A szicíliai herceget is döntésre kényszerítette Garibaldi partraszállása – Olvass bele A Párducba!

A szicíliai herceget is döntésre kényszerítette Garibaldi partraszállása – Olvass bele A Párducba!

Giuseppe Tomasi di Lampedusa régóta fontolgatta, hogy történelmi regényt írjon dédapja, a szicíliai Don Giulio Fabrizio Tomasi hercegének emlékére. A könyvét már csak halála után, 1958-ban adták ki. Egy év alatt negyven kiadást ért meg, és azonnal világsiker lett. Olvass bele!

Nyitókép: jelenet A párduc (1963) című filmből.

Könyves Magazin | 2024. július 07. |

1860 tavaszán, Szicíliában Fabrizio, Salina karizmatikus hercege több ezer hektáron és több száz emberen uralkodik, köztük saját nagyszámú családja felett, egyszerre pompában és nyomorban. Ekkor száll partra Garibaldi, és a hercegnek el kell döntenie, hogy ellenáll-e a változás erőinek, vagy megbékél velük.A Párduc modern klasszikus, a dekadens, haldokló szicíliai arisztokrácia lenyűgöző történetét meséli el, amelyet a demokrácia és a forradalom közeledő erői fenyegetnek.

Giuseppe Tomasi Di Lampedusa
A Párduc
Ford. Füsi József, Athenaeum, 2024, 400 oldal
-

Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A Párduc (részlet)

Fordította Füsi József

Első fejezet – 1860. május

Rózsafüzér. A herceg bemutatása 

Nunc et in hora mortis nostrae. Amen. 

A rózsafüzér mindennapi malasztja véget ért. A herceg békés hangja egy félórán át idézte a dicsőséges és fájdalmas misztériumokat; de félórán át másféle hang is vegyült az egyhangú mormolásba, meg-megemelkedő hullámzással, amelyből mint arany virágok csillantak ki a szokatlan szavak: szerelem, szüzesség, halál. 

Az áhítatos duruzsolás alatt mintha megváltozott volna a rokokó szalon képe: még a papagájok is, melyek különben szivárványos szárnyakat bontanak a selyemparavánon, most mintha félelmükben megdermedtek volna; és Magdolna is, a két ablak között, inkább bűnbánó bűnösnek látszott, mintsem szép, szőke lánynak, aki ki tudja, milyen bolondos álmokba felejtkezik, amikor nem hallja az esti áhítatot. 

Amint az utolsó szó is elhangzott, minden a régi kerékvágásba zökkent vissza, vagy a régi rendetlenségbe, ahogy tetszik. Az ajtó küszöbén, alighogy a szolgák távoztak, besündörgött Bendico, a buldog, aki módfelett elkeseredett, amiért kizárták az áhítatból. Most már ő is megvigasztalódott, vidáman csóválta a farkát. 

A nők lassan felálltak, s ahogy szoknyájuk zizegve elúszott a térdeplőhelyről, apránként visszaadták a levegőt a mitológiai alakoknak, akik ott meztelenkedtek a hólyagos hátsó falon. Csak még Androméda fuldoklott Pirrone atya szoknyája mögött, mert emennek néhány kiegészítő imát is kellett mondania, s ekképpen jó időre megakadályozta, hogy a hölgy viszontláthassa Perszeuszát, aki a tenger hullámain repült feléje, hogy karjába ölelje és megcsókolja. 

A mennyezet freskóján ébredeztek az istenek.

Tritónok és driádok serege tódult málna- és ciklámenpiros felhők között a hegyekből és a tengerekről, a némiképp jelképes célzattal festett Arany Kagyló fölé; az antik istenhorda ugyanis a Salina-ház dicsőségét volt hivatva hirdetni, és most, a litánia végén, olyan öröm tombolt bennük, hogy a távlat legcsekélyebb követelményeiről is megfeledkeztek; a nagyobb istenek – ezek a hercegek a kis istenek között –: a villámszóró Jupiter, az összemorcolt szemöldökű Mars és az epedő Vénusz a kisebb istenek csapata előtt haladtak a képen, és mutatós gráciával emelték magasba a kék címerpajzsra festett Párducot. Tudták, hogy e pillanattól kezdve huszonhárom és fél órán át ők lesznek ismét a kastély urai. A falakon a majmok megmozdultak, és újra fintorogni kezdtek a kakadumadarakra. 

