A Kaldenecker család ősei az 1720-as években érkeztek meg Svábföldről Dunaharasztiba, hogy aztán az elkövetkező évszázadokban ezen a környéken éljenek Soroksártól Újhartyánig. A Duna és az Alföld találkozásánál próbáltak boldogulni: dolgoztak, költöztek, álmodoztak és szabad idejükben zenéltek. Megannyi erdő- és természetleírás után Kollár-Klemencz László ezúttal egy családfa rengetegébe kalauzol el minket. Nemzedékek adják át egymásnak a regény lapjain a sváb hangszereket és a családi legendákat ugyanúgy, mint a recepteket és a beceneveket. Jöhetnek világháborúk, kitelepítések és forradalmak, az Öreg Banda nagyon sokáig játszik tovább rendületlenül.
Kollár-Klemencz László: Öreg Banda (részlet)
Iskolázás
A Kaldenecker-házban volt az iskolázás, előtte való este Hans elé állt, hogy nézze meg a hangszert, beszorult a fúvókája, beragadt a háború alatt, vagy nem tudja, mi van vele, de nem lehet kihúzni, satuba meg nem meri befogni, nehogy baja legyen, hátramentek, puha rongyba tekerték, és óvatosan megfeszítették, de nem tudták leszedni, Pestre meg emiatt nem akarták elvinni.
Ki kell tenni egy jó órára a fagyba, aztán be a kemencébe. A fagyban összehúzódik a trombita, a csövét meg utána betesszük a forróságba, az kitágul, és ki tudjuk húzni, Így Hans hideg után betette a kemencébe a végét rövid időre, felforrósodott a rézcső a kenyérhez hozzáérve, olyan nagyon, hogy szinte egyszerre kellett őket az asztalra tenni, s mind a kettőt fújni, de a fúvóka még jobban rá volt szorulva: fordítva kellett volna, előbb a kemencébe, aztán a fagyba. Csalódottan vitte el a hangszert Miska.
– Holnap Pestről visszaérek hatig, akkor itt vagyok.
Hans nem mondott semmi, de megnyugodott, fájt a keze, alig bírt aznap felemelni egy széket, de még a hangszerét se, nem tudta, hogyan lesz ez másnap, de nem mondott semmit, örült. Iskola lesz! És a Hergott Miska ott lesz!
Eljött a hat óra, Miska elsőként támasztotta a gang oszlopát, cigarettát szívott, s várta a zenészeket. Alig-alig voltak páran. A zenekar leépült a háború alatt. Három klarinétos is volt, de nem volt Hanson és Rajs Józsin kívül fligliharnis. Mintha a klarinétosok jobban bírták volna a háborút.
Ezek a hangszerek legalább három emberöltőnek a hangszerei,
aki már nem bírta, odaadta a következő generációnak, nem volt olyan, hogy fizesd meg, csak továbbadta, játszanak vele ők, ők következnek. Hans Stowasser hangszere, amit Josef vett, mielőtt Hartyánba jöttek, már akkor is patinás darab volt, jól befújva, Soroksáron is érett hangszerként szólt. A hangszerek java szintén abból a korból való, együtt érkeztek, az Öreg Banda alakulásával egy időben, s el nem hagyták soha a falut, nem lettek más zenészek tulajdonai, csak a zenekart szolgálták, kézről kézre adta apa a fiúnak vagy a fiatalabb rokonnak, mikor hogyan alakult az élet, a tehetség épp kibe szállt bele, s ki körül tett csak egy kerülőt, körbenézte, vizsgálgatta, esetleg mondta neki szép magas hangon: áááá, s ha a válasz egy fals ááá volt, akkor továbbállt, nem bújt bele. Kellett a zenész, egyre nagyobb volt a kereslet a zenekarra, sok esküvőt tartottak a faluban, volt olyan hét, mikor péntek kivételével mindennap volt esküvő.
