Azt mondják, a waorani törzs tagjainak történetei tartják életben az amazonasi esőerdőt. Nemonte Nenquimo egy közülük, vezetésével népe történelmi jelentőségű jogi győzelmet aratott az olajipar ellen, félmillió hektárnyi esőerdőt védve meg a pusztulástól. De így is meghalt az őslakosság fele az idegen betegségekkel szembeni immunitás hiányában, miközben célzott átneveléssel próbálták felszámolni hitüket, életmódjukat, aláásdni az önrendelkezéshez való jogukat.
A Corvina Kiadó gondozásában megjelent kötet Nemonte Nenquimo megdöbbentő, fájdalmasan szép és inspiráló memoárja, amelyben a bennszülöttek életét aprólékos és lenyűgöző részletekben örökíti meg. Olvass bele!
Nemonte Nenquimo, Mitch Anderson: Minket ne mentsen meg senki! (részlet)
7.
– A palacsintát meg kell fordítani – mondta Stephanie. – Próbáld meg ezzel megfordítani őket!
Mosolygott, és átnyújtott nekem egy spatulát.
A palacsinták fölé álltam, hadonásztam a spatulával, és kicsit elpirultam. Stephanie idősebb bátyja, Jesse a függőágyból figyelt minket. Még soha nem főztem semmit tűzhelyen. Tudtam, hogyan kell pörköltet készíteni és halat füstölni nyílt tűzön, és a legédesebb chichát és penemét is el tudtam készíteni, de még ragacsos fehér tésztát soha nem fordítottam meg egy spatulával.
– Megcsináltad, sikerült! – kiáltotta Stephanie.
Megkönnyebbülten nevettem.
Jesse is nevetett a függőágyból, és felkiáltott, mint egy waorani fiú:
– Keuuuuuuuu!
Vasárnap reggel volt, és rózsaszín hajcsat volt a hajamban, rózsaszín rövidnadrágot viseltem fehér pólóval, amelynek elején lila kereszt díszlett. Valami csodálatos dolog történt. Stephanie azt mondta nekem, hogy egy nap elvisz Rachel földjére, ha továbbra is templomba járok. Valójában amióta megkereszteltek, úgy éreztem, hogy a családjuk részévé váltam. Stephanie ruhákat és játékokat adott nekem; Ginny meghívott magukhoz enni. Steve is mindig ott volt, de kevesebb figyelmet fordított rám: a vénekre koncentrált.
– A szüleid eljönnek a templomba? – kérdezte Stephanie, miközben édes sziruppal kente meg a palacsintát.
Bólintottam.
– Waponi! – mondta. – Ez nagyszerű! Terjeszted Isten igéjét.
Még mindig nem hallottam semmit Istentől magától. A lelkészek azt mondták, hogy Wengongi álmomban fog eljönni hozzám. De nem jött.
Csak erdei álmaim voltak: kígyók, majmok és jaguárok; kertek, bozótvágó kések és kenuk.
A szüleim a templom hátsó részében ültek. Apám vállai előredőltek, a szemei elkerekedtek. Anyám egyenesen ült, fényes fekete haja a pocakja fölött lógott. Bármelyik nap eljöhetett a szülés ideje.
Tementa lassan olvasott a Bibliából, amelyet Rachel Saint és Dayuma fordított le. Ez a mi nyelvünk volt, a wao tededo, de én alig értettem valamit. Időnként visszanéztem a szüleimre. Anya a kis Loida haját fésülte át, tetvek után kutatva. Apa továbbra is görnyedten nézte a földet.
Másnap este apa felkötötte a függőszülőágyat két oszlop közé. Anya felsöpörte a repedezett földes padlót, halcsontokat, állatszőröket és hamut halmozott a sarokba. Valahányszor jött a fájdalom, görnyedten, kezét a térdére téve, orrát ráncolva fordult el tőlünk.
– Ha a neveden szólítalak – mondta anya, amikor lefeküdtem aludni –, akkor valami baj van, és fel fogsz ébredni, és kérdezés nélkül elhozod Dawát.
