Marabu, az ismert karikaturista képregényalbumai és gyerekregényei után egy történetmozaikokból kirakósként felépülő fantasy regényt írt. A felnőtteknek szóló mesefolyam egy olyan világ krónikája, amelyben tizenkét, értelemmel bíró állati teremtményen kívül csak növények élnek. A forradalom sújtotta birodalmat most ismét egy alattomos hatalomátvétel fenyegeti. A királyság sorsa pedig egy különleges képességű macskalányon múlhat. Olvass bele!
Animátum – Balvégzettől nem véd varázs (részlet)
Lecihelődtek a hegyoldalról.
Az úton álldogálva még gyönyörködtek kicsit az egyre magasabbra kapaszkodó óriási, narancsszínű holdban. Erős fénye bevilágította a hegyoldalban messze kanyargó utat, a meredek partfalon kapaszkodó fákat, a kövek közül ágaskodó, belógó bokrokat.
– Utoljára öt éve történt, hogy egy idegen menekülés közben nem bírt a palánkkapu zárjával és át kellett másznia, hogy átjusson – merengett a falubíró. – Ő is azt hitte, szegény, erre elmenekülhet. Tulajdonképpen ketten voltak, de… – Tűnődve elhallgatott.
– A forradalom alatt? – kérdezte Rabaró.
– Abban az évben, de még kicsivel előtte – bólintott az öreg nyest. – Abban a régi világban. Abban a soha vissza ne térjen, régi jó csúf világban. Amikor még bármit megtehettek velünk a király katonái. Mármint az előző királyé, XXXI. Animátuszé. Hajaj, nagyon más idők voltak azok… Gosszon! Megmutatjuk neki a Fordulót? Jöjjön, fiatalúr! Hosszú az éjszaka, most úgyse siet sehova, elmesélek egy múltbéli történetet. Maga íróféle, talán érdekelni fogja.
A menekülő története
– A történet elejét nem ismerem. Én csak a végének voltam a szemtanúja. A legvégének. Habár… Ki tudja, lett-e utójáték. Mondhatni, azt láttam, ami éppen a vég felé vezetett. Bár abból se mindent. – Nagyvonalúan legyintett. – Ugyan! Ki állíthatja, hogy mindent lát, mindent tud? Na jó. Szóval a történetből elégedjünk meg annyival, aminek én voltam részese. Más talán mást látott. De az meg legyen majd az ő története.
Így áll össze többeknek a meséiből a valóság teljes egésszé. Ugyebár, író úr?
Lassan ballagtak hármasban a holdfényben fürdő szűk úton.
– Akkor még csak tanácstag voltam. Gosszon meg annyi se, csak egy sörfőzőmester. Aznap mind ott lapultak a műhelyben, egyik se volt olyan bolond, hogy kidugja onnét az orrát. Nekem sajnos muszáj volt, a fene egye meg.
– Bizony, akkoriban nem volt tanácsos olyan helyen forgolódni, ahol katonák bukkantak föl – értett egyet Gosszon.
– Olyan nap volt az is, mint a többi. Jó kis hely ez a zsákfalu. Ide nem értek el annyira az ország dolgai. Maga is ezért jött ide hozzánk, a világ végére, nem igaz? A Fővárosban biztos alaposan rátiportak a lábujjaira (ehe, a szemén látom, hogy valami ilyesmi lehetett), végül elhurcolkodott ide, hogy nyugalomban alkothasson. Kis falucska, jó falucska, itt mi csöndeskén, békésen elvagyunk magunkban.
Öt évvel ezelőtt is ilyen nyugalom volt.
Azon a napon azonban két idegen érkezett Ralpatán felől. Megbámulta őket mindenki, ritka erre az ismeretlen jövevény.
Sietősen szedték a lábukat. Egy csinoska macskanő, kezében a pólyába bugyolált babájával. Elég ijedt pofija volt szegénynek, kicsit megviseltnek is látszott. De akkoriban nem volt abban semmi különös. Sokaknak alakultak így a dolgai abban az időben. A kísérője zömök borz uraság. Krémszínű, városi köpeny! Fehér, elegáns paróka. Jó szabású háromszögkalap. Lakkozott útibot, faragott borzfejjel a végén. Viszont ő is csupa por, tekintete elnyűtt. Gondoltuk, az Útiházba igyekeznek annyira. Jó fürdőre, pihenésre vágynak. De a térhez érve se lassítottak, csak szedték a lábukat tovább, a falun át. Na, ez már nem jó. Akkor szaladtak a falusiak szólni nekünk, hogy valami bolond idegenek a régi udunniumi út felé tartanak. Rohantunk utánuk.