Volt egy igen apró gyerek a falu folyton koszos gyerekrengetegében, ahol gyereket gyerektől nem lehetett megkülönböztetni, csak egyvalakit, a Stefit, mert hangszereket fabrikált, egyre nagyobbakat és azokkal együtt nőtt. Mikor serdülő gyerek lett, az apja megkérdezte az öreg Hansot: hagyja-e, hogy a gyerek állandóan a hangszerekkel babráljon, mert mi van, ha nem megy majd neki, csak szeretné, de elveszi az eszét a munkától, hallgassa meg, és ha tetszik, tanítsa, és Hans akkor meghallgatta, és azt mondta: hagyd, mert született tehetség, hamarosan a bandába is bevette, és a Stefi hozta a Tónit, és a Tóni a többi fiatalt, és ment tovább a banda, új erőre kaptak, fiatal zenészekkel volt tele a színpad, talán a banda életében először. Sokat kell tanulniuk, de szinte egytől egyig ragyogó tehetség volt, ők a háború idején még gyerekek voltak, hiába beszéltek a túlélők a zenekarban időnként háborúról, érdeklődve, de bután, közönnyel nézték, mint akit nem tudnak ezek a történetek érdekelni, érintetlenek voltak a háborútól, bár tisztelték az idősebbeket, mégis kettészakadt az Öreg Banda, fiatalokra és idősebbekre, és olyan nagy lett a távolság, hogy azt még a pók sem tudja átszőni.
Még mindig nem volt ki minden hangszer.
Ezért volt jó, hogy jött a Miska. Egy felnőtt, sokat látott, de még fiatal ember. Kellett egy jó kontrás, klarinétból túl sok volt, dobosból is összehordott a háború kuszálta szél vagy négyet, pedig bőven elég volt az a kettő, a nagydobos meg a kisdobos, de fligliharnis nem volt elég.
Este hat felé jöttek a fiatal zenészek is, Miska megállt az ajtó mellett, maga elé engedett mindenkit, megvárta, míg elfoglalják a megszokott helyeiket, csak aztán ült le, de akkor látta, többen éppúgy bizonytalankodnak, mint ő. Rozina hozott egy vödör bort, letette a földre, poharakat tett az asztalra, meg szódát, Rose meg egy szakajtó cimetkropflit, aztán a férfiakat magukra hagyták, elmentek lefektetni a gyerekeket, akiket ilyenkor a leghátsó szobába költöztettek, hogy el tudjanak aludni, de a lányok egész későig ágyból akarták hallgatni a dalokat, nézni a csillagos eget, s hallgatni a fiatal zenészek játékát, hogy ezek hogyan megtanultak zenélni, hogy milyen jó nekik, hogy ők, a férfiak így megtanulhatnak, mert ők akkor mind tanult emberek, s a tanult ember soha nem esik le az égről, ha egyszer odatéved. Mindenki fujkálta a hangszerét, vagy tisztogatta csak, volt, aki beleharapott a cimetkropfliba, Miska csak az ujjait nézte, ropogtatta, csontos ujjai voltak, erős, de csontos, ilyen volt az egész Miska, nézte, kinyújtotta, majd behúzta őket, mintha melegíteni akarná, hogy jobban mozogjanak, mert merevek voltak, és nem voltak finomak.
– Nehezen hajlanak – mondta mindig, ha valami gyorsabb menetbe beleakadt, s nem tudta kijátszani.
– Olaj, Miskám, igyál olajat, frissen sajtolt napraforgó, mindenre jó, meglátod, még a gondolataidat is megváltoztatja, az olajtól szebbet fogsz álmodni, ha sokat iszol, azt mondják, jobb, mint a bor, de ezt mondják csak, én nem tudom, de talán a többi csontod is könnyebben fog mozogni, és táncolni fogsz megint – mondta neki Hans, Miskával szeretett beszélni, sok mondanivalója volt neki, talán csak neki az egész faluból, még Roséhoz sem szólt annyit egy évben, mint hozzá.
