A valóságos életrajzi elemeket és a fikciót ötvöző holland regény elsősorban a lány életének két időszakára koncentrál, ezeket fejti ki részletesebben. Az elsőben a kamaszkorú, nagyjából tizenöt éves Mary skóciai tartózkodása alatt megismerkedik egy lánnyal, Isabellával, akivel nagyon szoros barátságot kötnek. Az ő közös álmodozásaik, beszélgetéseik során születik meg az előképe annak a halott testekből létrehozott lénynek, akit majd 1816-ban véglegesít a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz lapjain. A második kiemelt időszak pedig éppen a regény megírásának ideje (erről ITT írtunk részletesen), amikor a Mary és szerelme, Percy Shelley George Byron társaságában töltenek néhány hetet Svájcban, a Genfi-tó partján.
A hűvös nyáron csónakázás közben, és a hideg elől szobáikba húzódva is rémtörténetekkel szórakoztatják egymást, majd le is jegyzik ezeket a hátborzongató históriákat. Mary elbeszéléseiből nő azután ki a Frankenstein doktor és az általa létrehozott lény különös kapcsolatát taglaló regény. Anne Eekhout azonban nem csupán a Frankenstein megírására, hanem Mary személyiségére (érdekességek az életéből), a vele történt eseményekre, érzelmi labilitására, a két nagynevű romantikus költő, Shelley és Byron mellett betöltött szerepére is koncentrál sötét tónusú, különös atmoszférájú gótikus regényében. A féltékenyég, a szexualitás, a szakmai irigység is nagy hangsúlyt kap az időszak bemutatásakor, láthatóvá válik, milyen nehéz volt két ekkora költő árnyékában létezni, és az is, hogyan lehetett kreatív, alkotó és öntörvényű emberként élni mellettük és velük.
Anne Eekhout: Mary (részlet)
Fordította Wekerle Szabolcs
1816. május Cologny, Genf kanton
Boszorkányok órája
Ez az az óra. Minden éjjel meghal a lánya. Csak reggel veszi észre, pedig éjszaka látta, ahogy az ágyában fekszik, nyugodtan, álomittasan. De tudja, hogy ebben az órában kellett történnie, a boszorkányok órájában, mert mindig felébred. Általában csak rövid időre; magára húzza a lecsúszott takarót, orrát Percy meleg hátához nyomja; a férfi kómában, ő elalszik. De néha kiűzi valami az ágyból. Nem tudja pontosan, mi. Nem akar felkelni, fáradt, szeretne tovább aludni, átaludni az éjszakát, túljutni ezen az órán, de már tudja, éreznie kell, ahogy minden egyes perc beleég a bőrébe. Mert ez az, amit a világra hozott. És ez az, ami olyan hamar eltűnt.
A veranda szárazon, a kabátja melegen tartja, de nem sokkal arrébb a világ épp megsemmisíti önmagát. Két hete vannak már Genfben, és azóta a vihar és az ítéletidő csaknem mindennap eszeveszett szertartást mutat be. Mary szereti a nagy villámokat, amelyek úgy nyújtóznak, mint a macska, és néhány másodpercre megvilágítják az eget, lilára színezik, mint egy vásznat, a föld fölé boruló sátorponyvát, és valószerűtlenné változtatják, történetté gyúrják, egyszersmind jelentőségteljesebbé teszik a ponyva alatti dolgokat; csupasz lábát a verandán, a fű között növő gyomot, a víz mellett álló fűzfát, a Jurát, mely a tó túlpartján tör az ég felé, a fénytálban ringatózó hajót.
A másik oldalon, dombnak fel, gyenge fény pislákol Albenél és Johnnál. Ez megnyugtató. Hogy bár ő minden éjjel háromkor felébred, de Albe legalább még nem alszik ilyenkor. Őrködik. Bizonyára a papírra szegezett tekintettel, amelyen őrült táncot jár a tolla, miközben beleírja a világba, ami benne már régóta él.
Megfordul, lábujjhegyen egyensúlyoz. A sötétben nem találja a csizmáját. A kis William könnyen felriad – miközben az égzengés csöppet sem zavarja –, mostohahúga, Claire pedig végre-valahára elaludt. Ráadásul a saját ágyában! Olyan, mint egy kisgyerek, Percy úgy vezeti kézen fogva, mint egy apa. Nem, nem mint egy apa. Határozottan nem.
