Marianne Fillenz, az idegrendszer kutatója Temesváron született magyar zsidó apától és osztrák katolikus anyától. Román iskolába járt, szüleivel németül beszéltek, magyarul a cselédlányoktól tanult. 1939-ben a család Új-Zélandra emigrált. Marianne 1950-ben visszatért az Óvilágba: Oxfordban befejezte doktori képzését, férjhez ment és gyermekei születtek. Az emlékirat addig a pontig vezeti az olvasót, ahol a fiatal lány megkezdi saját életét és pályáját.
Marianne Fillenz: Temesvártól Új-Zélandig (részlet)
Karl R. Popper és Marianne Fillenz levelezésével
Fordította és a jegyzeteket írta: SCHMAL ALEXANDRA
Carmen Sylva
Tizenegy éves koromban felvételiztem a Carmen Sylva Állami Leánygimnáziumba.
Emlékszem a felvételi vizsgára. A nyár elején kellett lennie, mert rózsaszín vászonruhában voltam, és a hajam egészen rövidre volt nyírva. Noha elemibe együtt jártam Ioana Dobrinnal, aki szintén a Carmen Sylvába készült, a vizsgán senkit nem ismertem. A lányok közül néhányan rám mutattak, és hangosan kérdezgették: „Vajon ez itt lány vagy fiú? Megnézzük?” Arra már nem emlékszem, hogyan zajlott a vizsga, de tudom, hogy nem sokkal később ki kellett venni a mandulámat. Éveken át visszatérő hőemelkedésekkel küszködtem, és apró gennycsomókat köhögtem fel. Ráadásul nyaranta magas lázzal járó mandulagyulladásaim voltak. Szeretett gyermekorvosunk a műtétet javasolta. Sose fogom elfelejteni az éteres altatást – az érzést, ahogy nyeldekelem az étergőzt, aztán hirtelen elvesztem az eszméletemet. Amikor felébredtem, jó kis torokgyulladásom volt, fagylaltot kaptam. A mandulaműtét után aztán még skarlátos is lettem, amiről mindenki azt gondolta, hogy a felvételin kaphattam el.
Emlékszem, nagyon magas lázam volt, valami furcsa, álomszerű állapotban lebegtem, és csak részben érzékeltem, ami körülöttem történt. Nagyon aggódta értem. Albert épp a szabadságát töltötte valahol, Stella egyedül volt otthon velünk. Jól emlékszem arra, hogy az ágyam nem a megszokott helyén állt, és Stella gyakran telefonált Budapestre – biztosan Károlyt[1] hívta orvosi tanácsokért. Sok idő telt el álomban, és lassanként felgyógyultam. Mivel nagyon lefogytam, rendszeres kirándulásokat tettem a Zuckerbäckereihoz, amelyből kettő is volt: egy a főutcán, és egy a sarkon. Megint csak nem tudom teljesen elkülöníteni az álmot a valóságtól. Tudom, hogy rengeteg dobostortát és gesztenyepürét ettem akkoriban. Emlékszem az izgalomra, hogy bemegyünk, és megengedik, hogy válasszak, amit csak szeretnék. Semmilyen cukrászdai finomság nem közelítette meg azóta sem azt az érzést.
Ősszel iskolába mentem. Arról csak homályos emlékeim vannak, kikkel barátkoztam ott Ioanán és Mioarán kívül. Tudom, hogy volt egypár zsidó lány, akikkel jóban lettem, de azt hiszem, Ioanán és Mioarán kívül mással nem találkoztam az iskolaidőn kívül.
Ioana egy ügyvéd egyetlen lánya volt, csinos kis lakásban laktak a belvárosban. Néha elmentem hozzájuk vendégségbe, de a legtöbb időt a folyosón fel-alá sétálva töltöttük együtt az iskolai szünetekben, beszélgetésbe merülve. Harmadikosok vagy negyedikesek lehettünk, amikor Ioana mesélni kezdett egy bizonyos barátjáról, egy fiúról, aki feljárt hozzájuk, és „bizalmaskodni” próbált vele. A fiúk amúgy is fontos beszédtémát jelentettek.
Szemben volt a fiúgimnázium, magas téglafal választotta el a miénktől. Ennek ellenére látásból ismertük őket, és kis cédulákat meg fényképeket dobáltunk be egymásnak a falon keresztül.
Egyszer én is kaptam egy ilyen fényképet; az eseményt hosszas tárgyalás követte a barátnőimmel, hogy vajon széttépjem-e, és csak a papírfecniket küldjem vissza, vagy tartsam meg. Nem emlékszem már, hogy végül mire jutottam, de az az érzésem, hogy megtartottam.