Dawa volt az egyik bába a faluban.
– Uuuuuuuuuu – válaszoltam.
Úgysem tudtam aludni. Hallgattam a szüleim halk suttogását a másik szobában. És próbáltam beszélni Wengongival.
– Öcsém lesz vagy kishúgom? – kérdeztem tőle. Szokás szerint nem válaszolt. Csak a békák brekegése hallatszott. – Vigyáznál anyára, hogy ne kelljen Dawaért mennem reggel? Mikor fog születni a gyerek Jézus? – kérdeztem. De csak a bögőmajmok ricsaját hallottam a folyó túlsó partjáról. Felálltam a sötétben. Tudtam, hogy nemsokára felkel a nap, és bementem az okóba újraéleszteni a tüzet, hogy penemét készíthessek a húgaimnak és öcséimnek. Meghámoztam az érett főzőbanánt, felkockáztam és beledobtam a lobogó vízbe. Egy üres edényben hoztam még vizet a patakról. A hold magasan lebegett a mélykék égen. A csillagok ragyogtak. Valahol egy csecsemő bömbölt. Siettem vissza az ösvényen, a vizet minduntalan kilötyögtetve a nyakamra és vállaimra.
– Nemonte! – szólt rám élesen apa. – Forralj vizet! Anyád kislányt szült!
A szívem izgatottan dobogott. Még egy húgom lett! Anya papagájokkal álmodott, és ez adta tudtára, hogy megint lánya fog születni.
Az újszülött kishúgom mellé térdeltem a földre. Gyönyörű volt! Ébenfekete volt a haja. Vér csöpögött a függőágy alá helyezett pálmalevelekre. Anya szeme csukva volt, a feje hátrabillent. Lassan, körkörösen masszírozta a mellbimbóit, és a méhlepény a levélágyra pottyant.
A konyha tele volt vadhússal és hallal. Az öccseimnek és húgaimnak meleg penemét nyújtottam át tökpoharakban. Felmelegítettem egy vaddisznócsülköt és egy nagy hokkómadarat a füstölőállványról.
– Nemonte! – kiáltotta anyám. – Gyere ide!
A kishúgomat addigra már bebugyolálta mindenféle rongyba. Vadfokhagyma- és méhszaga volt.
– Vidd el a Szentek házába! – mondta anya. – Mondd meg Ginnynek, hogy egészséges a baba, és nekiadom őt.
Elsötétült az agyam, elvörösödött a fejem. A térdeim remegtek.
– Hallottad?!
Megráztam a fejem.
– Ba – mondtam. – Nem.
– Nemonte, Ginnyre bízom a lányom sorsát. Ő majd felneveli. Megtanítja neki a fehérek útját.
Megint megráztam a fejemet. A szememet hirtelen elöntötték a könnyek.
– Nemonte! – Apa hirtelen felemelte a hangját. – Hallgass anyádra!
Eddig soha nem emelte fel rám a hangját, és most úgy néztem rá, mint akit teljesen elárultak. Ismét rápillantottam anyára, majd apára és a babára, de mintha mindez óriási távolságra történne tőlem.
Anya felém nyújtotta a kishúgomat. Rámeredtem.
– Fogd!
Olyan könnyű volt, mint egy tollpihe. Végigsétáltam vele az ösvényen. A nap alacsonyan járt, és ragyogott tőle az erdő.
– Miért adnak el téged a szüleim? – suttogtam. – Ginnynek még teje sincs! Mit fogsz enni?
Szétnyitottam a takaróját. A szeme csukva volt, az ajkaival szopómozdulatokat tett. Egy pillanatra megálltam az ösvényen. Nem tudtam, mit tegyek. A kishúgomhoz hajoltam, és mélyet szippantottam az illatából, majd sírni kezdtem.
Végül a Szentek ajtaja előtt találtam magam. Léptek zaját hallottam odabentről.
– Uuuuuu! – kiáltottam szelíden.
