Bertram, a kallódó, kiábrándult fiatalember élete új értelmet nyer, amikor befogadja Lulut, a felemás szemű, bájos menhelyi kutyát. Lulunak köszönhetően Bertram újból meglátja a világban a szépet, és ihletet is nyer - régi tervét megvalósítva megírja végre nagy művét. Miközben az örök körforgásról, a halhatatlanságról szóló könyv óriási siker lesz, szembesül azzal, hogy kutyája élete nagyon is véges. De Lulu sosem halhat meg, és Bertram ezért hajlandó mindent megtenni...
Az egyszerre humoros és elégikus kutyatörténet, miközben a kutya-gazdi kapcsolatának apró örömeiről és nagy létkérdéseiről szól, ironikus körképet fest egy jól ismert városról és országról is. Az örök kereső Bertram kalandos távol-keleti útján, messzi északra vezető zarándoklatán, különös gyerekkori emlékein és a Luluval átélt sorsfordító élményén keresztül pedig a történet a felnőtté (nem) válás keserédes, szívszorító meséje lesz.
A könyvet Kumi Obata japán grafikusművész illusztrációi díszítik.
(Fotó: Kovalovszky Dániel)
Beregi Tamás: Egyszer egy kutya (részlet)
Lulu felnőtté válását jelezte, hogy sokkal jobban odafigyelt már gazdája minden rezdülésére.
Bertram összes illatát tökéletesen kiismerte: az örömét, a félelmét, az idegességét, az izgalomét, a szomorúságét.
Egy illatmolekula elég volt, hogy megértse, hogyan változik a kedélyállapota, néha még azelőtt, hogy magában Bertramban tudatosult volna. Ha a rosszkedv szagát érezte, odasietett a gazdihoz, ölébe fektette a fejét, és szeretettel nézte, szinte vigasztalta a tekintetével. Ha a jókedv illatát, akkor is odasietett, farkát vidáman csóválva biztatni próbálta, hogy menjenek ki a szabadba, játsszanak, fussanak, osszák meg egymással ezt a nagy örömöt. Sokszor azt is megérezte előre, mikor lesz dühös Bertram, olyankor bemenekült az ágy alá, éppúgy, mint az első és utolsó fenékre csapás után, és ugyanúgy remegett itt még perceken át, míg Bertram, aki szörnyen restellte magát, elő nem tudta csalogatni onnan valami finomsággal. Ha Bertram távol maradt éjjel, már nem szedte szét a cipőket, nem rágta meg az előszobai bútorok sarkát vagy a véletlenül a telefonasztalkán felejtett gázszámlákat, hanem türelmesen várt, bármilyen nehezére esett is. A lépcsőházba lépve a fiú már hallotta is Lulu rézmedalionjának csengését és karmainak kopogását az előszobából. Ilyenkor Bertramot mindig elmondhatatlan boldogság és hála kerítette a hatalmába, hogy várja valaki odahaza.
Évek múltán végül Bertramban is tudatosult, hogy Lulu hatására megváltozott.
Kilábalt a kóros depresszióból. A világot már egyáltalán nem látta sötéten. Szóba elegyedett az utcákon mindig lefelé baktató nyugdíjasokkal, a babakocsit toló kismamákkal a türbénél, sőt még a gyerekekhez is volt egy-egy jó szava. Élete nem vett ugyan gyökeres fordulatot, de kibillent a mélypontról. Nem szorongott többé, ha egyedül feküdt be az ágyába, mert hallotta a szomszéd szobában Lulu megnyugtató szuszogását. Volt miért felkelni, kimenni az utcára, és volt miért hazajönni este. Életének lett ritmusa. Lulu tengelyt adott Bertram létének, mely tengelyre ráfűződhetett sok minden, az emberekhez való viszonytól kezdve a munkáig. Ha szüleinél vendégeskedett, nem kellett már feltétlenül füllentenie arról, mit csinált a héten. Luluról bőven volt mit mesélni, és volt is kit dédelgetni, ha már nincs unoka. Bertram elindult egy úton, hogy rátaláljon régi önmagára: a jókedvű, nyílt, romantikus, bizakodó, kreatív, lángoló tekintetű fiúra. Lulu, mint minden kutya, a folyamatos jelenben létezett, és Bertram, aki paradox módon, miközben rettegett az idő múlásától, hajlamos volt folyton a múlton keseregni vagy a jövőn aggódni, önkéntelenül is elsajátított valamit a pillanat átélésének ebből a csodálatos, ösztönösen bölcs képességéből. Lulu jelenlétében zárójelbe került minden baj, minden aggodalom, minden szorongás. Mintha a kutya maga lett volna a jelen idő, amely átsugárzott Bertramra, végül egész világát örömmel, életszeretettel töltötte el.
