Hérodotosztól Harariig című művében Romsics Ignác azon bölcselők munkáit tekinti át az ókortól napjainkig, akik az emberiség történetének alapkérdéseiről alkotott véleményükkel meghatározták a történeti gondolkodást, és akik – noha gyakran eltérő válaszokat adtak közös dilemmáikra – mindannyian csiszolták látásmódunkat, gazdagították és finomították a múltunkra vonatkozó tudást.
A kötet a szellemi tendenciák változását tudománytörténeti hátterükkel együtt segít megérteni, ezért a legszélesebb olvasóközönséget szólítja meg, de az egyetemi oktatásban is jól használható.
Romsics Ignác: Hérodotosztól Harariig – A nyugati történeti gondolkodás korszakai, irányzatai és klasszikusai (részlet)
A régészet kezdetei
Bár a 19. század történészei többnyire már az Európán kívüli világ múltjának a bemutatására is törekedtek, erre vonatkozó ismeretanyaguk jóval töredékesebb és hiányosabb volt annál, mint amit a görög és római, valamint az ezt követő európai történelemről tudtak. Ezt részben az okozta, hogy az évszázadok folyamán az ókori Kelet építészeti emlékeinek jelentős része az enyészet martalékává vált, vagy a föld alá került. Részben pedig az, hogy sem az egyiptomi hieroglifákat, sem a mezopotámiai ékírást nem tudták elolvasni. A 19. században azonban e téren is változás történt. Az írásjelek megfejtésének, valamint az egyre gyakoribb és szakszerűbb régészeti feltárásoknak köszönhetően kialakultak a történetíráson belül külön aldiszciplínává fejlődő egyiptológiának és asszirológiának az alapjai.
Az ókori Egyiptom múltjával kapcsolatos szisztematikus kutatások megkezdése két emberhez kötődik:
Bonaparte Napóleonhoz és Dominique Vivant Denon báróhoz. A forradalmi Franciaország katonai parancsnokához azért, mert amikor 1798 tavaszán Egyiptom meghódítására indult, a francia hajóhad nemcsak katonákat, ágyúkat és lőszert vitt magával, hanem 175 tudóst – csillagászokat, földmérőket, történészeket, orientalistákat, vegyészeket, rajzolókat stb. –, könyvtárnyi szakirodalmat és a régészeti kutatásokhoz szükséges mérőműszereket is. Denon báróhoz pedig azért, mert a francia csapatok maradékának 1801-es hazatéréséig fáradhatatlanul rajzolta egy letűnt világ gigászi alkotásait: a gízai piramisokat Kairó közelében, melyek magassága meghaladta a 130 métert, a 72 méter magas, oroszlántestű és emberfejű szfinx kőbe faragott képét, a szakkarai lépcsőpiramist, majd a Thébával szembeni Királyok völgyének sírjait, ahová közel 500 éven át temetkeztek a fáraók és más főemberek, a több mint 100 hektáron elterülő karnaki templomkomplexum maradványait, s végül az asszuáni vízesés közelében fekvő Elephantiné később elpusztult kecses kápolnáját. Hazatértük után Denon kétkötetes munkában számolt be az alsó- és felső-egyiptomi expedíció tapasztalatairól (Voyage dans la Basse et la Haute Égypte pendant les campagnes du Général Bonaparte, 1802), majd a párizsi múzeumok főigazgatójaként tevékeny részt vállalt a huszonnégy kötetes Description de l’Égypte (1809–1829) című munka összeállításában és kiadásában, amely páratlan részletességgel mutatta be a régi és az akkori Egyiptom természetföldrajzát, műemlékeit és mitológiáit.
A francia tudósok által összegyűjtött szobrok, szarkofágok és egyéb leletek közé tartozott egy Rosette közelében kiásott, sötét színű, egyik oldalán csiszolt gránittömb.