Hans a rokonokat jobban tudta irányítani és segíteni. Mindenki a Miklós Kaldenecker családból volt, ott volt Hans bátyja, öccse, sógora, veje, s minden egyes zenész nem csak jól játszott, a legszebb ruhába volt kiöltözve, és nem itta, soha nem itta le magát, tisztelettel beszéltek egymásról, az asszonyokról, senkit nem beszéltek ki, ha nem volt jelen, és szépen játszottak.
Aztán belefogtak, kezdjük a Dunakeszi polkával!
Úgy emberek nem játszottak, nem zenéltek hangszerrel sehol a földön, mint Hartyánban,
máshol, ha még szép is a zene, csalogató, ringató vagy pezsdítő, pattogós, buzdító, még ha a zene ilyen is, ehhez sok helyen kilógó ing alól kikandikáló dagadt hasak, mellkasra ráfolyó ernyedt tokák tartoztak, két zsíros fül között mosolytalanul pumpáló ajkak, egy sápadt, kietlen, érzelem nélküli tájon. Ez itt Isten zenekertje volt, ahogy tartották a hangszert, az a kéztartás, mintha mindegyik a század élén szaladt volna a gaz ellenséggel szemben egyedül, büszkén emelve felé hangszerét, öröm volt nézni a kipirosodott kedves tekinteteket, egy-egy kikacsintást is kapott a közönség a strófák tengeréből, amitől a lányok majd kibújtak a bőrükből, meg úgy slusszpassz mindenükből, Isten megteremtette Ádámot és Évát, agyagból alkotta meg őket, mikor elkészültek, kitette őket a napra száradni, a majom meg arra sétált fáradtan, és beleült az Éva lábai közé, mire aztán fölébredt, egy kis szőrcsomócska ráragadt az Éva szeméremdombjára, a majom meg csupasz lett a fenekén, annyira szépen játszottak.
Miska az első pillanattól kezdve fújt együtt a többiekkel, kitartóan, de alig észrevehetően. Egyik szólamnál neki kellett kifújni a dallamot, szépen indult, hosszú kitartott hangokkal, Hans fújt közben, de szeme sarkából Miskát nézte. Aztán gyorsabb rész következett a dallamban, amibe Miska többször beleakadt, beleakadt az ujja, nem tudta kijátszani, tudta az ujja, hova kell lépni, de nem tette meg. Miska miatt többször nekifutottak, de nem lett jobb. Továbbmentek, Hanzi vette át a dallamot Miskától, aki elfehéredett, leeresztette a hangszert az ölébe, pár taktust nem játszott, a többiek mind ránéztek, de a nagydob ütött egy akkorát, hogy felvette, és folytatta. Hanzinak akkor még mindig harminchatos nyaka volt, kicsi nyak, nagyon kicsi, az öregedő törékeny test tetején egy ilyen kis nyak tartotta azt az apró fejét, amin még mindig semmi nem látszott, ahogy vette meg fújta a levegőt, nem gyomorból és nem tüdőből fújt, hanem hastájból, rekeszizomból, és nem feszültek rajta az erek, nem puffadt. És még mindig úgy fújta a felső cét, mint annak a rendje, s még mindig megvolt mind a harminckét foga.
Iskolázás után kérte Miskát, maradjon vele még keveset, mutat egy-két dolgot. Miután az utolsó zenész is elbúcsúzott, ketten maradtak a tisztaszobában.
– Ropogtasd meg, fiam – mondta neki –, mielőtt kezedbe veszed a hangszert. Ropogtasd meg az ujjaidat, hadd halljam, milyen hangokat rejtenek a csontjaid!
– Azt ne akarja hallani, apám!
Apámnak szólította, mióta a háborúból megjött, mondta tisztelettel, apám, s lenézett a földre.
– Van ott rengeteg fájdalom, halál, sikoltás, sírás, rívás – mondta Miska.
– Majd kijátszod belőlük, fiam.
– Az apró mozdulatok nehezen mennek, de a nagyobbak igen.
– Akkor táncolj, amennyit tudsz, itt van a lányom, vidd, és táncolj!