Ennek az újjászületésnek a legfontosabb hozománya talán az volt, hogy egyre gyakrabban, egyre hosszabb időkre elővette fiókjából verses regényét a feljegyzésekkel, rajzokkal, sőt még a kottákat is átfutotta. El-eltöprengett a karikás szemű főszerkesztő kritikáján, mármint azon, hogy bekerült egy labirintusba, amelynek nem találja a kijáratát. Ha nem is gőzerővel, de dolgozni kezdett ismét a művön. Át-meg átírt, kihúzott, átszerkesztett részeket. Új rajzokat készített, hajnalban, félálomban le-lepüntyögött a szintiprogrammal valamilyen dallamot, amit másnap visszahallgatott – néha elborzadva, néha elégedetten. Ismét úgy érezte: előbb-vagy utóbb befejezi a Nagy Opuszt. Akkor megismerik a nevét, szülei, barátai pedig büszkék lesznek rá.
Milyen kár, hogy nem tudja megosztani gondolatait, érzéseit Luluval! Hiszen egyértelműen a kutya érdeme az is, hogy újból van kedve dolgozni. Szerette volna őt is elvinni a képzelete tájaira! De Lulu csak feküdt, bámulta a zúgó gépe billentyűzetét nyomkodó és a zörgő papírlapokra vonalakat, színes foltokat rajzoló gazdáját, továbbra sem sejtett semmit arról, merre jár ilyenkor, és miket él meg.
De arról sem tudott sokat, legalábbis Bertram úgy gondolta, merre kódorog éjszaka a városban. Lulu és nagy opusz ide vagy oda, Bertram nem szakított bohém életmódjával. Miért is tette volna? De már kevésbé kényszeresen bulizott, jobban szelektált, hova megy és hova nem. Lulu persze sokkal többet tudott gazdája éjszakai kalandjairól, mint azt Bertram gondolta. A hazahozott illatokból tájékozódott: az izzadság, a cigarettafüst, az alkohol, a női parfüm, a benzin, az aszfalt, a műbőr ülés, a cipőtalphoz ragadt föld és fű szagából. Ha nem látta is maga előtt pontosan, ilyenkor elképzelte, merre járhatott, mit csinálhatott gazdája. Csupa olyat, amihez neki nem fűlt a foga. Mégis milyen jó lett volna vele lenni!
A város éjszakai élete jelentős átalakuláson ment át ezekben az időkben. A régi alternatív kultúra, melyben Bertram felnőtt, kezdett végleg eltűnni, pontosabban egyre jobban kommercializálódott. A romkocsmák hőskorában csak egy-két szerethető, lepukkant hely volt a belvárosban, ahol mindig lehetett ismerősöket találni, de ezt a második korszakot már a turisztikai vendéglátás jellemezte, és a várost lassan birtokba vették a külföldi legénybúcsús hordák: kreativitásuk abban mutatkozott meg, hogy beöltöztek csecsemőnek, harisnyás ápolónőnek, vámpírnak, így vánszorogtak egyik helyről a másikra, teli torokból üvöltözve. De nem kevésbé volt visszataszító Bertram számára a hipszterek felbukkanása, ők a mesterkélt eklekticizmusukkal a lehető leghamisabb módon kombinálták a régit és az újat, lazának és alternatívnak képzelték magát, közben merevek voltak és a lehető legkommerszebbek.
