Az Alkalomadtán feszültséggel teli családtörténet, ahol a generáció legfiatalabb tagjának kell szembenéznie a feldolgozatlanul hagyott múlt örökségével. A regény négy szólamban, a fiú, az apa, az anya és a nagyapa hangján szólal meg, ahol ki-ki a saját történetét meséli - míg észre nem vesszük, hogy mind ugyanarról beszélnek. Szereplői együtt- és egyet álmodnak, együtt-hallgatnak, együtt-olvasnak és nem utolsó sorban végérvényesen együtt kovászolódnak egy lezárt csatosüvegben.
Légrádi Gergely: Alkalomadtán (részlet)
Az apám a beszéd ehelyett gyerekkoromtól kezdve olvasott velem. Gondolom eleinte – mint minden gyerek – utánzásból ültem mellé. Néztem, ahogy könyvet vesz a kezébe, és olvas. Órákon át. Én is elővettem egy mesekönyvet. Hangosan, szótagolva olvastam, nézegettem a képeket, mellette. Aztán ott ragadtam. Az apám nem szólt rám, hogy ne olvassak hangosan. Talán nem is zavarta. De is lehet, hogy engem hallgatott, már ameddig meg nem tanultam magamban olvasni.
Nem is tudom, ki olvasott többet. Mind a ketten, az első adandó alkalommal könyvért nyúltunk. Az, aki később kezdett olvasni, odasodródott a másik mellé. Az olvasáshoz hozzá tartozott, hogy egy légtérben, egymás mellett fogyjanak az oldalak. Pedig más irányba mentünk, más történet útján. A lényeg az együtt töltött idő volt, az egymás mellett nem otthon töltött idő.
Ma már tudom, mind a ketten ezzel váltottuk meg szabadságunkat,
és kerültünk ki az anyám fennhatósága alól.
Soha nem beszéltünk a könyvekről. Azokról az élményekről, amelyekről olvastunk. Amelyek bizonyára ugyanúgy foglalkoztatták az apámat, mint engem. Én nem kérdeztem, ő nem mesélt nekem. Rám hagyta, mit gondolok a világról. Talán ez is a része volt a soha ki nem mondott konszenzusnak. Eleinte persze hiányzott és zavart. Aztán hozzászoktam. Az apám időről-időre kezembe adott egy könyvet. Nem szólt egy szót sem, csak kikészítette. Nem mondta miért. Azt sem, mikor olvassam el. Időközben szép lassan négy rész különült el a könyvespolcon. Amit az apám még nem olvasott el. Amit már olvasott, és átadott nekem. Amit már szintén olvasott, de azt akarta, hogy később vegyem a kezembe. És végezetül azok a könyvek, amelyeket nem tartott érdemesnek arra, hogy időt szánjak rájuk. Az apám könyvekkel üzent nekem.
Az apám egyik legnagyobb erőfeszítése a könyvek megfelelő elhelyezése volt. Nem a négyosztatúság, a kötetek szétválogatása, hanem az anyám miatt. Az anyám ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy a házban egyre több a kemény kötésű, nagy alakú, puha fedelű, többkötetes, vastag, bőrkötéses, kis formátumú, gazdagon illusztrált és még sorolhatnám, milyen könyv. Úgy érezte, az apám hóbortja kiszorítja őt a megszokott életteréből. Azt, hogy az anyám által kontrollálhatatlan olvasással az apám nem csupán a fejében harcol ellene, de a könyvek fizikai mivoltával is. Szaporodtak a kötetek, és ezzel csökkent a tér, amelyet az anyám uralt. Így az anyámat elsősorban nem az apám olvasással elért szabadsága zavarta, hanem ennek tapintható, látható lenyomata: a könyvek, a gerincek, a porfogó lapok mindenhol. Az asztalon, az éjjeli szekrényen, a szekrény fiókjaiban, az ablak belső párkányain, sőt, még a cipőtároló mellett is. Kidobni nem akarta vagy merte őket, így az apámat nyúzta, hogy találjon megfelelő helyet a könyveknek. Az apám pedig kitartó volt és találékony. Kötetek feküdtek vízszintesen az álló példányokon, a könyvespolcon dupla sorban bújtak el egymás mögött. Dobozokat töltött meg, bőröndökbe rámolt, a kerti kisházba is vitt belőlük. Volt úgy, hogy az anyám felkiáltott, mert könyveket talált az apám alsóneműi között.