Ezt az tette értékessé, hogy a kő csiszolt oldalán háromféle betűvel rótt felirat szerepelt. A három felirat közül az első tizennégy sort hieroglifikus, a következő huszonkét sort némileg egyszerűsített és a mindennapi életben használt démotikus egyiptomi jelekkel, az alsó ötvennégy sort pedig görög betűkkel írták. Mivel az expedíció tagjai közül görögül többen tudtak, gyorsan megállapították, hogy egy Kr. e. 196-ban készült fogadalmi feliratról van szó, és bíztak benne, hogy ennek alapján az egyiptomi írásjelek jelentése is megfejthető lesz. Ezért a követ feltétlenül magukkal akarták vinni Párizsba. A francia csapatokat legyőző britek azonban ezt megakadályozták. A kő ezért nem a Louvre-ba, hanem a British Museumba került, s Denon és társai csak másolatokat vihettek magukkal.
Az elkövetkező években Nagy-Britanniában és Franciaországban többen próbálkoztak az obeliszkeket, valamint más műemlékeket elborító és papiruszok ezrein látható érthetetlen jelek megfejtésével. Ez végül egy fiatal zseninek, Jean-François Champollionnak (1790–1832) sikerült, aki 5 évesen magától megtanult olvasni, 13 éves korában az arab, szír, kaldeus és kopt nyelveket tanulmányozta, s 19 éves korában már a grenoble-i egyetemen oktatott ókori történelmet. A francia forradalom szabadságeszméinek lelkes hívévé vált, a történetírás feladatának az igazságra való feltétlen törekvést tartotta, s a Napóleon bukása utáni Bourbon-restauráció ádáz ellenségei közé tartozott. Egyetemi állásából ezért elbocsátották, sőt, hazaárulási perrel fenyegették. A letartóztatás elől 1821-ben elmenekült Grenoble-ból, s a következő hónapokban csak a hieroglifák rejtélyének megoldásán fáradozott, ami gyermekkora óta foglalkoztatta. Kezére játszott, hogy 1815-ben felfedeztek egy másik kétnyelvű feliratot is, amelyet 1821-ben ugyancsak Londonba szállítottak.
A két szövegben szereplő nevek alapján Champollionnak végre sikerült a hieroglifákat megérteni, és azokat betűkkel, illetve szavakkal azonosítani.
Felfedezéséről 1822-ben számolt be a Francia Akadémián. Az ellene indított büntetőeljárást ezt követően királyi parancsra megszüntették, majd lehetővé tették, hogy 1828–1829-ben egy expedíció élén eljusson kutatásai színhelyére. Hazatérte után összeállította az egyiptomi nyelv grammatikáját és szótárát, amelyek már csak halála után jelentek meg. Az óegyiptomi írás megfejtéséért és az egyiptológia terén kifejtett munkásságáért Egyiptom uralkodója 1830-ban Franciaországnak ajándékozta a luxori templom előtt magasodó, Kr. e. 1300 körül készült két obeliszk egyikét. A 23 méter magas oszlop, melyet talpától a csúcsáig hieroglifák borítanak, a párizsi Concorde téren emlékeztet a fiatalon elhunyt tudós korszakalkotó felfedezésére.
Denon publikációi és Champollion eredményei többeket ösztönöztek az ókori Egyiptom történetének kutatására. Ezek közül négyen emelkedtek ki. Az olasz Giovanni Battista Belzoni (1778–1823), a német Richard Lepsius (1810–1884), a francia Auguste Mariette (1821–1881) és az angol William Matthew Flinders Petrie (1853–1942).
Belzoni, aki nem volt szakképzett régész (a lepecsételt sírkamrákba olykor faltörő kosokkal hatolt be), két fontos felfedezéssel írta be nevét az egyiptológia történetébe. 1817-ben a Théba melletti Királyok völgyében ő találta meg II. Ramszesz apjának és egyben elődjének, a Kr. e. 13. században élő I. Széthinek, Kánaán, Szíria és a hettiták, valamint Líbia és Núbia legyőzőjének 100 méter hosszú sírkamráját. Ezzel indult meg a völgy legfontosabb leleteinek sorozatos feltárása, amely a 20. században is folytatódott. A következő évben felnyitotta a három gízai piramis egyikét, Kephrén fáraóét, és abban egészen a sírkamráig hatolt.
Ez volt az első lépés a piramisok belső világának szakszerű kutatása felé.
