A Roald Dahl, Örkény István és Efrájim Kishon világát megidéző néhány perces novellák a közelmúlt és a jelen Magyarországán játszódnak, hősei többségükben ismerős karakterek, mégis jókora meglepetéseket képesek okozni.
A valóság ugyanis a feje tetejére áll ezekben a történetekben, és a rafinált fordulatoknak köszönhetően a szerző egy pillanatra sem hagyja ellankadni olvasója figyelmét. Meséljen akár szakító influencerpárról, egy önérzetes hentesről, gyanúsan magabiztos jósról vagy egy láthatatlanná váló tanárnőről, humor és elgondolkodtató tanulság kéz a kézben járnak ezekben a kisnovellákban.
Rényi Ádám: Osztálytalálkozó és más mesék inkább felnőtteknek - Előszó
Ne csodálkozzon az olvasó, ha e felnőtteknek szóló különös mesék újra és újra a valóságra emlékeztetik – mondhatni, kísértetiesen… (Egyébként szellemekből sincs hiány e meglehetősen fordulatos történetekben, legyen az egy rég elhunyt férj, a titkokkal terhes múlt vagy a korrupció fantomja.) A „mesemondót” ugyanis – történjenek bár hőseivel a legképtelenebb kalandok – mindenekelőtt az itt és most foglalkoztatja, a jelen visszásságai, létünk hepehupái, amelyekben nap mint nap elbotlunk, ad absurdum még orra is esünk.
Rényi Ádám történetei azonban nemcsak hogy megtorpanásra késztetnek, de a szerző, akár a gondos optikus, a legkülönfélébb fénytörésű lencséket tartja olvasója szeme elé, és amíg a mókásan torzított képekre szegezzük tekintetünket, úgy élesedik és tisztul a látásunk a valóságot illetően.
Az olvasó persze úgy gondolja, pontosan ismeri ezt a valóságot, csakhogy a
szerző újra és újra kizökkenti kényelmesen belakott kis világából,
bevonva a különös szituációkba, amelyekben a szereplők keresik a helyüket, vagy épp – gondolják ők – a helyzet magaslatán állva cselekszenek. Óhatatlanul részeseivé válunk hát mások bizarr, mulatságos, esetleg torokszorító pillanatainak, s e legális voyeurködés, amelyre az író csábít, bizony fogva tart. Ugyan ki ne lesné meg szívesen, min ügyködik egy elismert főorvos hajnalban, a dunai csónakházban; hogy mi történik, ha felbukkan a semmiből az ember réges-régi szerelme; vagy ha épp a 76-os trolin kerül szorult helyzetbe egy nagypályás bűnöző…?
Rényi Ádám nem restell hát zavarba ejteni, miközben jó érzékkel vegyít tréfát és drámát, s ahogyan az életben sincsenek tiszta helyzetek, úgy e történetek olvastán is hol elszorul az ember torka, hol felkacag, hol egyszerre lepi meg az érzelmek tarkasága. Nem véletlenül, hiszen a groteszk világában járunk, és pontosan azt kell tennünk, amit Örkény István tanácsolt nevezetes útmutatásában: „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni…” Mivel a groteszkből nem hiányozhat a társadalombírálat, érdemes ilyen szemmel (is) olvasni a kötet „meséit”: vegyük észre, milyen jól célzott kis fricska valamennyi szöveg, s hogy milyen beszédes korjelenségek kandikálnak ki a mulattató-abszurd jelenetek mögül. Végtére is kit ne bosszantana a celebkedő influencerek hamis kirakatélete; kinek a feje fölött ne lebegne az árnya az idős szülő hanyatlásának; kit ne döbbentene meg a rakétasebességgel vagyonosodó „nagyemberek” karrierje; ki ne találkozott volna a hivatali működés olykor rémbohózatba illő képtelenségeivel; vagy kinek ne lenne legalább egy, a Tinderben reménykedő, örök szingli ismerőse (ha nem épp ő maga az)… Pontosan a helyzetek és karakterek ismerősségéből fakad a meglepetés ereje: a szerző kiválóan érzi, hol csavarjon egyet az események menetén, hogy végül aztán összekacsintson a megértés örömét átélő olvasóval.
Régóta hallgató hagyomány szólal meg újra Rényi Ádám novelláiban Mikszáth, Karinthy, Heltai, Tersánszky, Örkény, Tabi nyomdokain járva, és még jócskán bővíthetnénk a szatíra klasszikusainak sorát. Az Osztálytalálkozó című kötet kisnovellái tömörségükkel, csattanósságukkal, tanulságaikkal és a karakterek esendőségével lopják be magukat az olvasó szívébe. Ma, a véleménybuborékok korában, az egymásnak ellentmondó hírek háttérzajában és nem utolsósorban egy teljes be- és elzárkózással töltött vészterhes év után a legjobbkor született meg ez a gyűjtemény, amelynek minden egyes darabja szórakoztatóan mutat rá, milyen végletekig abszurd világban élünk.
Laik Eszter
Osztálytalálkozó
Halkan gördülnek be a kocsik egymás után a kovácsoltvas kapun, persze akadnak jó néhányan, akik az 59-es villamos megállójától gyalog baktatnak fel. Mindenkiről folyik a víz ebben a dögmelegben. Elég sokan eljöttek az osztályból, őszintén nem is gondoltam volna. Az osztályfőnök az elsők között érkezett. Éppen ma van a hatvanadik születésnapja. Micsoda egybeesés! Sosem titkolta, mikor született, mindig szerette az ünneplést, a felhajtást.