E mennyezetre festett palermói Olümposz alatt a Salina-ház halandó tagjai is élénken ereszkedtek alá az iménti misztikus légkörből. A leányok eligazgatták ruhájuk ráncait, kék pillantásokat és a zárdából hozott érthetetlen diákszavakat váltottak egymással; több mint egy hónapja már, hogy amikor április negyedikén kitört a zendülés Palermóban, elővigyázatosságból hazaparancsolták őket; de már visszasóhajtozták a baldachinos hálótermek és az Üdvözítőről elnevezett leánynevelő intézet meghitt közösségét. A fiúk is olyan idegesek voltak, hogy már azon is hajba kaptak, kié legyen a Paolai Szent Ferenc-kép; az elsőszülött Paolo herceg, az örökös, elepedt már a dohányfüstért, és óvatosan, hogy szülei meg ne lássák, megtapogatta zsebében a szalmafonatos szivartárcát, megvan-e még. Sovány arcán valami metafizikai bánat derengett: rossz napja volt ez a mai, mert Guiscardo, a sárga ír mén olyan kókadt volt egész nap, mintha elapadt volna a vére; Fanny pedig nem találta a módját (vagy nem is akarta), hogy – mint addig mindennap – azt a bizonyos ibolyaszínű levélkét átcsempéssze. Mert ha ilyen bajok vannak, ugyan mi végre lett emberré a Megváltó?

Amilyen türelmetlen és parancsoló természet a hercegnő, rózsafüzérét is erélyes koppantással dobta bele gyöngyökből szőtt kézitarsolyába, mialatt szép és tébolypárás szeme jobbágyain, gyermekein és zsarnok urán futott végig, aki felé apróka termetét örök szerelmes uralkodni vágyás feszítette – hiába. 

Közben a herceg is feltápászkodott: roppant súlyától a padlózat megreccsent, mire áttetszőn világos szemében egy villanat ideig büszke fény lobbant, 

mivelhogy a padló nyögéséből hatalma súlyát vélte kihallani, hatalmát embereken és tárgyakon, legalábbis így, átmenetileg. 

Letette a formátlan, vastag misekönyvet a székre, amely előtte állt a rózsafüzér elmondása alatt, visszadugta zsebébe zsebkendőjét, amelyen térdelt, és tekintetét valamelyest elkedvetlenítette az a csöpp kávéfolt, amely reggel óta merészkedett elcsúfítani mellénye tündöklő hómezejét. 

Nem mintha kövér lett volna; csak hatalmas termetű volt, és roppant erős; fejével (a más közönséges halandóktól lakott hajlékokban) mindig nekiütközött a csillárok aljának; ujjaival úgy gyűrte össze a dukát aranyat, mint a selyempapírt; a Salina-kastély és az aranyműves műhelye között jöttek-mentek a cselédek, mert állandóan meg kellett javíttatni a villákat és kanalakat, amelyeket visszafojtott dühében gombóccá gyúrt az asztalon, evés közben. Ezek az acélujjak azonban simogatni is igen gyengéden tudtak; gáláns tevékenységüket Maria Stella, a felesége gyakorta tapasztalta, de ha erre gondol, már csak sóhajtozhat – az emlékén. És a rengeteg teleszkóp, látcső és „üstököskutató” zománcos csavarjai és gombjai fent a kastély tetején, a csillagvizsgáló toronyban például egyáltalán nem szenvedtek ujjaitól, sőt éppen gyengéd, simogató tapintásuktól csillogtak oly szépen. 

A májusi késő délután egén a nyugvásra készülődő, de még elég magasan lebegő nap sugarai felgyújtották a herceg rózsás arcszínét és mézszínű szőrzetét, egyszersmind rögtön le is leplezték anyja, Carolina hercegnő német eredetét, aki harminc évvel ezelőtt kevély magatartásával megfagyasztotta a vért a Két Szicília királyi udvarának petyhüdt tagjaiban. Ám a hercegnő fiában még egyéb germán esszenciák is erjedeztek, sokkal kínosabbak az 1880-as esztendő szicíliai arisztokráciájára nézve, mert bármily vonzó lehetett is tejfehér bőre és szőke haja az olajbarna és hollófekete bennszülöttek társaságában: zsarnoki vérmérséklete, néminemű erkölcsi ridegsége és hajlama az elvont eszmék világára – a palermói társaság jobbadán puha erkölcsű levegőjében alkalmasint szeszélyes erőszakossággá, megrögzött erkölcsi szőrszálhasogatássá avasodott benne, aki különben rokonait és barátait is megvetette, mert azok, ítélete szerint, a szicíliai történelem lassú folyamának girbegurba kanyaraiban törvényszerűen az örvény felé sodródtak. 

Egy olyan család történetében, amelyben századokon át nem akadt senki, aki valaha is össze tudta volna adni kiadásait, és kivonni belőlük adósságait, ő volt az első (és utolsó), aki erős és valóságos vonzalmat érzett a matematikai tudományhoz; tudását a csillagászatban hasznosította, s nem is eredménytelenül, mert megfelelő nyilvános elismerést kapott, és még egyéni örömet is lelt benne. Elég e tekintetben annyit mondani, hogy lényében a gőg és a matematikai elemzés oly mértékben összeforrt, hogy komolyan hitte: a csillagok az ő kalkulusai szerint forognak; de volt is ebben valami, hiszen két planétát fedezett fel (az egyiket birtokáról Salinának, a másikat feledhetetlen vizslájáról Sveltónak – Fürgének – nevezte el). Ez a két bolygó kellőképp szétvitte hírét a Jupiter és Mars közti, eléggé terméketlen csillagtérséget kutató csillagászok között, úgyhogy a freskók nem is annyira hízelkedésnek, mint inkább jóslatnak díszelegtek a kastély falain. 