Richard Lepsius, aki görög és római régészetet, valamint összehasonlító nyelvészetet tanult Göttingenben és Berlinben, 1843 és 1845 között tartózkodott Egyiptomban egy német expedíció élén, IV. Frigyes Vilmos porosz király megbízásából. Kutatásait Gízában kezdte, ahol több új piramist fedezett fel. Ezeken kívül feltárt 130 aknasírt, úgynevezett masztabát, amelyekbe nemesi előkelők temetkeztek. Eredményeiről Lepsius több publikációjában számolt be. Később leutazott egészen Núbiáig, illetve Kartúmig, majd a visszaút során hét hónapot töltött Théba környékén, részben a Nílus nyugati partján elterülő Királyok völgyében, részben a keleti parton a karnaki és a luxori templomok vizsgálatával. Ahogy a gízai piramisokat, úgy a Királyok völgyét is Lepsius mérte föl először.
Nemcsak átkutatta évezredek emlékeit, hanem le is másoltatta a templomok falain és más műtárgyakon található domborműveket és feliratokat.
A berlini Pergamonmuseum egyiptomi gyűjteményének kincseit nagyrészt Lepsius munkatársai gyűjtötték össze, és vitték magukkal.
Hazatérésük után Lepsius számos tudományos és ismeretterjesztő cikkben számolt be kutatásai eredményeiről. Ilyen a tizenkét kötetes, Denkmäler aus Aegypten und Aethiopien (Egyiptomból és Etiópiából származó műemlékek) című monumentális összefoglaló, amely több száz feliratot és műtárgyat tartalmaz rajzokkal, vázlatokkal és kommentárokkal gazdagon kiegészítve. Emellett kiadta a régi Egyiptom történeti kronológiáját és uralkodóinak időrendbe állított névsorát. Munkássága elismeréseképpen 1846-ban kinevezték a berlini egyetem egyiptológiai tanszékének professzorává, majd 1855-ben az Ägyptisches Museum társigazgatójává. 1873-tól élete végéig a berlini királyi könyvtár vezetője s egyben a Zeitschrift für Ägyptische Sprache und Altertumskunde című folyóirat szerkesztője volt. Ez a mai napig megjelenik, és az egyiptológia világszerte tekintélynek örvendő szakfolyóirata. Mindezek alapján Lepsiust méltán tartja a tudománytörténet a modern értelemben vett egyiptológia megalapítójának.
A 19. századi egyiptológia harmadik jeles alakja, Auguste Mariette félig-meddig ugyancsak autodidaktaként lett az, aki. Előbb rajzot és franciát tanított Angliában, majd miután tanári diplomát szerzett, Franciaországban. Az egyiptológiával úgy került kapcsolatba, hogy egyik rokona részt vett Champollion egyiptomi expedíciójában, akinek a rajzai Mariette kezébe kerültek. Ezt követően kezdte tanulmányozni Egyiptom történetét, aminek az lett az eredménye, hogy 1849-ben kinevezték a Louvre egyiptomi gyűjteményének a segédkezelőjévé. A következő évben Egyiptomba küldték azzal a feladattal, hogy kopt nyelvű papiruszok után kutasson. Mivel ilyesmit nemigen talált, régészkedni kezdett. A szakkarai romterületen áthaladva a nagy lépcsőpiramis közelében rábukkant egy szfinxre, amelynek csak a feje látszott ki a homokból.
Fogadott néhány munkást, ásatni kezdett, s hamarosan egy 200 méter hosszú kőútra bukkant, amelyet több mint 100 szfinx szegélyezett.
A szoborsor egy templomhoz vezetett, amely alatt egy homokkő ajtóval lezárt katakomba rejtőzött. Ezt egy évvel a kutatások megkezdése után, 1851-ben sikerült feltárnia. Az altemplomban hosszú aknajáratra bukkant, amelynek oldalkamrái 24 szarkofágot rejtettek. Ezek és a később feltárt sírhelyek a szentként tisztelt Ápisz-bikák mumifikált tetemeit tartalmazták. Mariette 230 ládányi anyagot küldött haza az azóta Szerapeumnak nevezett lelőhelyről a Louvre-nak, majd 1854-ben maga is visszatért Párizsba.
