Martyn Rady könyvéből például kiderül, hogy a Habsburgok voltak az első olyan uralkodók, akiknek a birodalma tényleg az egész világra kiterjedt, hiszen Európán kívül olyan távoli helyeken is voltak érdekeltségeik, mint Közép-Amerika vagy Kína. Hogy ehhez mi kellett? Szerencse és erő. És még valami, amit Rady csak úgy nevez: a Fortinbras-effektus. A hamleti áthallás nem véletlen, Rady ugyanis azt állítja, a Habsburgok szerencséje abban is tetten érhető volt, hogy csillaguk akkor ívelt felfelé, amikor mindenki más meghalt körülöttük – tehát amikor a meghatározó svájci vagy délnémet családok vérvonala megszakadt, a Habsburgok nem késlekedtek, hanem azonnal bejelentették területi igényüket a gazdátlan birtokokra.
Mindemellett még valamiben piszok nagy szerencséjük volt:
nemzedékről nemzedékre sikerült örökösöket produkálniuk.
Ha pedig mégsem jött össze a fiúgyerek, mindig akadt kéznél egy unokaöcs, aki vihette tovább a Habsburg nevet. A leányági öröklést majd csak az 1723-as Pragmatica Sanctio tette lehetővé, megnyitva ezzel az utat Mária Terézia előtt – az igazsághoz hozzátartozik ugyanakkor az is, hogy a Habsburg-ház történetében, ha névleg nem is, de gyakorlatilag sokszor vitték az asszonyok az államügyeket, és az uralkodók ugyancsak szívesen nevezték ki nőrokonaikat régensi vagy kormányzói pozícióba.
Viszont a Habsburgok a családi tekintélyért a konfabulációtól sem riadtak vissza, és családfájukat egészen a római császárokig kívánták visszavezetni,
a fényes jövő érdekében megteremtve ezzel a dicső múltat is.
„Béna” Albert fia, „Alapító” Rudolf például a 14. században öt hamis oklevél elkészítésére adott utasítást, amelyek a dinasztia örökségét összemosták Ausztriáéval és Rómáéval. Ezek egy részét már Petrarca leleplezte, viszont volt köztük, ami olyan jól sikerült (ez volt az úgynevezett nagyobb privilégium, ami lehetővé tette a női öröklést), hogy Mária Terézia generációkkal később erre hivatkozva foglalhatta el az ország trónját – amiről aztán csak a 19. században bizonyították be, hogy valójában hamisítvány volt.
Mária Terézia
Rady olvasmányosan, nem ritkán szarkasztikusan ír az egymást követő Habsburg-uralkodókról, nagyobb összefüggésekben, sokszor kritikusan szemléli tevékenységüket. Közülük sokan szerinte nem voltak alkalmasak az uralkodásra – példaként Ferenc Józsefet említi, aki szerinte sem uralkodóként, sem hadvezérként nem brillírozott, így aztán alig húsz év leforgása alatt nagy területeket veszített, ezzel pedig a birodalom visszaszorult a közép-európai régióba.
A Habsburgok történelmét tárgyalva kikerülhetetlen téma a családon belüli belterjesség. A dinasztia spanyol és közép-európai ága
évszázadokon keresztül egymás közt házasodott,
emiatt viszont sokszor értelmi fogyatékos és testileg torz utódaik születtek. A legjobban V. Károly portréin figyelhető meg az úgynevezett Habsburg-áll vagy Habsburg-ajak, de nem járt jobban II. Fülöp fia, szegény Don Carlos sem, aki testi fogyatékkal született és téveszmék gyötörték. Hiába próbáltak bármit, a gyógymódok hatástalanok maradtak, és „még az sem segített rajta, amikor egy mumifikált szenttel kellett megosztania az ágyát”.