Egyik oldalról tehát az anyja kevélységétől és intellektualizmusától szorongattatva, másfelől pedig az apja érzékiségétől és könnyelműségétől ingereltetve: szegény Fabrizio herceg örökös elégedetlenségben élt, még ha Zeusz módjára összemorcolta is szemöldökét, hogy külső szigorral leplezze a belső nyugtalanságot. S így szemlélte, közömbösen, miként pusztul ki törzsöke családfájának, és enyészik el az ősi örökség; mert hogy ez ellen valamit tegyen, ahhoz semmi kedve nem volt, s még ennél is kevesebb akaratereje. 

Ez a félóra a rózsafüzér-imádkozás és a vacsora között az egész nap legkevésbé ingerlő pillanatai közé tartozott, s a herceg már jó előre ízlelgette különben mindig fenyegetett nyugalmát.

A kert és a halott katona

Lement a rövid lépcsőn, amely a kertbe ereszkedett, s előtte loholt Bendico, izgalmában remegve.

A kertet három oldalról fal, a negyedikről a kastély háta zárta körül: a falkerítés okozta, hogy olyan volt, mint holmi temető; ezt az érzést még az is igazolta, hogy párhuzamos dombocskák vonultak benne végig, s a dombvonulatok között az öntözőcsatornák völgyei: ezek éppen olyanok voltak, mint megannyi apró óriás sírhalma. A vörhenyeges agyagon sűrű rendetlenségben őstenyészet burjánzott: ott hajtottak ki a virágok, ahol az Isten akarta, és a mirtuszsövénybe is inkább belé botlott az ember lába, mintsem eligazította volna lépteit. 

A kert mélyén, Flora istennő szobra körül, egy több évszázados sárga-fekete zuzmótenyészet mutogatta buzgón kései magzatait; oldalt két pad tartotta gombokkal összefogott és kétrét hajtott vánkosait, ezek is szürke márványból, mint maguk a padok; az egyik sarokban aranyesőbokor emelte magasra aranyát, és oktalan örömet harangozott. 

Minden rögből a szépség vágya párállott, melyet a gyors lustaság szokott megfojtani. 

De a kert, talán mert ebbe a börtönmagányba volt befojtva, gyötrelmében szinte zsírosan vastag, tapinthatóan testi s enyhén rothadó szagot árasztott, mint némely szent nők földi ereklyéiből párolt aromás folyadékok; a szegfűk csípős szaga túlharsogta a rózsák protokollillatát és a kert sarkaiban bókoló magnóliák olajos szagát; de érezni lehetett az illatpárbaj alatt az ibolya édeskés és a mirtusz csecsemőszagába keveredő mentát is; a falon túlról a narancskert öntötte bomló virágainak alkóvillatát. 

Vakoknak való kert volt ez, mert a látást állandóan sértette valami: de annál nagyobb gyönyörét lelte benne a szagló orr, még ha ez a gyönyör nem is volt csupa kellem. A Paul Neyron-rózsák például, amelyeknek dugványait maga a herceg hozta magával Párizsból, már mind elkorcsosodtak; eleinte nagy izgalommal hajtották virágaikat a szicíliai föld dús és tunya nedveitől, de aztán meghervadtak az apokaliptikus júliusi melegben, és valamilyen hússzínű káposztafélévé fajultak bujaságukban; illatuk azonban most is sűrű, szinte csepegős; valami olyan különös illat, hogy francia nevelőjük aligha gondolt ilyesmire. A herceg letépett egy szálat, s orrához emelte; olyan érzése támadt tőle, mintha a párizsi opera egyik táncosnőjének combját szagolgatná. Bendico, aki szintén részesedhetett ebben a gyönyörben, mert a gazdája neki is az orra alá dugta a virágot, undorral hőkölt vissza, s meg is ugrott mindjárt, hogy egészségesebb élvezeteket keressen a rothadó növények és a döglött szentjánosbogarak között. 

De a hercegben az illatozó kert sötét gondolatokat is felidézett. „Most jó szag van itt, de egy hónapja!…” 

Eszébe jutott az édeskés bűz, amely az egész kastélyt elárasztotta, mielőtt az okára rábukkantak és eltávolították volna: egy fiatal katona holtteste volt, az ötödik vadászzászlóalj harcosáé, akit a San Lorenzo körüli csetepatéban a felkelők megsebesítettek. Sebével idemenekült meghalni, egy citromfa alá. Szétroncsolt testét ott találták meg a lucernában, arcával vérbe és hányadékba borult, körmeit a földbe vájta; sűrűn ellepték a hangyák, vállszíja alatt violaszín belei tócsája. Russo, a jószágfelügyelő találta meg az emberroncsot; megfordította, hogy nagy, vörös kendőjével letakarja az arcát, és egy ágacskával visszaigazítsa beleit a tátongó hasba, aztán letakarta a sebet is a katona kék köpönyegével; közben állandóan köpködött az undortól, nem éppen a halott arcába, de elég közel a hullához. Hanem a dolgát akkurátusan, aggodalmas gyakorlatiassággal végezte: – Ezeknek a dögöknek a bűze akkor se múlik, amikor meghalnak. – Ez volt az egész emlékbeszéde a magános, gyámoltalan halott fölött. 

