A dolgos és szabadságára büszke Münster városában az 1530-as évek elején egyre nagyobb lett a felekezeti feszültség. Előbb a katolikusok és a lutheránusok álltak szemben egymással, később az új tanok hívei között dúltak a harcok, végül az anabaptisták megalapították az Új Jeruzsálemet. A forradalmi változásokat, a terror mindennapjait és a téboly színeváltozásait egy szemtanú visszaemlékezésén keresztül ismerhetjük meg: Liza, a néma cselédlány mindent lát és mindent hall, és mivel nem tud beszélni, előtte őszintébbek az emberek, és figyelme van a rejtett összefüggésekre is Az idők jelei a történelmi kataklizmák és az emberi kiszolgáltatottság komor dimenzióit tárja fel, azt, ahogy egy város magára zárja az egész világot. A groteszk részletek iránti érzékenység és a szikár líraiság Kemény Zsigmond és Mikszáth Kálmán történelmi regényeihez hozza közel Rakovszky Zsuzsa münsteri krónikáját..
Rakovszky Zsuzsa: Az idők jelei (részlet)
Ezután kissé nyugalmasabb napok következtek. A foglyokat a város nemhogy tömlöcbe nem vetette, hanem éppenséggel a legjobb házaknál szállásolta el őket, nekünk is jutott egy, történetesen a hercegpüspök fia (akit az ágyasa szült neki), csinos külsejű és kellemes modorú ifjú ember, aki nagy szemeket meresztett Ännchenre, magára vonva ezzel Peter Mollenheck engesztelhetetlen haragját, ami, igaz, nem sokat ártott neki. De a többi fogoly is, mondják, egészen tűrhető bánásmódban részesült, és jól viselte a fogságot, esténként együtt iszogattak és kockáztak a háziakkal. Minden reményünk megvolt rá, hogy cserébe a foglyokért, a püspök szabadon engedi az elfogott marhakereskedőket, és hogy ezek a telgteiek, ha majd hazatérnek, kedvezőbb érzületre hangolják irántunk a püspököt. Ennek érdekében a foglyok már fogságuk alatt is igyekeztek mindent megtenni, és még csak nem is fogvatartóik által kényszerítve, hanem többé-kevésbé szabad elhatározásukból: amikor valamelyik tanácsúr tárgyalni indult, mindig vitt magával egy ilyen levelet valamelyiküktől, nemegyszer éppen a püspök tulajdon fiától.
A gazdám egyik nap azzal a hírrel tért haza, hogy a tanács jónak látta követet küldeni Hesseni Fülöphöz, hogy megkérje, járjon közben a püspöknél a város érdekében: erre a célra városunk szülöttét, Von Wieck ügyvédet szemelték ki, aki híres volt ékesszólásáról, békés természetéről és józan eszéről. Mielőtt Fülöphöz indult volna, nálunk is többször megfordult: a gazdám nagy vacsorát adott a tiszteletére, és ott arra igyekezett rávenni, hogy ne a püspök, hanem a város érdekeit képviselje a választófejedelem előtt. Von Wieck csak hümmögött: már nem fiatal, hórihorgas, kissé hajlott hátú férfiú volt, apró, világos szeme ravaszul és derűsen hunyorgott, és még énhozzám is volt egy-két kedves szava, Ännchent pedig sikerült többször is megnevettetnie.
Ha későbbi sorsára gondolok, még ma is megsajdul a szívem.
Hogy aztán pontosan mit is mondhatott Von Wieck a választófejedelemnek, azt máig sem tudhatni, csak annyi bizonyos, hogy rövidesen megérkezett a három követ, akiket Fülöp küldött, hogy tárgyaljanak a tanáccsal a békekötés feltételeiről. A gazdámat ezekben a napokban alig láttuk, egyfolytában a tanácsban tárgyalt a követekkel, igyekezett meggyőzni őket a város igazáról, valamint sürgette a többi tanácsurakat, hogy minél keményebb feltételeket szabjanak a püspöknek, és eszükbe ne jusson engedni Rothman vagy a templomok dolgában. Nehogy belemenjenek már, intette őket, hogy mindent visszaszolgáltassanak a pápistáknak, akiknek száma egyébként is egyre ritkult, ahogy az idegeneké növekedett. Merthogy az idegenek egyre csak jöttek: a többség Németalföldről, de más, közeli városokból is, ahol üldözték az újrakeresztelőket. Jöttek, mert eljutottak hozzájuk Rothman írásai, vagy mert menekültek a nyomorúság és az üldöztetés elől, és mert Rothman azt ígérte nekik, hogy Münster, ez a gazdag város mindenét megosztja velük, és együtt fogják itt fölépíteni az új Jeruzsálemet.
