A köztársasági rendszert felváltó új császárság élére a francia diplomácia játszmái által alaposan megtévesztett fiatal osztrák főherceget, Habsburg Miksát szemelték ki. Ferenc József öccse naiv idealizmusa és saját küldetéstudata által vezérelve végül elfogadta a felkérést, és a baljós előjelek ellenére feleségével, Carlota belga hercegnővel az oldalán átkelt az Atlanti-óceánon, hogy Mexikó trónjára ülhessen.
Edward Shawcross a legkiválóbb brit történetírói hagyományokat folytatva lenyűgöző felkészültséggel és alapossággal, mégis olvasmányos és fanyar humorral átszőtt stílusban tárja elénk e véres tragédiába torkolló kísérlet drámai fordulatokban gazdag történetét.
Shawcross ugyanakkor nemcsak a szűk négy évig fennálló császárság eseményeit veszi sorra: értelmezésében a mexikói „kaland” ‒ amelyet a legtöbben őrültségnek tartottak, Marx pedig egyenesen a világtörténelem egyik legszörnyűbb vállalkozásának nevezett ‒ csupán része volt annak a gigászi küzdelemnek, amely az amerikai kontinens jövőjéért és a nyugati félteke uralmáért folyt az Ó- és az Újvilág között.
Edward Shawcross: Mexikó utolsó császára ‒ Drámai történet egy Habsburg főhercegről, aki császárságot alapított az Újvilágban (részlet)
Fordította: Rácz Judit
A francia invázió
Henry John Temple, azaz Lord Palmerston, aki a tizenkilencedik század közepén a brit külpolitika nagy irányítója volt, figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok „az idők folyamán az egész amerikai kontinens, észak és dél ura lesz”. Ez pedig az angol érdekek ellen való, de úgy tűnt, nemigen lehet mit tenni ellene. Mivel ekkor Palmerston volt a miniszterelnök, III. Napóleon biztos volt benne, hogy számíthat a támogatására ahhoz a tervhez, amely akadályozná az Egyesült Államok expanzióját. Egy levélben felvázolta monarchista cselszövését, és felhívta Palmerston figyelmét, hogy ugyan a franciák, britek és spanyolok közös mexikói intervenciójának „látszólagos célja” „jogos sérelmek” megtorlása, ostobaság lenne
„megkötni a kezünket úgy, hogy az akadályozza a mindenki érdekében álló megoldást.”
A levél olvastán Palmerston egyetértett abban, hogy a monarchia jobb lenne, mint a köztársaság, és hogy Miksa jó uralkodó lenne, de azért a brit miniszterelnöknek voltak még kétségei. Nem volt egészen biztos abban, hogy a monarchia elég népszerű Mexikóban. Okfejtése szerint egy császárság fenntartása az óceánon keresztül, még a nép támogatásával is legalább húszezer európai katonába és sok millió fontba kerülne, s ennyivel Anglia nem szeretne hozzájárulni az ügyhöz. Lord John Russell, az angol külügyminiszter, amikor értesült a tervről, ennél még szkeptikusabb volt, és megmondta a francia követnek, hogy az angolok támogatják ugyan az intervenciót, hogy visszafizettessék Juárezzel a külföldi adósságait, de semmi olyasmiben nem óhajtanak részt venni, ami az elnök megbuktatását és Miksával való helyettesítését célozza. A külügyminiszter olyan makacsul ragaszkodott ehhez, hogy a londoni konvencióba – abba a megegyezésbe, amely a közös intervenciót szabályozta – belevetetett egy záradékot, amely megkötötte III. Napóleon kezét: a szövetségesek nem fognak beavatkozni a mexikói belpolitikába.
Tekintve, hogy a császárság elfogadása Miksa részéről attól is függött, hogy az angolok támogatni fogják, III. Napóleon Amerika újrarendezésére irányuló tervének itt vége kellett volna lennie. Ám a francia császár egyszerűen elintézte, hogy Miksa sose értesüljön Palmerston nézeteiről. Ehelyett vidáman közölte Richard Metternichhel, hogy Anglia eleinte ugyan ellenezte a tervet, levele olvastán azonban Palmerston támogatta azt.
Ha Miksa elfogadja a koronát, „a dolog huszonnégy óra alatt el lesz intézve” – állította III. Napóleon.
1861. október 31-én a londoni konvenciót aláírták, és az azonnal nyilvánossá vált. Az osztrák diplomaták kellemetlen kérdéseket tettek föl. Ezek szerint a politikai beavatkozásról szóló záradék kizárja a monarchia alapítására teendő próbálkozást? Ó, semmiképpen, hangoztatták a francia politikusok. Az angolok igazából titokban egyetértettek, csak hát ezt nem lehetett leírni, tartván a közvéleménytől, a parlament vizsgálódásaitól és az Egyesült Államok ellenállásától. Ez a francia dezinformáció olyan sikeres volt, hogy november végén Metternich ezt írta Rechbergnek: „Vajon a mexikói ügy olyan jól halad, mint ahogyan kezdődött? A császár szavai hallatán indokoltnak tűnik, hogy ezt higgyük.” Sejtelme sem volt arról, hogy félrevezették, ezért így folytatta: „Annyi bizonyos, hogy mindeddig egyetlen hibás lépés nem történt.”