És miután könnyes szemű bajtársai elvonszolták (de persze mivel a vállánál fogva ragadták meg és húzták végig a kerten a hullaszállító taligáig, a bábuvá dermedt katona kócbele ismét kifordult), aznap este a házban egy De profundisszal toldották meg az esti rózsafüzért, az ismeretlen katona lelkéért; aztán nem beszéltek róla többé, a nők lelkiismeretét ez a figyelmesség tökéletesen megnyugtatta… 

A herceg most – a Flora-szobornál – lábát megtisztogatta a rákapaszkodott zuzmócsaládtól, és fel-alá kezdett járkálni a kertben: 

hatalmas árnyékát a lenyugvó nap a sírdombágyásokra lődözte. 

A halottról valóban nem esett több szó, hiszen végül is a katona azért katona, hogy meghaljon a királyért. De a felhasított gyomrú test emléke gyakran megfordult a herceg gondolatai között, mintha csak azt kérte volna tőle a halott katona, hogy az egyetlen lehetséges módon szerezze meg lelke nyugalmát: azzal ugyanis, ha bizonyítani tudja, hogy neki egy általános kényszerhelyzetben kellett elszenvednie a végső kínt. De a vallatásnál más halott árnyak is tolongtak, e halott katonáénál is kevésbé vonzó külsővel. Mert meghalni valakiért vagy valamiért, rendben van, ez benne van a parancsban; de tudnunk kell, hogy egyvalaki tudja is: kiért vagy miért halunk meg. Ezt kérdezte az az elcsúfított arc, és éppen itt kezdte megszállni a köd a herceg agyát. 

„De hát világos, kedves Fabrizio, hogy a királyért halt meg! – válaszolná kérdésére a sógor, Malvica, akit a család barátai szóvivőül szemeltek ki a herceggel való érintkezésben. – A királyért, aki a rendet, a folytonosságot, az illemet, a jogot és a tisztességet képviseli; azért a királyért, aki egyedül védelmezi az egyházat és akadályozhatja meg, hogy a birtok és a jószág széthulljon, ami pedig a liberális szekta legvégső célja.” 

Ez – meg kell adni – igazán tanulságos intelem, és benne van minden, ami a hercegnek szíve gyökeréig kedves. De azért valami sántít ebben a bölcsességben. A király, rendben van! Ismerte jól a királyt, legalábbis azt, aki tavaly halt meg; ez a mostani nem egyéb, csak tábornoknak öltözött papnövendék. És valóban nem sokat ér. „Igen, de így nem lehet gondolkodni, Fabrizióm – vetné ellene Malvica. – Nem minden fejedelem áll hivatása magaslatán, de a királyság eszméje ennek ellenére az marad, ami.” 

Nyugodjunk bele, még ez is igaz; de nem szabad, s teljességgel lehetetlen is, hogy a királyok, akik egy eszmét testesítenek meg, néhány nemzedék után egy bizonyos színvonal alá süllyedjenek; mert ha igen, akkor, kedves sógor, az eszme látja annak kárát… 

Ernyedten ült a padon, és úgy nézte, micsoda pusztítást végez a derék Bendico a virágágyásokban; időnként a kutya ártatlan tekintettel oda-odanézett a gazdájára, mintha dicséretet várna tőle a végzett munkáért: tizennégy derékba tört szegfű, egy félig kiforgatott ösvény és egy bekapart öntözőcsatorna. Igazán derék férfimunka. 

– Jól van, Bendico, gyere ide! 

És a kutya odaszaladt, földes pofáját gazdája kezére fektette, s reszketve várta, hogy amiért a szépen megkezdett munkát oly ostobán s hirtelen abbahagyta, megbocsát-e neki.

Kihallgatáson a királynál 

A kihallgatás, az a sok kihallgatás, amelyet Ferdinánd király kegyes volt engedélyezni neki Casertában, Capodimontéban, Porticiben, Nápolyban, és az ördög tudja, hol… 

Az ügyeletes kamarással az oldalán, aki hóna alá illesztve kétcsúcsú diplomatakalpagját, a legfrissebb, szotyogós-alantas nápolyi pletykákkal szórakoztatta, a termek végtelen során gyalogoltak át; ezek gyönyörűek voltak, de bútorzatuk émelyítő stílusú (mint maga az egész Bourbon-királyság); aztán szűk és koszos folyosókra és omló lépcsőkre jutottak, majd egy előszobafélében kötöttek ki, ahol jócskán voltak várakozók: rendőrkopók sunyi ábrázata és beajánlott instanciázók mohó arca. A kamarás engedelmet kért, átfurakodott az ácsorgó népségen, és egy másik előszobába vezette, amely csak az udvari embereket illette meg: kék és ezüst színekben virító kis szoba volt ez, még III. Károly idejéből. Rövid várakozás után az ajtónálló megkaparta az ajtót; 

az kitárult, és be lehetett lépni a Felség színe elé.