Hogy a gazdám alig volt odahaza, asszonyom is nyugodtabbnak tűnt: ideje nagy részét a kis Clarával töltötte. Clara ekkoriban töltötte be a tizedik esztendejét: még mindig olyan szép volt, mint egy festett angyal, de az elméjén mintha köd ült volna: úgy hallottam, volt már háromesztendős is, amikor először megszólalt, de későbben is csak keveset beszélt, egy-egy alkalommal mindössze néhány szót, és azt is csak nehezen és küszködve. Többnyire csak üldögélt békésen, ölében a bábujával vagy a faragott lovacskával, amellyel játszadozni szeretett, álmatag tekintettel nézett maga elé, és néha csengő hangon fölnevetett. Olykor viszont, ha nem sikerült megértetnie magát – hogy mi baja voltaképpen, éhes-e, fáj valamije, vagy valamelyik játékszerét akarja –, rettenetes indulat vett erőt rajta, elsápadt, tagolatlan kiáltásokat hallatott, és földhöz csapta vagy szétszaggatta, ami a keze ügyébe esett. De ez csak ritkán fordult elő, mert az anyja többnyire még a gondolatát is kitalálta. Ellenben a gazdám, amikor azt hitte, nem látja senki, sokszor viszolyogva, már-már irtózva nézett rá. Néha engem is tűnődve méregetett, talán az járt a fejében, vajon van-e valami köze az én némaságomnak a kis Clara nehéz beszédéhez, és hogy ez talán az Isten büntetése rajta valami régi, elhallgatott vétkéért – de lehet, hogy mindezt csak képzeltem.
Végül aztán a városnak mégiscsak sikerült megállapodnia a püspökkel
a fogolycsere ügyében, és ezzel a mi itthoni békességünknek is vége szakadt. Rá következő nap már ott gyülekezett a szokásos társaság, köztük Rothman, a földszinti teremben, várták haza a gazdámat a tanácsból, hogy megtudják tőle, mi történt, mire jutottak a püspökkel. Amikor a gazdám végül megérkezett, sápadt volt és haragos. – Mi az, mi történt? – faggatták amazok türelmetlenül. – Megállapodtak – vetette oda a gazdám keserű haraggal. – Hogyan? – kiáltott fel Kerknecht, a szűcs. – Az nem lehet! Nem erről volt szó! – Márpedig ez történt – mondta a gazdám –, úgy szól az egyezség, hogy mi eleresztjük a foglyokat, és a püspök is hazaereszti a mieinket. – És? Ennyi? – Nem. A püspök nagy kegyesen megengedi, hogy a hat kisebb templom lutheránus kézben maradjon, de a nagyobbakat vissza kell adnunk a pápistáknak! – Melyik nagyobbakat? A Szent Móricot? – Azt is. – És még melyiket? De csak nem a Szent Ludgert is? – De bizony! És szigorúan megtiltja, hogy a szószékről bárki is az egyházi vagy a világi hatóságok ellen izgasson, vagy azokat gúnyolja és becsmérelje! Ez neked szól, Bernard! – fordult a gazdám Rothman felé: – Jobb lesz, ha ezután kötőféket teszel a nyelvedre, különben fel is út, le is út! – mondta fájdalmas gúnnyal. – Megtiltja! – hördült fel Lucas Gruter, a kalapos. – Még hogy megtiltja! Mégis milyen jogon? Ez egy szabad város! – Rothman nem szólt semmit, csak sötéten bólintott. – Ez minden? Vagy van még valami? – kérdezte Gerard Preussen, a földmérő. – Hogyne. Visszaengedjük a pápistákat, akik elhagyták a várost, és ügyelünk rá, hogy a hajuk szála se görbüljön! Minden tulajdonukat visszakapják, és aztán éldegélünk együtt békében és szeretetben, mint az oroszlán és a gödölye a paradicsomkertben! Mindenki úgy tiszteli Istent, ahogyan akarja… már persze föltéve, hogy nem szidja a papokat! – sziszegte a gazdám. – Ja igen, majd elfelejtettem: három hónap múlva a város leteszi a szokásos hűségesküt a püspöknek!