V. Károly portréja
Ebből is látszik, hogy Rady nem riad vissza a bulvárosabb információmorzsák elszórásától (csak egy példa: „II. József ugyanúgy vetette bele magát a kormányzásba, mint a szexbe”), de ezzel együtt nemcsak a dinasztia történetét vázolja fel, hanem
korrajzot is fest,
és kitér olyan jelenségekre és mozgalmakra is, mint a szabadkőművesség, a vámpirizmus vagy a felvilágosodás. Rady állítása szerint például a Harmadik Birodalom előtt épp a Habsburg-birodalomban történt Európa legnagyobb könyvpusztítása: amikor II. József feloszlatta a kolostorokat, akkor úgy próbálták megmenteni a könyvtárakat, hogy azokat felajánlották egyetemeknek, nagyobb birodalmi könyvtáraknak. Utóbbiak viszont azt az utasítást kapták, hogy ne fecséreljék az idejüket „értéktelen, 15. századi és hasonlóan régi kiadványokra”, így aztán abban az időben nagyjából két és fél millió könyv semmisült meg a Habsburgok fennhatósága alatt álló birodalom területén.
Egy magyar olvasót természetesen a magyar vonatkozások érdekelnek a legjobban, és érdekes látni, hogy míg Mátyás király mindössze egy bővített mondatot kap a III. Frigyesről szóló fejezetben, addig a török hódítások, az ország három részre szakadása, majd a Habsburg-terjeszkedés okán egyre nagyobb teret és súlyt kapnak a magyar események és személyiségek is. Teljesen más ugyanakkor az a szűrő, amivel Rady szemléli a közép-európai történelmet, jó példa erre az a rész, amelyben azt taglalja, hogy a 19. században alapvetően két ember közbelépése mentette meg Magyarországot a Habsburgok számára – Deák Ferenc és Erzsébet királyné, akit makacs és önimádó császárnéként jellemez.
Erzsébet királyné
A kötetet egy elég vérszegény képmelléklet és egy sokkal izgalmasabb családfa egészíti ki, amely olyan ragadványnevű Habsburgokat sorol fel, mint amilyen „Ürestarisznyájú” Frigyes vagy „Lófarkas” Albert. Rady nem kíméli a Habsburgokat, akik szerinte a közel ezeréves uralkodásuk alatt tökfilkókat, álmodozókat, kontárokat, ugyanakkor elkötelezett uralkodókat, művészpatrónusokat és nagy építtetőket is adtak a világnak. Voltak, akik előszeretettel háborúztak, mások a béke hívei voltak. Zárszavában Rady mindenesetre Kosáry Domokos szavait idézi: a történész ugyanis a kilencvenes években, amikor felmerült, hogy esetleg Habsburg Ottó lehetne a magyar köztársasági elnök, azt mondta, hogy „járhatnánk rosszabbul is”. Rady a közép-európai politika egyre elkeserítőbb helyzetét látva arra jutott, hogy Kosárynak igaza lehetett – és a régió egy Habsburggal sem járt volna rosszabbul.
- I. Miksa Noé leszármazottjának tekintette magát, és a Bécsi Egyetem teológiai fakultását terrorizálta, hogy igazolják ószövetségi származását.
- A lepantói csatában győztes Don Juan de Austria (V. Károly törvénytelen fia) Németalföldön hunyt el, viszont holttestét a lázadó holland és angol hajók miatt nem merték tengeri úton Spanyolországba szállítani, ezért „négy részre vágták, és nyeregtáskákba rejtve titokban szállították haza Franciaországon át Madridba”, ahol az Escorialban temették el.
- I. Lipót felesége egyben az unokahúga is volt, aki a házasságuk alatt végig „bácsikámnak” szólította a férjét. Margit Terézia arról is híres, hogy Velázquez Az udvarhölgyek című festményén ő a szőke kislány.
- Brazília egy Habsburg-főhercegnőnek, Mária Leopoldinának köszönheti a sárga nemzeti színt.
- A schönbrunni kastély kertjében áll az egyiptomi oszlopokat idéző Obeliszk, amely álhieroglifákkal hirdeti a Habsburgok dicsőségét – készítésének idején ugyanis még nem fejtették meg az egyiptomi írást.
