Sose maradtam nyugton, mindig mozogtam, mindössze ennyit csináltam. Mindig vagy arra vártam, hogy eljussak valahová, vagy arra, hogy visszatérjek. Vagy hogy megszökjem. Folyton be- és kipakolom a lábamnál lévő bőröndöt. Táskámat az ölemben tartom, van benne egy kis pénz meg olvasnivaló. Létezik olyan hely, amelyen nem csak áthaladunk? Eltévedve, elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban, tévúton, sodródva, összezavarodva, összekuszálva, elszakadva, körbeforogva. Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak jelentik a lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.
A Mélyföld és A bajtolmács szerzőjének új könyve egy meg nem nevezett negyvenes nő portréja, aki megkérdőjelezi helyét a világban, ingadozik mozdulatlanság és mozgás, kötődés és a hosszú távú kapcsolatok elutasítása között. Magányosan jár-kel egy gyönyörű, meg nem nevezett olasz városban, és életútja felén ráébred, hogy eltévedt.
Városának járdáin sétál, áthalad hídjain, megfordul üzleteiben, uszodáiban és kávézóiban. Lassít léptein, hogy egy veszekedő párt figyeljen, hogy megszemléljen egy öregasszonyt egy orvosi váróban, megáll, hogy megigya kávéját egy árnyas téren. Néha meglátogatja gyászoló anyját, aki saját magányába zárkózik, néha a vasútállomáson a vonatok rövid időre jókedvre derítik. De egy év leforgása alatt, ahogy az évszakok váltják egymást, minden átalakul. Egy nap a tengerparton, egyszerre lehengerelve és új erőre kapva az életteli látványtól, nézőpontja örökre megváltozik.
Jhumpa Lahiri: Amerre járok (részlet)
A papírboltban
Imádott papírboltom a város szívében van, egy gyönyörű, régi épületben, amely két forgalmas utca sarkán áll. Minden év végén elmegyek oda, hogy megvegyem a határidőnaplómat, és történetesen ez a kedvenc vásárlásom, amely már valamiféle rítussá vált, de ettől eltekintve szinte minden héten benézek, hogy vegyek, ki tudja, egy átlátszó dossziét, öntapadós jegyzettömböt vagy egy új radírt, amely nem törölt ki még semmit. Áttúrom a színes jegyzetfüzeteket, és kipróbálom a különböző tollakat egy darab papíron, amelyet számtalan ismeretlen aláírás és sietős, izgatott irkafirka borít. Kérek tartalék papírt az otthoni nyomtatómhoz és dobozokat, amelyekben elrendezhetem életem papírnyomait: leveleket, számlákat, jegyzeteket. Ha nincs semmire szükségem, akkor is megállok a kirakat előtt, hogy megcsodáljam a mindig ünnepi hangulatú kínálatot, a hátizsákokat, az ollókat, a rajzszegeket, a ragasztót, a celluxot és a vonalas vagy üres kis jegyzetfüzetek kupacait.
Szeretném mindet teleírni,
még a barátságtalan főkönyvet is. Bár rajzolni nem tudok, szeretnék egy olyan kézzel kötött, vastag, krémszínű lapokkal teli vázlatfüzetet is.
Az ablakon át meg tudom figyelni a családot is, amelyé az üzlet. A gömbölyded, sötét, száraz hajú anya a kasszánál ül. Az apa az üvegtárlóban tartott töltőtollakat ellenőrzi, mintha ékkövek volnának, a tintásüvegek úgy sorakoznak mellettük, mint drága parfümök. A szülők folyton beszélgetnek feketébe öltözött, hórihorgas fiukkal, aki két másodpercenként mászik fel a létrán, hogy lehozzon ezt-azt a polcokról. Eleven, okos társalgást folytatnak. Megjegyzéseket fűznek az anya által állandóan lapozgatott újság cikkeihez, az őrült dolgokhoz, amelyek nap mint nap történnek a városban, azoknak az országoknak a nagy nehézségeihez, amelyekbe sosem látogatnak el.
Az anyát különösképp szeretem. Egyszer azt hittem, hogy a boltban hagytam a napszemüvegem. Visszarohantam, és amikor megmondtam neki, mi hiányzik, azonnal kilépett a pénztárgép mögül, gondosan körbekísért a bolton, megállt a polcok előtt, felidézte az útvonalamat. Egy csomó dolgot vettem aznap, de ő mindenre emlékezett, még mindig ott volt a fejében az összes árucikk, ezért ő mutatta az utat anélkül, hogy bármit kérdezett volna.
– Nem látom itt, kedveském – mondta nyomozása végén, de amikor alaposan megnézett, közölte, hogy a napszemüveg a kabátom gallérján lóg, akár egy denevér, a sálam mögött.