A többiek elszörnyedve meredtek rá. – És ezt a tanács megszavazta? – hördült fel Bernard Glandorp, a szabó. – Lefizették őket! – vágott öklével az asztalra Ruscher, a kovács. – Ez a polgármester műve, Jodefeldé! Csak színlelte a tárgyalást, de már kezdettől fogva a püspök zsebében volt! Ezt nem hagyhatjuk annyiban!
Ott ültek álló nap mindnyájan, nem győztem hordani nekik a bort. A gazdám rám parancsolt, hogy süssem ki a másnap ebédre szánt oldalast, be is vittem nekik, mire elütötték a Szent Lambertben a nyolcat, de nemigen ettek. A gazdám időről időre nyugtalanul felpattant, és fel s alá járkált a hosszú asztal mentén, majd hirtelen Rothmanhoz fordult. – Hányan érkeztek a héten? – kérdezte lehalkított hangon. – Sokan – felelte Rothman. – Legalább ötvenen. Férfiak, nők, gyermekekkel vagy egymagukban… – És sikerült elszállásolni őket? – Igen, a külsővárosban, ott sokan együttéreznek velük, és örömmel befogadják őket. – És szerinted elegen vagyunk már ahhoz, hogy…? – Meglátjuk – felelte Rothman, két kezét a melle magasságáig emelve, ahogy olyankor szokta, ha erősen töprengett valamin, és ujjbegyeit egymáshoz nyomkodta. – Talán már igen…
Kevéssel ezután a város csakugyan letette a hűségesküt a hercegpüspöknek.
Május hó 4-én Waldeck, lovas kíséretével, megindult Wolbeckből, ahol éjszakára megszállt, Münster felé, a felsőpapság pedig, szintén lóháton, elébe ment. Két órával később a tanács is elhagyta a várost, hogy a püspök elébe siessen – a gazdámat már napokkal korábban álmatlanság gyötörte, sápadt volt, módfelett ingerlékeny, és fogadkozott, hogy márpedig ő otthon marad, de azután mégsem mert ellentmondani a polgármesternek, aki szigorúan ráparancsolt. Két és fél mérföldnyire a várostól, egy tágas síkságon, ahol egy kis kápolna állott, a tanács letette a püspöknek az ünnepélyes hűségesküt. Majd rövidesen megérkezett a városba Waldeck és kísérete, a Ludger-kapun át. Érkezését ünnepélyes ágyúlövések köszöntötték, a burgerek pedig, céheik zászlai alatt gyülekezve, az út két oldalán felsorakozva várták, hogy elhaladjon közöttük. Én az ablakból láttam, ahogy a püspök és kísérete Szent Mihály arkangyal temploma felé igyekezve átvág a téren: Waldeck erős, széles mellkasú ember volt, nagy, kiülő fekete szeme és szakálla sötét, a keze széles és durva, mintha nem is előkelő úr lenne, hanem tulajdon keze munkájával keresné a kenyerét. A gazdám sápadtan és feldúltan került haza az ünnepségről, olyan sárga volt az ábrázata, mintha valamilyen emészthetetlen ételt lett volna kénytelen legyűrni a torkán, és napokig jóformán egy falatot sem bírt lenyelni.
Nem sokkal későbben történt, hogy Rothman egy sápadt, könnyes szemű embert hozott magával. Az ember öltözéke elnyűtt és szegényes, a haja csaknem teljesen ősz volt, jóllehet nemigen lehetett több harmincesztendősnél. Ahogy a beszédjükből kivettem, ez az ember Wolbeckből érkezett, és szomorú híreket hozott. A püspök az elmúlt néhány napban több újrakeresztelőt is kivégeztetett a környékbeli városokban. – Wolbeckben öt nőt és egy férfit fojtatott vízbe – mondta az ember –, Bevergenben négy nőt, és két férfit máglyán égetett meg. A saját szememmel láttam! – mondta elcsukló hangon. – Azon a napon őszültem meg egyetlen óra alatt! – És reszkető kézzel megérintett egy hajtincset a homloka fölött.