Steve nyitott ajtót, majd rám bámult. Mondani akart valamit, de meglátta, hogy egy kisbabát tartok a kezemben. Odanyújtottam neki.
– Az anyukám küldi neked.
Nem mutatott meglepetést. A karjába vette a babát, és megnézte. A szeme megtelt könnyel. Hallottam, ahogy Ginnyt és Stephanie-t szólította, de én már az ösvényen voltam, útban hazafelé.
– Mit mondtak? – kérdezte anya, miközben a függőágyban eldőlt, tejnedves kendővel a mellét takarva.
– Semmit – feleltem.
Meghámoztam egy főzőbanánt, és elzavartam a háziállatként tartott aránkat. Nem akartam anyámra nézni. Kedvem lett volna hozzávágni egy fatönköt.
– Jól fel fogják nevelni – mondta anya. – Nekünk már így is sok gyerekünk van.
Apa puskáját bámultam, amely a függőkosárban pihent. Lenéztem a szandálomra, a rózsaszín rövidnadrágomra, a fehér pólómra.
Apa rám pillantott, aztán a tűzre koncentrált.
– Jól vagy, Nemonte? – A hangja szelíd volt. – Nem nézel ki túl jól.
Izzadt a tenyerem.
– Odaadtad nekik a kishúgomat! – hallottam magam sikítani. A tűz felvillant előttem.
– Démonok! – kiáltotta Ñamé, és kirohantam az okóból. – Megszállták a démonok!
Nem tudtam, mit gondoljak. Azért adták oda a kishúgomat, mert a Szenteknek nagy házuk volt? Mert nekik több holmijuk volt, mint nekünk? Mert fehérek voltak?
Talán az én hibám. A szüleim mindig is távol tartották magukat a coworiktól. Soha nem jártak templomba. Én voltam az, aki Isten lánya lettem. Én voltam az, aki palacsintát és más cowori ételeket készített.
És én hazudtam a szüleimnek. Azt mondtam, hogy láttam Isten fiát, a szakállas Jézust, pedig nem láttam.
***
– Ma repülni fogunk – mondta anya egy reggel, miközben mezítláb egy farönköt nyomott a tűzbe, mintha a lángokhoz beszélne. – Steve-vel, Ginnyvel és a babával.
– Hová mentek? – kérdezte Opi.
Anya hangja tárgyilagosan nyugodt volt.
– Quito.
– Hozzatok sok kenyeret – kérte Ñamé. – Hatalmas zsák kenyeret!
– Nem kenyérért megyünk – motyogta apa bosszúsan. – Documentos.
A spanyol szót használta.
– A civilizáció szereti a documentost.
Nem tudtam, miről beszélnek. Mi volt az a Quito?
– Miért mész? – kérdeztem hidegen.
Apa anyára nézett, várva, hogy válaszoljon.
– Ahhoz, hogy a Szentek elvihessék a babát, a kormánynak engedélyt kell adnia – mondta anya. De a Szentek már majdnem elvitték a babát. Anyához hozták etetni, és általában itt töltötte az éjszakát, aztán egész napra visszavitték a Szentekhez.
– Ki az a kormány? – kérdeztem zavartan.
– A cowori – mondta apa. – Az ecuadoriak. Ők vezetik az autókat. Viselik a… – a hangja elakadt. Nem volt benne biztos, hogy mit viselnek az ecuadoriak.
– Öltönyök – tette hozzá Ñamé.
Miután a gép elindult a szüleimmel, Steve-vel, Ginnyvel és a kishúgommal a fedélzeten, a falu hangos lett a pletykáktól. Próbáltam nem meghallani, de a hangok mindenhol megtaláltak.
„Manuela nem akart ilyen hamar még egy gyereket, és tudta, hogy lány lesz, mert egy repülő papagáj volt az álmában. Ezért elment az erdőbe, hogy keserűkérget szedjen.”
„Ginny megakadályozta, hogy bevegye a keserűkérget. Azt mondta, Manuela, nem szabad megölni egy babát az anyaméhben!”