A magán-dolgozószoba kicsiny volt, és mesterkélten egyszerű: a kimeszelt falon I. Ferenc király és a mostani királyné arcképe, ez utóbbié kesernyés és dühös; a kandalló fölött Andrea del Sarto Madonnája, aki mintha megrökönyödve nézne a képről, hogy ilyen társaságba került: körülötte harmadrendű nápolyi szentek és szentélyek színes, kőnyomatos metszetei, egy kis asztalkán a gyermek Jézus viaszból, előtte örökmécs; a puritán íróasztalon fehér papírlapok, sárga papírok, kék papírok: a birodalom közigazgatása ide torkollott az íróasztalra, csak az aláírás hiányzik a papírokról (az Isten kegyelméből való), őfelsége tulajdon keze vonása. 

A papírbarikád mögött maga a király. Már állt, amikor a látogató belépett, nehogy úgy lássék, mintha a vendégnek állna fel; a király: halottsápadt arc, szőke pofaszakáll, durva posztóból varrt katonazubbony, amely alatt lötyögősen omló ibolyakék nadrág zuhataga kezdődik. 

Egy lépést tesz előre, kézcsókra nyújtja kezét, csak azért, hogy aztán kegyesen elháríthassa: 

– Na, Salina, boldog a szemünk, hogy tégedet láthat! – A nápolyi hangsúly íze és nyomatéka messze felülmúlta a kamarásét. 

– Kérem királyi felségedet, kegyeskedjék megbocsátani, hogy nem az előírt udvari egyenruhában jövök; de épp csak átmenőben vagyok Nápolyban, és nem akartam elmulasztani az alkalmat, hogy ne tisztelegjek magas személye előtt. 

– No ne bomolj, Salina; tudod, hogy Casertában otthon érezheted magad… Otthon hát!… – ismételte meg az utolsó szót, miközben leült, és egy kis időt adott a hercegnek, hogy ő is helyet foglaljon. 

– Hát a madárkák hogy vannak, he?

A herceg elértette. De tudta, hogy a kérdésre csak úgy felelhet, ha csiklandós kétértelműséget bigott bárgyúsággal kever: 

– A madárkák, felség? Az én koromban és a házasság szent kötelékében? 

A király ajkán mosoly fénylett föl, mialatt szigorúan rendezgette papirosait: – Azt el is várom, hogy felőlük ne tudj: a te madárkáidat kérdem, a kis hercegkisasszonyokat! Concetta, a mi kedves leányunk, nagyocska már, he, valóságos kisasszony?! 

A családról a tudományra fordult a szó. 

– Te, Salina. Te nemcsak nemzetséged dísze vagy, de az egész birodalomé, hallod-e! Nagy és szép dolog ám a tudomány, ha nem veszed fejedbe, hogy a vallást megbolygasd vele! 

Később azonban a barát álarca eltűnt a király arcáról, és a szigorú uralkodóé került rá: 

– Mondd csak, te Salina: mit beszélnek Szicíliában Castelcicaláról? 

Salina kizárólag rosszat hallott mind a királypártiak, mind a liberálisok részéről, de nem akarta elárulni barátját; védekezett hát, és általánosságot mondott, amikor így felelt: 

– Nagy úr ő, dicsőséges sebhely az ország testén, de talán már kissé öreg a helytartóság terhét viselni. 

A király elkomorult: „Salina nem akar besúgó lenni. De akkor mi hasznom belőle?” 

Megtámaszkodott mindkét kezével az íróasztal szélében, hogy búcsúzóra felálljon. 

– Sok a dolgom. Az egész birodalom itt nyugszik ezeken a vállakon – mondta; de még a cukor hátra volt: a baráti álarc megint előkerült a fiókból. – Ha megint Nápolyba jössz, hozd magaddal Concettát, bemutatjuk a királynénak. Tudom, fiatalka még ahhoz, hogy az udvarban bemutassuk, de miért ne együnk meg együtt egy kis ebédet, négyesben, he? Makarónit meg egy szép kakaskát, mi? 

Na, üdvözlünk, Salina, viseld jól magad! 

Egyszer azonban a búcsúzás nem valami jól sikerült. Salina herceg már másodszor is meghajolt, kifelé hátrálva, amikor a király visszaintette: 

– Salina, figyelj csak rám! Azt mondják, Palermóban neked igen rossz kapcsolataid vannak… Az a te unokaöcséd, Falconeri!… Miért nem pofozod helyre a fejét? 

– Felség, őt nem érdekli más, csak a nők és a kártya. 

