Ha hatalomról van szó, akkor általában férfiakról beszélünk, legyen szó akár hadvezérekről, diktátorokról, szónokokról vagy éppen miniszterelnökökről. Ez Mary Beard brit klasszika-filológus szerint nem a véletlen műve, hanem egy szisztematikus elnyomás és gyűlölet megnyilvánulása, ami egészen az ókorig vezethető vissza. Ez a feminista kötet megvizsgálja, hogy a történelem során hogyan szorultak ki a nők a hatalmi pozíciókból, hogyan jelenhettek meg a nyilvános beszédben és a közéletben, de a mitológiai Medúzától egészen Hilalry Clintonig vezeti a kultúra újratermelődő elnyomási stratégiát.
Beard kérdése egyszerűnek tűnik, de igen összetett: a nőknek meg kell találniuk a szerepüket a jelenlegi rendszerben, vagy teljesen újra kell értelmezni, hogy hogyan gondolkodunk a hatalomról? Izgalmas és fontos kulturális történelemutazás a nők és hatalom kapcsolatában.
Mary Beard: Nők és a hatalom (részlet)
Ford. Medgyesy Zsófia
A Kr. u. 1. században egy becsületes római antológiakészítő mindössze három olyan esetet tudott összekaparni, amikor „a nőket nem akadályozták természetes adottságaik abban, hogy a fórumon beszéljenek”. A leírások igen árulkodóak. Az első nő, Maesia sikeresen megvédte magát a bírák előtt, és mivel „valójában a női testben férfitermészet lakozott, »androgünnek« nevezték”. A második, egy bizonyos Afrania maga vitt bíróság elé ügyeket, és ahhoz is elég „arcátlan” volt, hogy személyesen képviselje magát, hogy aztán mindenki belefáradjon „ugatásába” és „csaholásába” (az ő hangjának sem jár még az emberi beszéd).
Megtudjuk, hogy Kr. e. 48-ban halt meg, mert „az efféle természetellenes csodabogarakról fontosabb tudni, mikor haltak meg, mint hogy mikor születtek.”
A klasszikus korból csupán két mozzanatot ismerünk, amikor a nők nyilvános megszólalása nem kelt undort. Az egyik az, amikor a feláldozandó vagy mártírhalálba küldött nőknek megengedik, hogy szóljanak – általában a kivégzésük előtt. A korai keresztény nőket szokás úgy ábrázolni, mint akik hangosan kitartanak hitük mellett, miközben az oroszlánok elé vetik őket. Róma korai történetéből pedig jól ismert Lucretia esete, akit az uralkodócsalád egyik tagja brutálisan megerőszakolt. A római szerzők Lucretiának megadják a lehetőséget, hogy elmondja, ki becstelenítette meg, de rögtön azt is, hogy öngyilkos legyen (így olvashatjuk, bár fogalmunk sincs, mi történt valójában). Ám még egy ilyen keserű szólási lehetőséget is el lehet venni a nőktől. Az Átváltozások megörökítette az ifjú Philomélé hercegnő történetét. A megerőszakolója egyszerűen kivágja a nyelvét, hogy ne tehessen a Lucretiáéhoz hasonló vallomást.
Ezt az ötletet Shakespeare is átvette a Titus Andronicusban, ahol a meggyalázott Lavinia nyelvét szintén kitépik.
A másik kivétel már ismerősebb. A nők olykor hivatalosan is lehetőséget kaptak a szólásra – otthonuk, gyermekeik, férjük védelmében, vagy más nők érdekében. Tehát a már említett antológiaszerző három története közül az utolsóban Hortensia azért beszélhet büntetlenül nyilvánosan, mert Róma női lakosai (és csak a nők) szószólójaként lép fel, miután azokra egy kétes hadi vállalkozás érdekében vagyoni különadót róttak ki. Más szóval, a nőknek kivételes körülmények között joguk van megvédeni saját csoportérdekeiket, de a férfiak vagy a közösség egésze érdekében nem szólalhatnak fel. Általánosságban tehát – ahogyan egy 2. századi bölcs megfogalmazta –
A tisztességes asszonynak nemcsak a karját, hanem a szavait sem szabad a nyilvánosság elé tárnia. A hangját, akárcsak a meztelenségét, szemérmesen féltenie és őriznie kell a kívülállóktól.”
Mindez azonban mélyebb annál, mint amennyit elsőre látunk benne. Ez a „némaság” nem csupán az ókori nők hatalomtól való általános megfosztottságát tükrözi: nem volt szavazati joguk, gazdasági és jogi értelemben csak részben voltak függetlenek és így tovább. Ez csupán az egyik dolog. Nem valószínű, hogy az ókorban a nők hallathatták volna a hangjukat egy olyan politikai szférában, amelyben hivatalosan nem vehettek részt. Csakhogy a nőknek a nyilvános beszédből való aktívabb és súlyosabb kirekesztésével van dolgunk – amely ráadásul sokkal mélyebb hatással volt a hagyományainkra, szokásainkra és a nők hangjával kapcsolatos feltevéseinkre, mint azt általában elismerjük. Arra célzok, hogy a nyilvános beszéd és szónoklás nem egyszerűen olyasmi volt, amit a nők nem gyakoroltak: ezeket kizárólagosan a férfinem jellemzőjének és tevékenységének tekintették. Mint azt Télemakhosznál is láttuk, a férfivá (vagy legalábbis előkelő férfivá) válásának része volt, hogy a megszólalás jogát magának vindikálta. A nyilvános beszéd volt a férfiasság egyik – ha nem a – meghatározója. Vagy, hogy egy jól ismert római mondást idézzek, az előkelő férfi állampolgár tömör meghatározása: vir bonus dicendi peritus, „a derék ember jártas a szóban”.
A nyilvánosan megszólaló nő viszont a legtöbb esetben nem számított nőnek.
Fotó: Youtube