„Steve és Ginny azt mondta: »Ne öld meg a méhedben lévő babát, mi befogadjuk a családunkba!«”
„Ginny az mondta, a baba Isten ajándéka.”
„Manuelának nem kellett volna hallgatnia Steve-re és Ginnyre!”
„A lányok csak arra jók, hogy chichát készítsenek!”
„Haha! És ne feledd, hogy Manuela apja egy záparo varázsló… Biztos vagyok benne, hogy sok titkot tanított meg neki.”
„Ő kecsua!”
„Ugyanaz. A kecsuák mind varázslók!”
Nem tudtam, hogy a szüleim meddig lesznek távol. Anya sok napra elegendő élelmet hagyott hátra: egy kosárnyi maniókát és két köteg főzőbanánt a konyhában, a grillen füstölgő majom- és pekarihúshalmok, egy fazék egynapos tukánpörkölt.
Aznap este, amikor a testvéreim már mélyen aludtak, kisétáltam a holdfénybe. Egy éjszakai majomcsalád ugrándozott lopakodva a lombkoronában a folyó partján.
– Wengongi – suttogtam, miközben a fenti félholdat bámultam. Úgy nézett ki, mint egy fekete, csillogó, tengeren úszó kenu. – Kérlek, engedd haza az új kishúgomat. Minden reggel korán kelek, és a pataknál kimosom a húgom takaróját. Anyának csak szoptatnia kell majd őt. Én fogom fürdetni, és mindenhová magammal viszem. Ha azt mondják a kormánynak, hogy ne adják ki az iratokat, akkor én leszek a kishúgom anyukája!
Csendben álltam, vártam a hold alatt, vártam valami jelre, valami szóra.
Egy felhő sodródott a holdfénybe, elsötétítve az ösvényt.
***
Néhány nappal később repülőgép érkezett, és Víctor volt az első, aki meghallotta.
– Ebo, ebo, ebo! – kiáltotta, és sprintelt ki az okóból a leszállópálya felé. Én mögötte futottam, Nengerét cipelve, Emontay-t húzva magam után.
Apánál egy kis hátizsák volt, és egy fekete műanyag zacskó, ami úgy nézett ki, mintha kenyérrel lenne tele. Nem láttam semmit, ami iratoknak tűnt volna. Anya vitte a kishúgomat, aki egy apró, vadonatúj piros ruhát viselt. Zoknija és puha kis cipője is volt!
– A kormány kiadta az iratokat? – kérdezték rögtön az idősebbek. A gép körül tolongtak.
– Ba – mondta apa. – Nem.
A szívem nagyot dobbant. Ez azt jelentette, hogy a baba a miénk, mindannyiunké, és hogy Steve és Ginny soha nem vehetik el tőlem? Isten hallgatott rám?
Apa sokatmondóan nézett rám. Egy apró mosoly jelent meg az arcán.
– Szóval… nem viszed el a babát Rachel földjére? – kérdezte az öreg Watora asszony Steve-től.
A férfi éppen azzal volt elfoglalva, hogy csomagokat húzzon ki a gép gyomrából.
– Nem – mondta a homlokát ráncolva. – A kormány nem engedi. De mi leszünk a keresztszülei. Az édesanyám nevét adtuk neki, Ana Elizabeth.
– Ana Elizabeth Nenquimo Pauchi – egészítette ki Ginny ragyogó mosollyal.
Anyukám egy pelenkákkal és takarókkal teli zsákot fogott az egyik kezében. Átadtam a kis Nengerét Víctornak, és kinyújtottam a karomat. Anya hozzám hajolt, kereste a szemkontaktust, de én kerültem a tekintetét. Egyszerűen megfogtam a kis Anát, és szorosan magamhoz öleltem.
– Van egy kis ruhád – mondtam, és az orromat az övéhez simítottam. – És olyan illatod van, mint a kenyérnek… és… és… és… a civilizációnak.
Stephanie rámosolygott Anára.
– Szeretem a húgodat – mondta wao tededo nyelven –, de ő a te húgod. Örülök, hogy a tiéd lesz.