„Uram! Uram! Várjanak! Az az út nem járható! Beomlott. Életveszélyes arra menni!”
A borz megpördült, rám szegezte a botját, mint valami harci botot. Szinte vicsorgott, olyan dühödten nézett.
„Vissza! Mindenki vissza, mert nem állok jót magamért!”
Mindannyian hátrahőköltünk. Békés falu ez, nem szokás itt bottal hadonászni. Az akkori faluőr (nyugodjon békében, bár nem érdemli meg, undorító egy fráter volt) nem is engedte, hogy a faluban bottal járjunk. Megtehette, teljhatalma volt fölöttünk, olyan idők voltak azok.
A két idegen csak sietett tovább. Na, most mi legyen?
„Higgyék el, járhatatlan az út! Még a helybeliek sem merészkednek oda.
Bármikor leomolhat a lábuk alatt az ösvény! Egy földcsuszamlás mindhármójukat elsodorja egy pillanat alatt. Legalább a babát óvják! Rá gondoljanak, ne menjenek tovább!”
A macskaanya visszanézett ránk, de nem lassított, csak ment ijedten, kétségbeesetten. Mi, kíváncsiskodók a nyomukban, a szűk utcán lökdösődve, egymás sarkát taposva. Óvatos távolságot tartva, könyörögve, magyarázva. Ránk se rántottak. Már elérték a falu végét, ott voltak a palánknál, amikor utolért minket Patbatár is, a faluőr. A harci botjával, büszkén, mintha ő lenne a királyi testőrség legdaliásabb kecske példánya. Rájuk ordított: „Az út lezárva, visszafordulni!”
A férfi csak rángatta a kilincset, forgatta, nem bírt vele. Mint maga, fiatalúr. Azt hitte, törött vagy valami. Nem jött rá a trükkjére. Patbatár meg elröhögte magát a nagy erőlködést látva.
Mind azt hittük, most majd végre visszafordulnak azok ketten. Hát nem.
A borz áttuszkolta a palánk fölött a macskát, átnyújtotta neki a bebugyolált babát, aztán nekirugaszkodott, ő is átlendült a túloldalra.
Patbatár csak röhögött. Hadd menjenek! Idióták! Ordított utánuk. Dögöljetek meg mindhárman! Megfordult, nagy nyugodtan sétált vissza a törzshelyére, a közösházba, az ingyensöréért.
Mi csak ott toporogtunk. Mit tegyünk? Egyikünknek sem volt kedve szembekerülni a borz botjával. A szerencsétlenek! Halálra ítélték magukat. Mi szóltunk, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt.
De ekkor már nagy zsivaj hallatszott a falu közepe felől. Katonacsapat érkezett futólépésben. Sodorták visszafele magukkal a mi faluőrünket is. Na, akkor jólesett Patbatár képébe nézni! Olyan ijedt pofát vágott ő is, mint az a szerencsétlen macska. Teli volt a gatyesza most, hogy találkozott a valódi parancsolókkal. A csapatot magas, vörhenyes bundájú puma vezette. Civilben! Persze nem volt az furcsa akkoriban. A titkosrendőrségnek nagyobb hatalma volt, mint a hadseregnek. Mögöttük loholtak a helyi csendőrök. Innen a szomszédból, Ralpatánból. Ismertem az ottaniakat, sokszor kellett mennem ügyeket intézni.
Hát ezek is mind igencsak porosak, hajszoltak voltak ám! Fehér kabátjuk összevissza állt már, a mellszíjak elcsúszva, a csákójuk ferdén. De a harci botjaikat keményen szorították, úgy csörtettek előre. Nyilvánvaló volt, hogy a két idegen ezek elől menekül.
Mi, falusiak igyekeztünk félrehúzódni előlük, úgy bámultuk őket.
A puma nekiugrott a palánkajtónak.
Ő már a kalapját is elveszítette valahol, csak a fehér parókája villogott, ahogy rángatta a kaput. Persze a trükkös kilincs neki se engedett. Ez viszont nem teketóriázott sokat, belerúgott a deszkába és ránk ordított.
– Kinyitni! Gyorsan! Ne várjátok, hogy a fejetekkel törjem át!