Ez a papírbolt évek óta az egyik törzshelyem.
Kislány koromban ide jártam, hogy megvegyem, ami az iskolába kell, aztán az egyetemhez és most a tanításhoz valókat is itt szerzem be. Minden vásárlás, legyen akármilyen egyszerű is, boldoggá tesz. Valahogy igazolja a létezésemet.
Ma azonban, amikor ideérek, nem látok mást a kirakatban, csak bőröndöket, mind kemény falú, legtöbbjük csak akkora, hogy az ember egy gyors meneküléskor felviheti a repülőgép fedélzetére. Mindegyik jócskán le van értékelve. Odabenn leszerelték a magas polcokat, és középen még több bőrönd van, nagyobbak is, szín és gyártó szerint elrendezve. Semmi harmonikus nincs ebben, a bolt förtelmesen néz ki. A magas mennyezet és a finom arányok ellenére megcsúnyult, elvesztette karakterét. A repülőtérnek azokat a rendetlen sarkait juttatja eszembe, ahová a szállítószalagról leszedett elárvult bőröndöket gyűjtik abban a tudatban, hogy ezekért már senki nem jön.
Elszomorodom a sok vadonatúj bőrönd láttán, mindegyik üres, egy utazóra vár, különböző dolgokra, amelyekkel megtöltik, várja, hogy elvigyék valahová. Semmi mást nem árulnak. Csak bőröndöt. De ekkor a bejárat mellett észreveszek egy nyaláb esernyőt, nagyokat és kicsiket a legolcsóbb fajtából, csalikat a kétségbeesett turistáknak felhőszakadás esetére, szánalmas ernyőket, amelyeket szinte mindig a szemetesbe dobnak a vihar után, meglehetős dühvel, s úgy festenek, mint megkínzott gémek.
Nem a papírbolt-tulajdonos család felügyeli a helyet, nem látom őket. Csak egy unott, finom vonású fiatalember néz ki lagymatagon a bolt ablakán az utcára meg az elhaladó autókra.
Legszívesebben bemennék, és megkérdezném: hol a család?
Azon tűnődöm, hogy csődbe mentek-e, hogy kidobták, megszégyenítették-e őket, hogy ki vannak-e borulva. De erről nem ez a fiatalember tehet. Ő csak azért van itt, hogy megéljen. Bár csalódott vagyok, nem lep meg, hogy imádott papírboltom nem létezik többé, a bérleti díjak nyilván az egekben vannak errefelé, ráadásul ki vásárol már jegyzetfüzetet? A diákjaim alig írnak kézzel, gombokat nyomogatnak, hogy az életről tanuljanak, és felfedezzék a világot. Gondolataik képernyőn jelennek meg, és olyan felhőkben tanyáznak, amelyeknek nincs anyaguk, és nincs bennük helyhiány sem.
Egy pár jön be: fiatalok és szerelmesek, csípőjük összeér, abban a fenséges életszakaszban vannak, amikor minden butaság elbűvöli az embert. A bolt őket nem dúlja fel, ellenkezőleg, világos, hogy épp ezt a helyet keresték. Boldogan elvesznek ezen a poggyásztelepen. Nyitják-csukják a vadonatúj, bélelt és béleletlen modelleket, húzogatják a cipzárakat, ütögetik a műanyag fedeleket. Valószínűleg ez az első alkalom, hogy együtt mentek el valahová. Lehet, hogy az utolsó is? Vajon miután három napot együtt töltenek a szállodában, arra a következtetésre jutnak-e majd, hogy nem is annyira szerelmesek? Vagy csak megerősödik a kapcsolatuk? Miközben ezen mélázom,
a bőröndök néhány másodpercre hatalmas könyvekké változnak:
felduzzadt kötetek, nincs címük, nincs értelmük, egy szörnyeknek vagy idiótáknak készült könyvtár tagjai.
A lány fog egy lila bőröndöt. A fiú egy élénksárgát választ. Fizetnek a fiatalembernek, aztán próbának vetik alá új poggyászukat, beletesznek néhány bevásárlózacskót, a kabátjukat meg a sálukat, amelyre már nincs szükségük, mivel a hűvös reggel után hirtelen felmelegedett az idő, és az utcán mindenki rétegeket hámoz le magáról. Egészen elégedettnek látszanak ők ketten, türelmetlenül folytatják közös utazásukat. Kimennek az üzletből, és négy keréken maguk után húzzák a kétségbevonhatatlan örömöt, amely barázdát szánt a város kopott macskaköveibe.
Nyitókép: Nyugati tér blog