Hirtelen sírni akartam. El akartam mondani neki, hogy imádkoztam Wengongihoz, és hogy Ő meghallgatott. De nem sírtam, és nem szóltam semmit. Együtt sétáltunk lefelé az ösvényen. Távolságtartó voltam Stephanie-val, amióta anya odaadta a kishúgomat a Szenteknek. Most újra közel éreztem magam hozzá.
Néhány holdhónappal később Steve és Ginny könnyes szemmel állt az okónkban. Én előre-hátra ringatóztam a függőágyban. Ana a mellkasomon aludt.
– Lélekben mindig veletek leszünk, a messzi távolban is – mondta Steve a szüleimnek. Ginny szomorúan bólintott. – De most már itt az ideje, hogy elmenjünk – folytatta Steve. – A gyerekeinknek újra iskolába kell járniuk Rachel földjén. De a szívünkben ott lesztek!
Apám kifejezéstelen arcot vágott. Csak ült a tuskón, és nézte a tüzet. Anya ajkai remegni kezdtek.
– Te és Ginny nagyon jó barátok lettetek – fordult Steve anyámhoz. – Sok mindent megtanítottál neki.
Ginny elmosolyodott.
– Hogy hogyan kell ruhát mosni és kosarat készíteni, és hogyan kell húst főzni – tört wao tededo nyelven beszélt.
– Most ki fogja vezetni a gépet? – kiáltott fel hirtelen Ñamé. – És ha egy waoranit megharap egy kígyó, ki fogja kórházba vinni?
– Apokene! Maradj csendben – mormogta apa az orra alatt.
– Wengongi azt mondta, hogy ideje indulnunk – folytatta Steve. – De annyi jó dolog történt itt. Az egyik az, hogy a lányod, Nemonte befogadta Istent a szívébe. Nagyon büszkék vagyunk rá. Tudom, hogy Stephanie-nak nagyon fog hiányozni.
Megveregettem Ana hátát, és álomba ringattam. Üresnek éreztem magam. Nem értettem. Miért költöztek hozzánk, ha ilyen hamar elhagynak minket? Az agyamban egymást kergették a cikázó gondolatok. Lesz még templom vasárnaponként? Mi lesz a Szentek összes holmijával? És
vajon Stephanie vissza fog-e jönni, és elvisz-e engem majd az otthonába, a Civilizációba?
Stephanie a repülőgép mellett állt, indulásra készen.
– Mindig emlékezni fogok rád a szívemben – mondta. – Visszajövök majd látogatóba.
Lehajolt, hogy megöleljen, de a karom megmerevedett az oldalam mellett. Nem tudtam, hogyan kell ölelni, és nem tudtam, hogyan kell elbúcsúzni.
A Szentek gépe zajosan felszállt, és egyre kisebb lett – egyre kisebb és egyre halkabb, míg végül már nem hallottuk és nem láttuk.
Reméltem, hogy Stephanie itt hagyja nekem a billentyűzetét, de nem tette.
Aznap este, ahogy a szúnyogháló alatt feküdtem, belesuttogtam a levegőbe:
– Wengongi, te is itt hagysz minket?
Aztán lehunytam a szemem, és vártam, hogy beszéljen hozzám. Az erdő zúgott, nyikorgott és lüktetett, mint minden éjjel. Valamit mégis hallottam. De nem Wengongi volt az.
– Mi ez? – mondtam hangosan.
Apa visszakérdezett:
– Mi?
– Ez a zaj! Olyan, mintha a csillagok zümmögnének.
Opi dörmögni kezdett:
– Vvvvvvvvvvvvvvvvvrrrrrrr. Erre a hangra gondolsz?
– Igen!
– Pozo – mondta apa.
– Mi az a pozo? – kérdeztem.
– Egy olajkút – válaszolta. – Egy lyuk a földben.
Behunytam a szemem, hogy jobban hallhassam. Hogy adhat ki egy lyuk a földben ilyen hangot?
Nyitókép: Portré forrása: Nemonte Nenquimo Facebook-oldala