Akkoriban az ilyen beszéd nem csak afféle üres fenyegetés volt, úgyhogy olyan fürgén ugrottam oda, mintha rugón pattintottak volna. Benyomni, balra mozdítani, elforgatni! és már löktem is ki a kaput. Úgy zúdultak át rajta, majd széjjeltapostak. A sok katona, csendőr veszett iramban trappolt végig az úton. Én meg mögöttük. Mi lesz ebből?!
Na, azt gondolhatja, fiatalúr, hogy őket nem próbáltam visszatartani olyasmivel, hogy az ott életveszélyes, lezárt útszakasz. Ha nem kérdeznek, nem pofázol. Ez volt akkoriban a szabály.
Nézze csak: megérkeztünk. Az ott az a Forduló, amiről beszéltem. Innen nagyon jól rá lehet látni, megvilágítja a hold a hegyoldalt. Akkor, öt éve én is innen néztem az eseményeket. Menjünk tovább. Nyugalom! Bátran jöhet, ez itt erre még stabil szikla, nem omlik. Látja, mi is nyugodtak vagyunk. Ott lejjebb, a meredek aljánál vezetett a régi országút. Az már belerogyott a Tengerbe. Ez itt, ahol jövünk, egy az után kialakított gyalogösvény. Nézze: itt most nagyon összeszűkül a gyalogút, csak egymás háta mögött lépkedhetünk. Jobbra fölöttünk sziklafal, balra alattunk meredek, szakadékos mélység.
Most hirtelen erős emelkedő jön. Egyenetlen. A keskeny, sziklás ösvény teli van mély redőkkel, bokatörő vájatokkal. Csak óvatosan! Támaszkodjon jobb kezével az oldalfalra. És itt, a kaptató tetején, látja?, egy hirtelen, éles jobbkanyar. Igen, pontosan, mint a régi váraknál az afféle jól védhető kapubejáró folyosóján. Ezt a lehetőséget ismerte fel az a borz férfi is. A nőt továbbküldte, ő itt hátramaradt, hogy fedezze a menekülését.
Ez úgy derült ki, hogy az elöl haladó katonát a kanyarban olyan botütés fogadta, hogy azonnal holtan csuklott össze.
Ezer szerencséje volt a vörhenyes színű pumának, hogy nem ő ment az élen.
Nagy nehezen lelökdösték az útból a mélybe a hullát. Most óvatosabban próbálkoztak átjutni a kanyaron, de a borz biztos helyzetben volt. Csak úgy csattogtak a botütések! A katonáknak esélyük sem volt se hárításra, se normális rohamra. Négyen-öten betört fejjel, törött kézzel vánszorogtak vissza, de ezek jártak a legjobban, mert a többiek vagy holtan, vagy csak egy ütéstől megtántorodva, még élve zuhantak a mélybe. Ezután a maradéknak valahogy már nem akaródzott próbálkoznia. A dühödt puma a maga botjával ütött agyon egy parancsmegtagadót. De újabb két-három halott és betört fej után végre maga is belátta, hogy ez így nem fog menni.
Tanakodtak, mi legyen.
Az a fajankó Patbatár is ott tülekedett mellettem. Peckesen markolta a botját, nyújtogatta a nyakát, ne maradjon le a nagy látványosságról. Vesztére.
A puma rámutatott. Kirántották közülünk. Egy katona hátulról megmarkolta a derékszíját, egy másik mögötte a hátán a keresztpántokat, és már tolták is maguk előtt fölfelé. A többi katona sorban mögöttük, mint valami fedezék mögé bújva.
Az a szerencsétlen Patbatár halottsápadt volt. A kanyarban még próbált hadonászni a botjával, de két-három erős csattanás, tompa puffanás és kampec. De a mögötte álló katonák erősen tartották a hullát a szíjakat markolva és csak tolták előre. A borz hiába ütött, hiába próbált mögé szúrni, a katonák átjutottak a kanyaron. Tolták előre a hullát, a borz hátrált, ütött, de már vesztésre állt. Ahol álltunk, ezt már nem lehetett látni, csak az ordítozást hallottuk, a botok csattogását. Végül a csendet.
A puma nekilódult. Nem becsülhette sokra a saját katonáit. Ahol nem tudott átlépni valamelyik halotton, gondolkodás nélkül a mélybe taszította maga elől. És bizony, ott a szűk részeken, ha egy törött csontú sebesült állta el az útját, szűkölve az iszonyú fájdalom miatt, a puma egy mozdulattal lökte a Tengerbe, annyira sietett.