A város buliközpontja akkoriban egy nagy gödör volt, melyet egy meghiúsult színházi építkezés területén alakították át szórakozóhellyé.
Volt valami felszabadító abban, hogy a város szívében fekszel, egy medence körül, a fűben, miközben zajlik körülötted az éjszakai élet.
Mintha egy kis szigeten lennél. Odalent, műmárvány teraszokon a koncertek után a szofisztikáltságukról híres kidobók vegzálták a vendégeket, az éjszaka előrehaladtával egyre agresszívebben: belekötöttek a hippikbe, tisztességtelen ajánlatokat tettek a részeg tinilányoknak, hátulról sörrel nyakon öntötték az asztalra borulva alvókat. Az a korszak régen elmúlt már, amikor a jobbára bűnözőkből verbuválódott kidobók még kedvükre verhették a vendégeket, de még nem alakult ki az új rend, amikor már nem nyúlhatnak büntetlenül az emberekhez. Bertram sem tartozott a kedvenceik közé, gyűlölték a hozzá hasonló művészlelkeket, puhánynak és élősdinek tartották őket, aminek annyi valóságalapja volt is, hogy részegen el-elcsórtak egy-egy pulton felejtett borosüveget, táskájukban, ruhájukban sört csempésztek a helyre, ahova persze jegyvásárlás nélkül lógtak be különféle cselekkel, például pecsétátnyomással, házilag készített pecséttel, a vendéglistán szereplő nevek leolvasásával, vagy valamelyik zenészhez csapódva, kérdés nélkül átvéve tőle a nagybőgőtokot, erősítőt, mindezt nem is pénzhiányból tették, inkább a hecc kedvéért; Bertram, aki ekkor már szándékosan provokálta a kidobókat, egyszer talált a szemetesben egy bontatlan chipses zacskót, kivette, és a kopasz szörnyetegek szeme láttára, elégedett nyammogással megette, azóta csak guberáló költőnek nevezték maguk között.
Bár Bertram nem igazán szerette bulikba hordani Lulut, egyrészt mert olyankor nem tudta igazán elengedni magát, másrészt mert a kutya sem élvezte a zsúfolt, füstös, hangos helyeket, ide azért jó párszor elhozta magával. Lulu eleinte kíváncsian ismerkedett az emberekkel, nyilván azt remélve, kap tőlük valami finomságot. Bertram haverjai szinte mind kedvelték Lulut, simogatták, kényeztették, el-elvitték egy körre a medence körül, nem is feltétlenül azért, hogy megsétáltassák, inkább azért, mert Luluval, mint a legtöbb kutyával, remekül lehetett csajozni, valósággal repültek rá a nők, akiket aztán Bertramék mindenféle őrültségekkel traktáltak, például azzal, hogy hajnalban félmeztelen medence-átúszóversenyt rendeznek, melyen ők a bírók, egyikőjüknél, egy zsíros kalapú, nyakigláb alaknál, aki hosszú kezeivel, mint valami imádkozósáska az áldozatát, úgy nyalábolta magához véletlenszerűen az útjába kerülő döbbent lányokat, hogy aztán vigyorogva, valami kedves csintalanságot a fülükbe suttogva útjára engedje őket, szóval nála még egy úttörősíp is volt, fene tudja, honnan szerezte, de folyton fújta, azzal bizonyította, hogy igazat mondanak. Egy másik cimbora, aki az Állat Feri becenevet kapta, közben igazi stand-upot rendezett a nevetéstől földön fetrengő embereknek, Feri olyan volt, mint egy igazi csirkefogó egy húszas évekbeli regényből, vagy egy burleszkszínész,
nem ismert lehetetlent és félelmet, ha tréfáról volt szó, márpedig folyton tréfált, mindenkit parodizált,