A király türelmét vesztette: – Bolondot beszélsz, Salina! Te vagy érte a felelős, a gyámja vagy. Mondd meg neki, vigyázzon a nyakára. Na, üdvözlünk, eredj! 

Mikor aztán visszafelé ugyanazt a kicsinyes ízléssel dekorált utat megtette, hogy a királyné vendégkönyvébe beírja a nevét, mélységes levertség vett rajta erőt. A népszerűsködő szívélyesség éppúgy lesújtotta, mint a rendőrvigyor. Boldognak mondhatta azokat a barátait, akik a király nyájaskodását barátságnak vélték, a fenyegetést pedig királyi hatalomnak. Ő erre képtelen volt. 

Mialatt kölcsönösen pletykáztak egymásnak a kamarással, azon töprengett, kit jelöl ki majd a sors, vagy valaki önmagát, hogy átvegye a birodalmat, amely a halál jegyeit viseli már arculatán. „A piemonti, az úgynevezett Lovagkirály, aki akkora lármával van abban a piciny fővárosban ott fenn, északon, a hegyek alatt? Nem eben gubát cserélünk? Torinói tájszó lép majd a nápolyi helyébe. Ennyi az egész.” 

Odaértek a vendégkönyvhöz. Aláírta: Fabrizio Corbera, Salina hercege. 

„Vagy don Peppino Mazzini köztársasága? Köszönöm. Akkor énbelőlem Corbera úr lesz.” 

Egész hazáig, a hosszú úton sem bírt megnyugodni. De még a már előzőleg megbeszélt találka Dora Danolóval, az sem vigasztalta meg. 

Így állván a dolgok, mit lehet itt tenni? Abba kapaszkodni, ami van, hogy sötétbe ne ugorjék az ember?! De akkor meg majd ropogni kezdenek a fegyverek, mint nem is olyan rég Palermo egyik gyönyörű terén; hanem ezek a puskák is mi végre pattognak majd? 

„Semmi sem oldódik meg a pif-puffal, igaz-e, Bendico?” 

– Ding, ding, ding! – volt a felelet a ki sem mondott kérdésre: a kisharang nyelvelt a sötétben, jelentette a vacsorát. Bendicónak megcsurrant a nyála, s szaladt vele a konyhába, előre ízlelvén megérdemelt kosztját. 

„Egy ilyen piemonti is csak olyan, amilyen lehet” – gondolta Salina, miközben felment a lépcsőn.

A vacsora

A vacsorát a Salina-kastélyban elképesztő pompával szolgálták fel, ahogy ez már szokásos volt az egész birodalomban. Az asztaltársak száma (tizennégyen voltak, a ház urai, gyermekei, nevelői és házitanítói) már magában elég ok volt rá, hogy a vacsora merev ünnepélyességét és fegyelmét megkövetelje. Az asztalt többszörösen foltozott, de nagyon finom terítő borította, csak úgy ragyogott egy igen erős fényű petróleumlámpa világosságában, amely a mennyezeti nimfa alá volt akasztva, eléggé bizonytalanul, a muranói csillár horgába. 

Az ablakok felől még bőséges fény ömlött be az ebédlőbe, de az ajtó szemöldökfája fölötti sötét falrészen a fehér figurákat, amelyek domborműveknek szerettek volna látszani, már sűrű homály borította. 

Az asztalon súlyos evőeszközök s ragyogó poharak, cseh üvegcsiszolók mesterművei, mindegyiken sima, érem alakú köröcskére vésve: „F. D.” (Ferdinandus dedit), emlékeztetve a király bőkezűségére; de a tányérok zöme, habár mindegyikre igen előkelő címer volt festve, már csak a konyhafiúk és mosogatólányok pusztító csatáinak maradéka volt, s különféle készletekből verődött össze. A legnagyobbakat, Capodimonte porcelániparosainak remekműveit – karimájuk mandulazöld tenger, beszórva piciny aranyhorgonyokkal –, a hercegnek gyűjtötték és tették félre, aki szerette is maga körül ezt az értékrendet, csak a feleségéét nem, aki persze másféle rendről ábrándozott. 

Amikor a herceg belépett az ebédlőbe, már mind együtt voltak, de csak a hercegnő ült a helyén; a  többiek ott álltak a székük mögött. A herceg széke előtt az asztalon, két tányéroszlop között a hatalmas levesestál öblösödött ezüst karimájával, porcelán fedőjén a táncoló Párduc. 

A herceg szokta ugyanis osztani a levest; igen kedves foglalatossága volt ez neki, a pater familias ősi tevékenységének jelképe. 