Villámlás hasít a levegőbe, és zeng tovább; a vízen, a fák között, a bőrén.
Itt másmilyen a vihar, mint Angliában. Éberebb. Élőbb. Valódibb.
Mintha megérinthetné, megragadhatná a fényt, mintha a fény megragadná őt. Az őrült ricsajban, a mély robajban van valami testi, mintha bármikor
odaléphetne az élőkhöz. És belépést nyerhetne a mellkasába, a szívébe, a vérébe. Mintha soha nem akarnának véget érni a napok, amikor világít az éjszaka, a nap csak elvétve mutatkozik, a kert mocsárrá változik, a természet elnémul, ők pedig olykor így szólnak egymáshoz: talán ez a világvége.
Az utolsó ítélet. De mindig elnevetik magukat. Mert mindannyian tudják: Isten csak az álmokban és gyerekversekben létezik. Mary összedörzsöli a kezét. A hideg a lábujjaiba harap. És néha olyankor, gondolja, amikor az ember nagyon nagyon fél.
Ám miután visszafekszik, megint nem tud elaludni. A hideg befészkelte magát a testébe, és immár semmi – sem a takaró, sem a kandalló felidézett képe, sem Percy meleg háta – nem képes felmelegíteni többé.
Claire miatt van. Alig valamivel fiatalabb nála, és Mary néha azt gondolja, Claire-nek nem tenne rosszat, ha inkább vér szerinti nővéreként tekintene rá. De napról napra nehezebb elviselni Claire-t, nemhogy segíteni neki, megvigasztalni, szórakoztatni. A férfiakat azonban mintha kevésbé idegesítené. Albe még védi is, női viselkedés, mondja, bármit jelentsen is ez. Hiszen ő például sohasem pattan fel egy beszélgetés kellős közepén, hogy zokogva a szófára vesse magát, miközben váltig bizonygatja, hogy semmi, de tényleg semmi baj. Ez nem női viselkedés. Ez Claire-viselkedés. Percynek tetszik, ez nyilvánvaló. Tetszik neki, amikor Claire a nyakába borul, megkéri, hogy olvasson fel neki verseket, míg álomba nem merül, amikor fejét hátravetve kacag a viccein, kivillantva nyakának fehér bőrét le egészen a melléig, pillantásokat, érintést, figyelmet követelve. Claire képtelen meglenni a rá irányuló figyelem nélkül. Alighanem belepusztulna, ha három napig senki sem foglalkozna vele. Ezt a feltűnési viszketegséget anyjától, Mary Jane-től örökölte. Mary úgy véli, apja nem sejtette, milyen hisztérikus, hiú és hatalmaskodó Mary Jane – egészen addig, míg el nem vette feleségül, és az asszony meg a lánya, Claire be nem költözött hozzájuk. Amióta Mary tudta, felfogta, hogy nincs anyja, ez jelentette számára a bánat megtestesülését. Minden bánat pontosan illeszkedett ebbe a formába, minden szomorúságot ebben a tükörben látott. Ám attól a pillanattól, hogy az apja újraházasodott, ezen a mérlegen kezdett mérni mindent: ez az anyja, vagy nincs anyja?
És végül mindig arra jutott: nem, neki nincs anyja.
Vagy legalábbis, hogy a halott anyja emlékével kell beérnie, az apja íróasztala fölött függő képpel, amely egy nőt ábrázolt, aki oly sok ember számára fontos volt: okos volt, és bátor, önfejű az életében és meggyőződéseiben. Immár nem létezett, Mary nem ismerte, mégis mindenhol ott volt. És főképp: tökéletes volt. Ő sohasem haragudna Maryre. Soha nem helytelenítené a döntéseit. Mary soha nem szégyenkezne az anyja miatt. És soha nem kellene attól tartania, hogy elveszíti a szeretetét. Az anyja mindig szeretné, ahogy a halálos ágyán is szerette: úgy tartotta a karjában még ott is, mint egy játék babát, ezt a tiszta, teljes, elfogulatlan szeretetet soha nem fenyegetné az elmúlás veszélye vagy az, hogy beszennyezze holmi hétköznapiság. És Mary fejében ez a kép élt az anyjáról. Tulajdonképpen a tökéletes anya. Annak ellenére és annak köszönhetően, hogy valójában már nem létezett.