A bejáratnál van a gyülekező, nagy ölelgetések közepette üdvözlik egymást a rég nem látott cimborák. Páran virágot is hoztak. Semmi hangoskodás, de a találkozás öröme azért kiül az arcokra – maradjunk annyiban, a legtöbben hitelesen alakítják a szerepet.
Nem voltunk igazán jó osztály, minimum két, egymástól viszolygó táborra oszlott a társaság, de
még a táborokon belül is ment a frakciózás.
Persze tizenkét év után megfakulnak a rossz emlékek, és édes nosztalgiával töltik el az ember szívét. Már akiét. Én már a négy évvel ezelőtti találkozón is megfogadtam, hogy legközelebb nem megyek el, annyira dübörgött a képmutatás meg az önmenedzselés. Mintha ez bármit is számítana. Kit érdekel, hogy mi lett a másikkal, ha úgysem tartjuk a kapcsolatot… Jó, páran tartják. Például a Novák Ági vörös hajú kisfiának Petra lett a keresztanyja. Mondjuk, elég perverz, hiszen korábban Novák Ágival járt a Szabolcs, aki most a Petra férje és a vörös gyerek apja. Ügyvéd lett, de aztán ráunhatott a dologra, mert egy ideje valami biozöldségfarmot működtetnek Petra szüleivel.
Négy évvel ezelőtt a Fészekben előadta a menő vállalkozót. „Állati jól megy a biogazdaság – nyomta a sódert –, alig győzzük kielégíteni az ügyfeleink igényeit.” Mit fölényeskedik?, gondoltam magamban. „Ügyfeleink igényeit”, hogy oda ne rohanjak… Jót röhögtem, amikor eljöttem, és azt láttam, hogy Szabolcs, a bioistenkirály éppen egy időszámításunk előtti Lada kombit próbál sokadik nekifutásra beindítani. Csoda, hogy átengedték a műszaki vizsgán.
Az osztálytalálkozónál hazugabb műfaj nem létezik.
Mindenki előadja, hogy bejött neki az élet. Álomállás, álomcég, álomfizetés, álomutazás, álomférj, álomfeleség, álomgyerek. Aztán a lányok húzogatják a ruhájukat, hogy ne látsszon a zöldeslila folt, amit álomférj ejtett egy hosszú és űrtartalmas este után hazatérve az Álom presszóból. Én ebben akkor sem vettem részt, most is csak hallgatok, mint a sír.
Közben újabb villamos áll meg a bejárattól pár lépésre. Újabb osztálytársak közelednek. Réka is eljött. Van pofája. Pedig megmondtam neki, hogy látni sem akarom többé. Hát, úgy látszik, azt gondolta, ez már nem érvényes. Legutóbb majdnem hajtépésig ment a vita közöttünk a meleg párok örökbefogadási jogának ügyében. Hogy ez a téma miként jött elő, nem emlékszem. De valahogy minden társaságban bedobja valaki két-három óra és négy-öt pálinka után. A halálbüntetés legalizálását pedig már két pálinka után. Na, nem mondom, én is mindig beszálltam a sehova nem vezető üvöltözésekbe.
Van vagy harmincöt fok árnyékban. Olvadoznak az osztálytársak a sötét ruháikban. És a kaputól még fel is kell mászni az emelkedőn. Az kemény lesz. Hábetler fut be. Hábetler szerelmes volt belém harmadikban. Ezt persze nem merte megmondani nekem, sőt úgy viselkedett, mint egy óvodás. Szinte csak a hajamat nem húzta meg időnként. Engem ez csak mulattatott. Nem gondoltam volna, hogy államtitkár lesz belőle. Senki nem gondolta volna az osztályból, abban is biztos vagyok. Amilyen jellegtelen kis senkiházi volt. Nem is értem. Taxival érkezett, nem valami nagy, fekete állami kocsi szállította. Ő is hozott virágot. Az osztályfőnök már rá is veti magát, ölelgeti perceken át. Amilyen sznob az ofő, nyilván nem ölelgetné Hábetlert, ha az, mondjuk, előadó lenne az önkormányzatnál, vagy pedig annak a taxinak a vezetőüléséről mászott volna elő. De az államtitkárokra büszkének kell lennie az embernek. Vagy lehet, hogy az jár a fejében: jó lehet ez még valamire. Talán meg akarja pályázni az igazgatóságot hatvanévesen?
Elindul a csapat felfelé. Tényleg, mindjárt kezdődik.
– Rossz az időzítés – jegyzi meg a dagadt Tompa mosolyogva, és nagyot kortyol a szentkirályis üvegből, míg csurog róla az izzadság. Réka hátba veri.
– A négyesben lesz! Gyertek erre! – dirigál az osztályfőnök.
Mit fontoskodik itt is, tizenkét éve nincs joga senkinek parancsolgatni! Pláne nem egy ilyen eseményen! Ahogy felérnek, valaki elindítja a zenét.
– A kedvenc számom – suttogja Petra. Hát igen, nekem is.
Kezdődik. Mindenki körbeáll. Balra a család és a barátok. Jobbra az osztálytársak. Elhallgat a kedvenc számom. Ismeretlen komolyzenére vált a CD-lejátszó. A pap elkezdi a búcsúbeszédet. Páran bőgnek. Anyám összeomlik. Az osztályfőnök vigasztalja. Rövid beszéd, hiszen csak harminc évet éltem, nincs mit felturbózni. Szórják a virágokat meg a földet, ölelgetik egymást, fancsali képet vágnak. Négy éve megfogadtam, hogy soha többé nem megyek osztálytalálkozóra.
Betartottam.