De ezen az estén, ami már rég nem történt meg, a merőkanál fenyegetőn kondult meg a tál belső falán: jeléül a különben még visszafojtott dühnek; a legfélelmetesebb zaj volt ez a házban, mint még negyven év múlva is emlegette az egyik életben maradt Salina-sarjadék: a herceg ugyanis észrevette, hogy a tizenhat éves Francesco Paolo nincs még a helyén. De már be is lépett („bocsáss meg, papa!”), és hirtelen leült. Most nem kapott ki, de Pirrone atya, aki többé-kevésbé a falkaterelő juhászkutya szerepét töltötte be a házban, lehajtotta fejét, és Istennek ajánlotta lelkét. A vihar azonban most mégsem tört ki. Szelét azonban érezni lehetett, mert az asztal és környéke megdermedt: a vacsorát így is tönkretette. Mert mialatt ettek, a herceg kék szeme, félig összehúzott szeme héja hasadékán, egyenként szúrta villámaira a fiait, úgyhogy ezek jóformán még lélegezni sem mertek. 

Pedig hát! „Szép család” – tűnődött a herceg. A kövérkés lányok, virágzó egészségben, gúnyos kis gödröcskéjükkel az állukon; homlokuk és orruk között az az egyenes, morcos vonal ősi Salina-örökség; erről minden Salinát fel lehet ismerni. A fiúk vékonyak, de erősek. Arcuk, a kor divatja szerint, bánatosan komor és közömbös: vigyáznak, hogyan emeljék és tegyék le a kanalat, villát, kést, valami éber erőszakosság van a mozdulataikban. 

Az egyik két esztendeje hiányzik közülük: Giovanni, a másodszülött, a legkedvesebb, a legrakoncátlanabb valamennyi között. Egy szép napon eltűnt a házból, és két hónapig semmi hír sem jött felőle. Amíg aztán meg nem érkezett Londonból a tiszteletteljes és rideg levél, amelyben bocsánatot kért az okozott izgalmakért, biztosította a családot, hogy kitűnő egészségben van; és a végén, elég fura módon, bejelentette, hogy esze ágában sincs felcserélni szerény szénügynöki állását a „túlságosan ápolt” (értsd: bilincsbe vert) otthoni, palermói jóléttel. Az emlék, az aggódás a ködös, istentelen városban bolygó fiatalemberért kegyetlenül meggyötörte a herceg szívét, sokat szenvedett miatta. 

S most, hogy ez is eszébe jutott, még jobban elsötétedett az arca. 

Annyira elsötétedett, hogy a hercegnő, aki mellette ült, csecsemőkezét rátette a szájtörlő kendőn nyugvó, hatalmas hercegi mancsra, és gyengéden megsimogatta. Meggondolatlan mozdulat volt ez, mert az érzések egész raját rebbentette fel a hercegben: dühöt, hogy sajnálják, s érzéki ingert, de nem annak irányában, aki felébresztette. Villámfényben jelent meg neki Mariannina arca, amint belesüpped a vánkosba. 

A herceg száraz hangon szólt: – Domenico – intett az egyik szolgának –, menj, mondd meg don Antoniónak, fogja be a két pejt a coupéba. Palermóba megyek, rögtön vacsora után. 

Ahogy azonban a felesége megüvegesedett szemébe pillantott, rögtön megbánta parancsát. De visszavonni nem lehetett, már csak a tekintély kedvéért sem. Hát belelovalta magát a gondolatba, és még inkább tréfával toldotta meg kegyetlenségét, ahogy megindokolta: 

– Szentatyám, jöjjön maga is velem; tizenegyre már itthon is vagyunk; két órát eltölthet barátaival a rendházban. 

Palermóba menni, este, kivált ebben a zűrzavaros időben, nyilvánvalóan semmi komoly célja nem lehetett, kivéve valami gáláns alvilági kalandot; de hogy ehhez cinkosul kényszeríti a ház egyházférfiát is: ez már nyílt és sértő önkényeskedés. Legalábbis Pirrone atya így vélte, és meg is sértődött: ám természetesen engedett a ház ura óhajának. 

Még le sem nyelték az utolsó naspolyát, már hallható volt a kocsi kerekeinek törtkavics-hangja a kapubejáró alól; mialatt az egyik inas a hercegnek a kürtőkalapot, a jezsuitának meg a háromszögletű papi kalapot nyújtotta, a hercegnő, könnyekkel a szemében, egy utolsó hiábavaló kísérletet tett: 

– De Fabrizio, ilyen zavaros időben!… Az utak tele vannak katonákkal… és zsiványokkal!… Még valami baj ér!… 

– Szamárság, Stella, szamárság, amit mondasz – nevetett szárazon a herceg. – Mi bajom eshet? Mindenki ismer, és ilyen öles termetű férfi kevés akad Palermóban. Isten veled! 

És gyorsan, sietve megcsókolta a még sima homlokot, amely neki álláig ért. De, akár mert a hercegnő bőrének érintése gyengéd emlékeket ébresztett benne, akár mert háta mögött az engesztelő körmenetekben használatos csoszogó lépteit hallatta Pirrone atya – és ezt jámborságra való intésnek tekintette –, amikor a kupé elé ért, már majdnem megmásította tervét. De mihelyt száját nyitotta, hogy visszaparancsolja a lovakat az istállóba, éles hang sivított az ablakból: – Fabrizio, Fabrizióm! 