Hangos mennydörgés, Percy nagyot nyögve megfordul az ágyban. Térde Mary oldalába fúródik. A spaletták közti résen beszűrődő holdfényben Mary látja a férfi arcát. Az ő szenvedélyesen szép elfje. Nem ismer még egy férfit, akinek ilyen finomak a vonásai és áttetsző a bőre, mint egy gyapjaslepkéé, majdnem olyan, mint egy lány, mégis ellenállhatatlan a vonzereje. Ő, Mary pedig Percy nagy szerelme. Amivel előbbi tisztában is van, mégsem könnyű. Az, hogy a férfi életfilozófiája nem egészen egyezik az övével – elméletben talán igen, a gyakorlatban azonban egyáltalán nem –, újra meg újra próbára teszi a szerelmüket. Azt talán még el lehetne viselni, hogy Percy olykor más nőkkel is összeszűri a levet. Talán. Az viszont, hogy ez a férfinak semmit sem jelent, sőt még őt is arra biztatja, ossza meg bátran az ágyát más férfiakkal, mindig szíven üti. Közben pedig látja a tekintetét, amikor Albe-bel beszélget a férfi költeményeiről, vagy az apjáról mesél neki. Ezek azok a pillanatok, amikor a féltékenység őt, Percyt is eléri, gondolja Mary, szemében jéghideg rettenet. Ám a féltékenységnek, amelyet Percy ilyenkor érez, semmi köze Maryhez. Nem attól tart, hogy a nő Albe-et választja helyette. Attól tart, hogy Albe-nek inkább a nő kell, nem ő. Hogy a nagy, vad költő, Lord Byron érdekesebbnek találja ezt a hölgyet, mint Percy Shelley-t, akinek még oly sokat kell tanulnia. Vajon elég tehetséges? Vajon kellően ékesszóló? Percy Albe-ben látta minden reményét. Vajon a példaképe képes lesz megmutatni neki a fényt? Vajon tud neki tanácsot adni Albe, lesz a mentora, netalán a barátja? Olykor, amikor Percy elbizonytalanodik – ó, mondani persze nem mondja, de Mary látja rajta; a szemében csillogó, esdeklő reménykedést, türelmetlen mozdulatait –, a nő egy pillanatra mindig megijed, hogy talán nem is szereti ezt az embert.
Most gyengéden arcon csókolja. Percy megint felnyög. Megfordul. A nő oldalából eltűnik a térd. És végre-valahára közelít az álom. Érzi, ahogy szárnyként kitárul, szorosan körbefonja, oltalmazón, csöppet sem riasztón, és magával rántja tudatát a sötétségbe.
Az utazás után, amely nemigen volt ínyére, nos, igen, az utazás nem gyerekeknek való, William, úgy tűnik, megtalálta a helyét a maison Chapuis-ben. A szobák világosak és tágasak, a magas ablakokból a nagy kertre, a tóra, a mögötte magasodó Jurára látni. És persze az esőre. Az ólomszürke égre. Ahhoz még túl kicsi William, hogy másszon. Máskülönben Mary naphosszat csak loholna utána a szobákon keresztül, és igyekezne távol tartani a kandallótól, a könyvespolcoktól, az asztal sarkától. De a fiúcska éppen csak megtanult a hátáról a hasára fordulni, és egy darabig ennél többre nem is lesz képes. Mary Willmouse-a öt hónapos, és ő minden vele töltött percet élvez. Mégsem tudja száműzni a fejéből a kislányával, első gyermekével kapcsolatos gondolatait. Ha élne, itt totyogna. Rövid, húsos lábacskáin, csupasz talppal tipegne, tipp-topp, a kandallószőnyegtől a ragyogó hajópadlón a küszöbig, tipp-topp, majd tovább a folyosón a lépcsőig, nem, nem szabad, gyere, add a kezed, jól van. Nézd, ott a kisöcséd, simogasd meg szépen!
– Jól vagy? – Claire lehuppan Mary mellé a szófára. William, aki épp lehunyta a szemét, felpillant. Claire megcsiklandozza az állát. – Olyan furán bámulsz magad elé.