Az anyám kezében ritkán láttam könyvet. Egyre emlékszem. Egyetlen egyre, amelyet időről-időre elővett. Bizonyára olvasta is. Thomas Manntól a József és testvéreit.
Mintha kapaszkodott volna belé.
És persze mutatta, hogy neki is van olvasnivalója.
Amióta elköltöztem otthonról, jóval kevesebbet olvasok. Ez a máshol megnyert szabadság ára. Meg aztán, hiányzik valaki mellőlem, olvasás közben.
Emlékszem, gyerekként meg akartam kérdezni az apámat, különösen az olvasásaink közben, hogy amit megélek a könyvekkel, azt ő álmodja nekem vagy én, magamnak. Ahová elkerülök olvasás közben, azt ő teremti nekem vagy én saját magamnak? Kár, hogy soha nem vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem. Jó lett volna tudni, mit gondol róla. Még akkor is, ha nagy valószínűséggel meglepődött volna a felvetésen. Egyúttal biztos vagyok benne, elnézte volna a naivitásomat, és némi gondolkodást követően tőmondatban válaszolt volna.
Talán most sem késő megkérdezni. Mondjuk elég hülyén venné ki magát. Márpedig nincs, ami távolabb álljon a családomtól, az apámtól és tőlem, mint a szentimentalizmus. Amely mögött kendőzetlenül ott vagyunk mi, az apám, az anyám és én, meztelenül, ráncos bőrrel, pocakosan, logó mellekkel, kovászlében.
Talán ezért volt meglepő, hogy az apám a minap kérdéssel fordult felém. Leültünk egy kávéra, és nem csak úgy, mellékesen, alig hallhatóan, hanem felém fordulva és a szemembe nézve azt kérdezte, emlékszem-e még a könyvek felosztására. Azt válaszoltam, hogy igen, persze. Akkor jó, mondta. És – talán a biztonság kedvéért – még hozzátette, hogy akkor minden rendben, majd elhallgatott, és mint aki jól végezte dolgát, a kávéjáért nyúlt. Úgy tűnt, az apám ezzel a maga részről lezártnak tekintette a témát,
amely számomra így nem jelentett többet, mint egy semmibe vezető kérdezz-felelek.
Hozzászoktam már az ilyen rövid, mellébeszélés nélküli közjátékhoz, így nem éreztem szükségét, hogy visszakérdezzek vagy ezt a témát felhasználva kezdeményezzek további beszélgetést. Most ellentétesen mozogtak a kávéscsészék: az apám letette, én a számhoz emeltem. Épp egy jókora kortyot nyeltem le, amikor az apám újra megszólalt. Nem változtattam rajtuk. Ott vannak a polcon, félretéve, neked. Annyira felkészületlenül ért a közlés, a szavak, amelyeket használt, hogy a kávé egy része cigányútra ment, így köhögtem, krákogtam és arra vártam, hogy az apám jól hátba vágjon, hátha akkor hamarabb magamhoz térek, és újra tudok fulladásos tünetek nélkül levegőt venni. Miután az apám nem tette meg ezt a szívességet, így hosszabb ideig tartott, míg rendbe szedtem a levegővételt. Ez lehetőséget adott, hogy alaposan átgondoljam, vajon az apám miért tartja olyan lényegesnek ezt a könyves dolgot. A polcon, a könyvek. Ráadásul félretéve, neked. Talán arra célzott, hogy vigyem el őket? Nem tudom. Olyan furcsa töltettel mondta ki, hogy félretéve neked. Nyomatékkal, egyúttal mégis ódzkodva. Mintha a közlés fontossága magával hívná a közlés következményének veszélyeit, és ez az aligha kibékíthető ellentét egyszerre határozta meg mondandója tónusát. Egy darabig ott keringett körülöttünk ez a két szó, félretéve neked – neked félretéve, aztán csend lett. Az apám megnézte, van-e még kávéja. Miután láthatóan üres volt a csészéje, az óráját kezdte babrálni. Ha az előbb tévedtem is, most bizonyos voltam benne, hogy az apám elmondta, amit közölni akart. Nem szólal meg többet. Így, hát én se firtattam, miért beszélt erről. És még inkább, miért beszélt így erről. Sem akkor, ott, az asztal mellett, sem később. A búcsúzáskor szóba került még valami semmiség, aztán ki-ki ment a maga dolgára.
Részlet a kötetből Máté Gábor tolmácsolásában ITT.