Utána hangos sikolyok. A hercegnőre rájött az ideggörcs, ő visított. 

– Gyerünk! – szólt fel a kocsisnak, aki ott ült merev-mozdulatlanul a bakon, vízszintesen tartva hasán az ostort. – Palermóba megyünk: a tisztelendő urat letesszük a szerzetesháznál. 

És berántotta maga után a kocsi ajtaját, mielőtt az inas becsukhatta volna.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Mi köze volt Napóleonnak az egyiptológia születéséhez? – Olvass bele Romsics Ignác új kötetébe!

Romsics Ignác legújabb könyvében bemutatja azokat a bölcselőket, akik alapjaiban határozták meg történeti gondolkodásunkat. Olvass bele az ókori Egyiptom feltárásáról szóló részbe!

...
Beleolvasó

Végig fogod nézni, ahogy megdöglik – Olvass bele az új Borbély Szilárd-kötetbe!

Az életműsorozatban ezúttal Borbély Szilárd kisprózai írásait adják ki egy csokorba gyűjtve. Most elolvashatsz belőle egy részletet.

...
Beleolvasó

Murakami eladta a bárját, hogy az írásnak szentelhesse magát – Olvass bele az író esszéibe!

A japán Murakami Haruki Mesterségem a regényírás című esszékötetében az alkotás titkairól, sokféle aspektusáról értekezik. Most elolvashatsz egy részletet a kötetből. 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

3 ok, amiért a home office pszichésen megterhelő + 3 könyv segítségül

Ugyan a home office nagyobb szabadságot és autonómiát biztosíthat, olyan hátulütői vannak, amikre elsőre nem feltétlenül gondolnánk. 

...
Zöld

Mit tehet egy nő, ha lebénul az arca és elveszti a mosolyát? Olvass bele Sarah Ruhl könyvébe!

Sarah Ruhl az élete minden területén sikeresnek érezte magát, amikor az arca lebénult. Mi mindent jelent valójában egy mosoly? Mutatunk egy részletet a könyvéből!

...
Zöld

A narcisztikus személyiség kinőhető? + 2 könyv a témában

Kutatás készült arról, hogyan változnak a narcisztikus személyiségjegyek az ember élete során. A cikk végén két könyvet is ajánlunk a narcizmus témájában.

Kiemeltek
...
Nagy

Olvasnál egy parkban 40 másik emberrel? Irány az Olvasópiknik

Márciusban indult és sikerrel működik a Kastner Kommunity Olvasóbulija, ami a nyári hónapokra a kávézó mellett található parkba költözik. Papp Virággal, az esemény szervezőjével beszélgettünk.

...
Nagy

A 10 kedvenc idézetünk Jón Kalman Stefánssontól

Szeptemberben, a Könyvfesztivál vendégeként ismét Magyarországra érkezik Jón Kalman Stefánsson. Mutatjuk a kedvenc idézeteinket az izlandi írótól.

...
Nagy

Nietzsche a saját filozófiájába őrült bele vagy egyszerűen beteg volt?

Az egyik legmegosztóbb filozófus, Friedrich Nietzsche tragikus életének utolsó részét vegetatív állapotban töltötte. De mi okozhatta korai összeomlását?

A hét könyve
Kritika
A háromtest-probléma nyomasztó történelemkönyv a jövőről
...
Nagy

Ez a 20 legjobb könyv, amit a 21. században írtak – a New York Times olvasói szerint

A New York Times a könyvszakma prominens személyiségei után az olvasói között is megfuttatta a kérdést, hogy melyek a legjobb könyvek az elmúlt közel 25 év szép- és tényirodalmi terméséből. Mutatjuk az eredményt.

Természetesen olvasok
...
Zöld

3 ok, amiért a home office pszichésen megterhelő + 3 könyv segítségül

...
Zöld

Mit tehet egy nő, ha lebénul az arca és elveszti a mosolyát? Olvass bele Sarah Ruhl könyvébe!

...
Zöld

A narcisztikus személyiség kinőhető? + 2 könyv a témában

...
Zöld

A Stonehenge építőit is pestisjárvány törölhette el a föld színéről

...
Zöld

Ha gyerekként te gondoskodtál a szülődről, az kisiklatja az életed – Mi a parentifikáció?

...
Zöld

5 módszer + 1 könyv, melyekkel komolyan bocsánatot kérhetsz

...
Zöld

6 ok, amiért a kertészkedés jót tesz az egészségednek + 3 könyv kertekről

...
Zöld

Kannibál kapitalizmus: Mind megyünk a levesbe?

...
Zöld

Ezért érdemes edzened a képzeleted „izmait”

Listák&könyvek
...
Nagy

4 új, vérfagyasztó krimi a forró nyári napokra

...
Nagy

4 új romantikus regény, amit még szerezz be augusztusra

...
Nagy

8 könyv, ami a legmelegebb napot is elviselhetővé teszi