Mary bólint. Claire annyi év után is képtelen megérteni, hogy Mary néha hajlamos elábrándozni. De hát Claire nem olyan, mint ő, sem vér, sem temperamentum, sem empátia tekintetében. Nemigen hasonlítanak, leginkább a közös sorsukban, a leküzdhetetlen nevetőrohamban, amikor Claire anyja és Mary apja kapkodva és izgatottan rendet tesz a lakásban a vendégek érkezése előtt. Csak a felnőttek lehetnek ilyenek, gondolják, látják egymás szemében, hogy mi sosem viselkedünk majd így. De ez rég volt. Már időtlen idők óta nem látta őket, az apját és Mary Jane-t.
Most nagyon bonyolult, amióta Percyvel van, a kislánya óta.
– Kicsit fáradtan – feleli Mary. – Milyen volt Albe-nél?
– Ó, remek! – válaszolja Claire. A hajához nyúl, az ujjára teker egy tincset. – Meghívott minket ebédre. Kétszersült volt babbal, mi más.
Claire képtelen megérteni Albe étkezési szokásait. Ahogy egyébként Maryéit és Percyéit is. Hiányzik neki a hús.
– Nem muszáj átmenned hozzá – mondja Mary, de máris megbánja.
– Dehogyisnem – mereszt nagy szemeket Claire. – Albe szerette volna, ha megyek. Mondta.
Mary feláll, William újra elszundikált. Az a gyönyörű, sápadt kis arca. Ne légy túl sápadt, Willmouse, suttogja magában Mary, aztán szó nélkül, nesztelen léptekkel kimegy a szobából, hogy lefektesse a gyereket. Aludj jól, édesem. Nemsokára felébredsz.
– Mary. – Albe megöleli. Kamillaillat árad belőle, és valami édeskés, a borostája dörzsöli a nő arcát. – Jó, hogy eljöttél. Szeretném, ha elolvasnál valamit.
Mary látja Percyn, hogy bár talán szeretne, képtelen csatlakozni hozzájuk, és kényszeredett mosolyából azt is látja, hogy ez bosszantja. A férfi követi Claire-t a szalonba. Albe elvesz egy gyertyát a pohárszékről, majd kézen fogja Maryt, és a folyosón át a ház hátsó felében lévő sötét helyiségbe vezeti. A Villa Diodati jóval nagyobb, mint az ő házuk, de a Chapuis-nek szebb a fekvése, gondolja Mary. Albe háza sötétebb, sűrű lombú fák veszik körül, örök, szigorú őrökként magasodva köréje. Bent még nappal is gyertyát vagy lámpát kell gyújtani. Az ajtótokok, az ablakkeretek és a fa falburkolatok, a számtalan könyvespolc mind mahagóniból készült, a szőnyegek faltól falig érnek, vörösek és kékek, mintázatuk csaknem ugyanolyan sötét. Albe dolgozószobájában is a barna az alapszín. Az esti fény épp csak beszűrődik az ablakokra kúszó borostyánon át. Albe az asztalra teszi a gyertyát, összeszedi a papírokat.
– Gyere közelebb – int Marynek az íróasztal mögül. – A Childe Harold új részén dolgozom. Azt hiszem, jó lesz. Szeretném, ha elolvasnád, és elmondanád a véleményed.
Abból, ahogyan Albe megkéri erre, Mary úgy érzi, szükségtelen megtisztelve éreznie magát, mivel a férfi egyenrangúnak tekinti. Kritikusi mivoltában mindenképp.
– Szívesen – válaszolja tehát. – Örömmel elolvasom.
Albe összetekeri a papírokat.
– Másolatok, nyugodtan jegyzetelj rájuk. – Átnyújtja Marynek a tekercset. – Shelley is elolvashatja, ha van hozzá kedve.
Percy – Marynek – azt fogja mondani, nem akarja elolvasni. De el fogja olvasni.
– Mary. – A gyertyafény megvilágítja a férfi világosbarna szemét, mélyebb barnára színezi. –Szívesen olvasnék olykor tőled is valamit.
Olyasmit, ami a te fejedben született, nem azon kívül. Egy valódi történetet, egy verset.
– Talán olyan író vagyok, mint a szüleim – feleli a nő. – Csak a valóságról tudok írni.
– Biztos vagyok benne, hogy nem így van. – Albe elmosolyodik. – Egyébként is, oly nagy a különbség a valós és a valótlan között?