1861 novemberének végén hatezer spanyol, háromezer francia és nyolcszáz angol katona hajózott Mexikó felé. III. Napóleon arra számított, hogy Russell be nem avatkozási záradékát felülírja egy további, amelyhez a francia császár ragaszkodott, éspedig hogy a szövetséges erőknek a helyszínen minden művelethez joguk van, amelyet a helyi viszonyok között szükségesnek ítélnek. És mivel a francia parancsnok Dubois de Saligny mellett fog dolgozni, akit nem kellett biztatni, hogy bárkivel összevesszen, nem lesz nehéz szakításra vinni a dolgot Juárez kormányával. Akkor pedig válaszként Juárez bárminemű feltételezett erőszakos tettére
a szövetségesek bevonulhatnak Mexikóvárosba, és kikiálthatják Miksát császárnak.
A francia erők parancsnoka, Jurien de La Gravière tengernagy titkos utasítást kapott, így ő tudott erről a tervről, míg angol és spanyol szövetségesei nem. III. Napóleon hangsúlyozta, hogy az európai csapatok Mexikóba érkezésekor két dolog történhet. Ideális esetben a mexikóiak „azonnal ujjongva fogadják a főherceget, akit kellő időben meg fogunk nekik nevezni”. Valószínűbb azonban, hogy Juárez katonái „igyekeznek majd fenntartani az anarchiát, amit mi meg akarunk állítani. Az első esetben minden rendben van, de nekünk el kell gondolkoznunk a második lehetőségen.” Ha ez a második jönne be, a francia csapatoknak el kell foglalniuk a fővárost, közölte III. Napóleon személyesen La Gravière-rel, mielőtt vitorlát bontottak.
A francia császár nagy súlyt helyezett arra, hogy La Gravière végigharcolja magát a fővárosig, mert egy másik valótlanságot is közölt Miksával. Tudta, hogy a szövetségeseket távolról sem fogja éljenző tömeg fogadni, és a monarchia általános támogatása bizonytalan. III. Napóleon ezért egy hatalmas összeget ajánlott föl Miguel Miramónnak, Mexikó korábbi miniszterelnökének, ha a francia csapatokkal együtt Mexikóba megy, segít megdönteni Juárez rendszerét, és kikiáltja Miksa császárságát. Miramón azonban visszautasította ezt. Azt mondta,
Mexikóban nem létezik monarchista párt.
Ahogy Miramón is világossá tette, a monarchia támogatása Mexikóban egyáltalán nem volt garantált. Lehet, hogy a konzervatívok Miksa mögé állnak, de ők szétszórtan élnek az országban, és nem fognak Veracruzban feltűnni, márpedig a polgárháború alatt ez a város volt Juárez kormányának székhelye és a liberális központ. Ahogy Párizsban kételyek kaptak lábra a terv gyakorlati megvalósíthatóságát illetően, Metternichnek is gyanúja támadt. „Vajon hány ágyúlövésre lesz szükség, hogy császárt vigyünk Mexikóba, és hányra ahhoz, hogy ott is tartsuk? Ez az, amin folyton gondolkozom.” Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtudja.
1862. január 9-én a francia erők elérték Veracruz kikötőjét. Jurien de La Gravière-nek nem voltak illúziói. „Egyáltalán nem hiszek az ország rokonszenvében” – írta. „Háborúzni” kell, hogy elérjék Mexikóvárost. „Ez nem expedíció, hanem hadjárat” – vonta le a következtetést. De azért bizakodó volt: „Három dologban hiszek, a katonáink bátorságában, a mexikóiak gyengeségében, és császárom tervének bölcsességében.”
A szárazföld felé hajózva a francia katonák Mexikóból először az 5631 méter magas Orizabát pillantották meg, ahogyan hófödte csúcsával a látóhatár fölé emelkedik. Maga Veracruz, az országba nyíló kapu már kevésbé volt lenyűgöző látvány. A városhoz közeledve François Charles du Barail, az egyik francia tiszt megjegyezte: „Úgy tűnt föl előttünk, mint egy fekete folt sárga háttérben.” A sok harcedzett francia katonához hasonlóan Barail is a brutális algériai elnyomás veteránja volt. Ezeknek a katonáknak a homokdűnékkel körülvett Veracruz olyannak tűnhetett, mint egy darab Szahara az amerikai partokhoz ragasztva. Csakhogy a franciák Algériát jól ismerték, Mexikó viszont utazás volt az ismeretlenbe.