fekete öltönyében, gondosan hátrafésült, olajozott hajával pantomimesként utánozta az orrukat fennhordó cicababákat, a maguk alternatívságától elszállt színésznőjelöltkéket, a kigyúrt, tetovált, lassan poroszkáló és bikanyakukból evolúciós csökevényként kitüremkedő fejüket forgató keményfiúkat, a mobilozva elsuhanó üzletembereket, a méregdrága koktélokat iszogató, nyafogó hangon beszélő designereket, a mogorva DJ-ket és a pultosokat, akik egy-két úgymond kulthelyen azt gondolják, már nem is ők vannak a vendégért, hanem fordítva. Állat Feri néhány ügyes megjegyzéssel és gesztussal pillanatok alatt nevetségessé tette mindet. De leszólította a külföldi turistákat, belekarolt egy jóhiszemű nénibe és döbbent férje elől elvonva elindult vele az ellenkező irányba széles mozdulatokkal rögtönzött idegenvezetést tartva, beállt a metróellenőrök helyére a mozgólépcső tetejére, és felszólította az utasokat, azonnal mutassák be az okmányaikat, ellenkező esetben büntetőtáborba vezérli őket, elkérte az aluljáróban éneklő koldus gitárját, és a földre telepedve játszani kezdte kedvenc rockszámát; nevét egyébként Zolitól kapta, aki nem kevésbé volt állat, például amikor kikapta az emberek kezéből a sört és szemük láttára felhörpintette, majd a korsót visszaadva megveregette a vállukat; említsük meg mindenképp Taxis Dávidot is, egy alacsony, jóképű, copfba font hosszú fekete hajú fiút, aki mindig azzal udvarolt a lányoknak, hogy odament hozzájuk, és tárgyilagosan közölte, szerelmes vagyok beléd, amit a lányok általában döbbenten konstatáltak, kevés akadt, aki értette az effajta humort és frappáns választ tudott adni, de ha így alakult, az már jó indításnak számított; meg Julient, a sármos külföldi diplomatát, aki öltönyében és fényesre suvickolt lakkcipőjében igazi dandyt alakított, kedvenc játéka volt, hogy szívószálas koktélospohárral a kezében szemezni kezdett egy lánnyal, bájvigyorokat küldött felé, aztán inni próbált, de a szívószállal „véletlenül” orron, vagy szemen bökte magát, ezzel a trükkel, máskor puszta megjelenésével vagy lehengerlő modorával bombanőket tudott hazacsábítani bérelt lakásába, amely a város legexluzívabb sugárútján volt, kivéve azt az egy alkalmat, amikor Bertrammal egész éjjel két külföldi lányt fűztek az egyik romkocsmában, sőt a bérházban található hostelükig kísérték őket, de a lányok mindkettőjüket lepattintották. Bertram és Julien elheveredtek akkor a bérház udvarán, és ahogy felnéztek az égre, és látták a hajnal hidegen kéklő téglalapját, tiszta szívből nevetni kezdtek, mert rájöttek, hogy ez a látvány több mint egyszerű vigaszdíj, sokkal több annál, és utána még éveken át emlegették a kék téglalapot; ne feledkezzünk meg persze mindenki kedvencéről, Somáról, jámbor, folyton vigyorgó, tojásfejű fiú, Somvári Máté Soma, röviden SMS vagyok, mutatkozott be a lányoknak, egyik őrült éjjel a várost járó Bertram, Zoli és Soma találtak az egyik kapualjban egy kiszuperált rokkantkocsit,
hát ez meg hogy került ide? – nevettek,
Ülj csak bele, Soma! – kiáltotta Bertram,
Soma beleül, és már szaladnak is,
Bertram tolja Somát a kerekesszékben, egyre gyorsulnak, gyorsulnak,
Gyi-te, gyí! – nyerít Soma, a söröskorsót lóbálva,
rohannak a macskaköves utcákon a tömegben, miközben Zoli filmezi őket a mobiljával, a kövek majd kirázzák a lelket Somából, az emberek nevetve fordulnak utánuk, Bertram ereje már fogytán, megbotlik az egyik kockakőben, elszabadul a kocsi, Soma visítva száguld, pattog a tolókocsi, megbillen egy csatornafedélen, Soma kirepül, a kocsi oldalra dől,
Bertram és Soma a földön fetrengenek kacagva, miközben Zoli tovább filmezi őket, ó, fiatalság, bolondság, bár örökké tartana ez az éjszaka!