Ilyen idők voltak azok.
És szégyenkezve mondom: én magam sem próbáltam a sebesülteket visszavezetni a faluba.
Siettem a puma után. Vajon mi lesz most azzal a szerencsétlen macskanővel?
Innen a Fordulótól most már nem megyünk tovább, innentől az út egyre rosszabb. Kockázatos lenne. Akkor én is csak addig a kiugróig merészkedtem, ott! Látja, fiatalúr, azt a kiálló, Tenger felé dőlő fát? Körülbelül addig tartott a bátorságom. Vagy inkább a kíváncsiságom. A többiek már elmaradtak mellőlem. Hamar elveszti a bátorságát errefelé az, akinek kiszalad a lába alól a görgeteges talaj, és örülhet, ha csak seggre ül és nem szánkázik a mélység felé. A ralpatáni csendőrparancsnok volt a legmerészebb. Jött mögöttem kitartóan. Idős, makacs nyúl volt. Ott, a fánál is ment volna tovább, de visszahúztam a derékszíjánál fogva. Innentől már életveszély!
A puma becsületére legyen mondva, hogy ő ment. A távolban már láttuk a macskát. Ott állt a nagy útszakadás szélén, ahol szinte a fél hegyoldal csúszott bele a Tengerbe annak idején. Onnan már nem volt tovább. Ott állt az az apró alak, ölelte magához a kicsinyét. Állt és nézett felénk. Mögötte a nagy üres semmi. Mellette a semmi. A mély szakadék. Másik oldalán a csupasz, megmászhatatlan szikla. És bármelyik pillanatban megindulhatott volna vele is a málladékony talaj. Le a mélységbe, az apályban kibukkanó éles kövekre.
A puma nem lacafacázott. Ment. Háromszor futott ki a lába alól a görgeteges út. Egyszer méterekkel csúszott lejjebb, de sikerült megkapaszkodnia valami szívós, kopár bokor ágaiban. Hosszú percekbe telt, mire nagy nehezen visszaevickélt a biztosabb sziklákra. Sikerült valahogy a macska közelébe araszolnia. A macska önkéntelenül is hátrébb lépett kicsit.
„Innen már nincs tovább”, szólt a puma. Nagyon szelíd volt a hangja. Mintha nem is az a valaki lett volna, aki nemrég még a saját legényeit lökte maga elől a mélységbe. Szinte könyörgött. „Segítek visszajutni.” A macska felé nyújtotta az egyik kezét.
De az csak megrázta a fejét.
„Nem. Oda soha többé. Inkább a halál.” Furcsa, idegen hangzása volt a beszédének, mintha aszturdiai lett volna, aki jól beszéli a nyelvünket.
„Akkor a kicsit. Add át! Legalább őt mentsük meg!”, esdekelt a puma, mindkét kezét előrenyújtva.
„Hogy majd azt tegyétek vele, amit énvelem is tettetek?” A macska elsírta magát. „Azt hiszed, képes lennék arra a sorsra szánni?! Az anyja vagyok! Az a dolgom, hogy megóvjam őt a rossztól!”
Azzal a macska megfordult, és a kisbabáját magához szorítva a mélybe vetette magát.
Zsürön elhallgatott. Mindhárman csöndbe burkolództak, a holdat nézték.
– Hát ennyi a történet – ocsúdott föl végre a hosszú hallgatásból a falubíró asszony. – Miért kellett ennek így lennie, azóta sem tudom. Én csak ennyit láttam. Hogy aztán a pumának sikerült visszakapaszkodni hozzánk, az csak az udunniumi hegy jóakaratán múlott. A katonák elkotródtak a faluból, vitték magukkal a megmaradt sebesültjeiket. Egy-két hónap múltán pedig jött a hír, hogy forradalom tört ki az országban. XXXI. Animátusznak, az őrült tábornokainak, a rettenetes titkosrendőrségének vége. Az új király XXXII. Animátusz.
Széttárta a karját, mint aki a sorsra, a történelemre és úgy általában a följebbvaló állami hatalmasságokra hárít minden felelősséget.
– Na, akkor most forduljunk, ballagjunk vissza a faluba. Egy nagy kupa sör, egy jó alvás, aztán holnap reggel, Gosszon, kiosztod azt a két nagy pofont Nabunak és átadjuk az ügyet a csendőröknek. Menjünk.