A hadseregnek még térképei sem voltak – III. Napóleon személyes gyűjteményéből kellett kölcsönözniük egyet.
Juárez semmiképp sem akart háborúba bocsátkozni Angliával, Spanyolországgal és Franciaországgal, ezért hagyta, hogy egyesített erőik elfoglalják Veracruzt, de a szövetségesek parancsnokai előtt ott volt a kérdés: és most mi legyen? Saligny hozta a formáját, és azonnal casus bellit akart teremteni Juárez ellen. Tudva, hogy a követelését úgysem fogadják el, a francia diplomata ragaszkodott ahhoz, hogy Mexikó fizessen Franciaországnak 12 millió dollár kártérítést. Csakhogy szövetségesei azért voltak Mexikóban, hogy tárgyaljanak az adósságszolgálatról, nem azért, hogy akármilyen francia követelést érvényesítsenek. A spanyol főparancsnok, Juan Prim y Prats az az ember volt, akit III. Napóleon a legkevésbé szeretett volna parancsnokként látni. Az ambiciózus, hiú és extravagáns Prim gyakran összeütközésbe került Salignyval. S ami még rosszabb, Juárezzel szimpatizált. Felesége családja révén még a mexikói kormányhoz is kötődött. Charles Wyke, az angol képviselő szintén utálta Salignyt, és habozás nélkül visszautasította annak tárgyalási stratégiáját. Ami pedig ennél is lényegesebb volt: Wyke támogatta ugyan a Mexikóban létesítendő császárságot, de olyan parancsot kapott, amely megtiltotta a brit csapatoknak, hogy bevonuljanak az ország belsejébe.
Miközben a diplomaták egymással vitatkoztak, a katonák lankadoztak. Az utazók Veracruzt az európaiak temetőjeként tartották számon, olyan gyakoriak voltak a városban a fertőző betegségek; az angolok nem is voltak hajlandók partra tenni a tengerészeiket. A franciák nem voltak ilyen szerencsések. Bezsúfolták őket olyan szállásokra, amilyeneket találtak, s a fullasztó hőségben a helyiek – a férfiak trapéz alakú nadrágjukban, csíkos takaróikban és sombreróikban, a nők rongyos sálakban vagy fekete mantillákban – ellenségesen szemlélték az idegeneket. Az egyik francia katona feljegyzése szerint az utcák szélén vagy a házak tetején gubbasztó fekete tollú hollókeselyűk,
a zopiloték tették teljessé a kikötő „zord, elhagyatott képét”.
A város olyan volt számára, mint „egy szép, fiatal nő, akit tönkretett a láz, és elveszítette minden szépségét”. A tisztek jelentések írásával, a katonák számára megfelelő szállások keresésével és a kórházak látogatásával voltak elfoglalva, ahol a haldoklóknak igyekeztek vigaszt nyújtani. A feljegyzést író katonának igaza volt, hogy a betegségekre összpontosított. A franciák első csatái az unalom, a moszkitók és a sárgaláz ellen folytak, amely utóbbit Mexikóban „vómito negro”-nak hívtak, mert a belső vérzéstől a betegek feketét hánytak. Január végére az expedíciós erőknél 335 beteget jelentettek, ami a teljes létszámnak több mint tíz százalékát jelentette.
Madártávlatban 390 kilométer választja el Veracruzt a fővárostól, de a tengerszinttől a kétezer méter fölött fekvő Mexikóvárosig küzdelmes meneteléssel lehetett csak eljutni, rossz utakon és nehéz hegyszorosokon át. Jurien de La Gravière számára öngyilkossággal ért volna fel, ha saját kis csapatával, brit és spanyol támogatás nélkül akarta volna megszállni Mexikót. De Prim és Wyke nem volt hajlandó Salignyt támogatni,
ám ha Veracruzban maradnak, a betegségek kiirtják az expedíciós hadsereget.
Így aztán bonyolult diplomáciai tárgyalások hetei következtek a mexikói kormány és a szövetségesek között, amelynek eredményeképpen megszületett a La Soledad-i konvenció. Ennek értelmében lehetővé tették a brit, francia és spanyol csapatok számára, hogy elhagyják a betegségekkel nyomorított veracruzi síkságot, ők pedig megígérték, hogy törvényesnek ismerik el Juárez kormányát, mielőtt folytatnák a tárgyalásokat. Jurien de La Gravière, aki már mindenképpen be akarta vinni csapatait az ország belsejébe, valamint az erőszakos Saligny február 20-án aláírták a dokumentumot. Több mint egy hónappal az intervenció kezdete után, a szövetségesek nemcsak hogy nem buktatták meg a kormányt és alapítottak monarchiát, hanem hivatalosan elismerték Juárezt mint a mexikói köztársaság elnökét.
Nyitókép: edwardshawcross.com