Mioaráék közel laktak hozzánk, úgyhogy gyakran jöttünk-mentünk együtt az iskolába. Az utunk egy parkon vezetett keresztül; többször is megesett, hogy útközben összetalálkoztam egy emberrel, aki mutogatta magát. Sose tudtam, hogy is reagáljak erre, és nem tudtam biztosan, vajon nem csak viccből csinálja-e. A szexualitás Romániában egész kis koromtól állandóan jelen volt. Ha villamoson vagy buszon utazott az ember, nem volt szokatlan, hogy a férfiak megfogdosták. Vasárnaponként a Lloyd Zeilén kikent-kifent katonatisztek korzóztak, az emberek szájtátva bámulták őket.
Mioarával viszont egész más dolgokról beszélgettünk. Hihetetlenül élénk fantáziája volt, és valami miatt szenvedélyesen imádta Angliát és az angolokat. Kitalált egy elképesztő angol családtörténetet, amivel engem traktált iskolába vagy hazafelé menet. Reggelenként a fasor végében vártam, hogy felbukkanjon, aztán együtt mentünk tovább a parkon át.
Az osztály elég nagy volt, mindenféle képességű gyerek járt oda.
Hogy társadalmilag mennyire volt vegyes az összetétele, azt nehéz volna megmondani a fekete vászon egyenruha miatt, amelyet mindannyian viseltünk. Mindenkinek volt ellenőrző könyve – az enyém még ma is megvan. Az elején a király fényképe díszelgett, utána jött az oktatási miniszteré. Aztán hat oldal, teli szabályokkal és büntetésekkel, a tanítás utáni bezárástól kezdve egészen az iskolából, sőt akár az ország összes iskolájából való kicsapatásig. A végén kétoldalnyi higiéniai jótanács volt olvasható a Román Vöröskereszt Nemzeti Bizottságának ajánlásával, mint például: „Mosakodj és moss hajat mindennap; ne aludj a nappali ruhádban; ne köpj a padlóra; korán feküdj le, és nyitott ablaknál aludj; egyél lassan, és rágd meg jól a falatot; ne dohányozz, és ne igyál alkoholos italokat.” Aztán ilyenek: „Légy jó, egyenes és becsületes; tiszteld az idősebbeket; segítsd a gyengéket és a szegényeket; ne beszélj csúnyán, és sose hazudj; óvd az állami tulajdont; ne feledd azokat, akik a hazádért haltak meg; légy szülőhazád méltó gyermeke.”
Az ellenőrző könyvben ott volt az órarend, amit naponta alá kellett íratni a szülővel vagy a gondviselővel. Időnként számot kellett adni a házi feladatról, ilyenkor az ember osztályzatot kapott, egytől tízig, amit beírtak az ellenőrzőbe. Minden iskolásnak volt egy száma, amit az egyenruha és a felsőkabát bal ujjára kellett varrni. Aki kalap vagy kesztyű nélkül járt, vagy netán evett az utcán, ami főbenjáró bűnnek számított, azt a száma alapján azonosíthatták és jelenthették. Én voltam a 237-es.
Sok mindent tanultunk. Elsős koromban (az 1935/36-os tanévben) román, francia, matematika, történelem, földrajz, természettudomány, vallás, rajz, zene, háztartástan, kézimunka (varrás), torna és szépírás szerepelt a tanrendben. A tanítás reggel nyolctól délután egy óráig tartott; szombatonként kettőkor végeztünk. Mindennap volt házi feladat. A napi rubrikákban nemcsak a tantárgy szerepelt az ellenőrzőben, hanem az adott óra témája is. A románoktatás első témája a nemzeti himnusz volt; a háztartástané a testi higiénia. A történelmet az egyiptomiakkal kezdtük. Minden félév végén osztályzatot kaptunk, nemcsak az egyes tantárgyakból, hanem magaviseletből is; ezt az oldalt is alá kellett írnia a szülőnek.
A következő ellenőrzőm 1937/38-ból való. Ebben Károly király és Angelescu miniszter arcképén kívül a trónörökös, Mihai (Mihály herceg) fényképe is látható. A történelem úgy hozta, hogy sose került trónra, menekültként fejezte be az életét Dél-Angliában. Máskülönben az ellenőrző könyv hasonlított a korábbira, benne volt az összes iskolai, higiénés és erkölcsi szabály. A tantárgyak is ugyanazok voltak, csak bejött melléjük a latin és a fizika. A latint egy vénséges vén magyar úriember tanította, ő volt az egyetlen férfi tanárunk, állandó mulatságunk tárgya. Nagyon szerettem a latint, és sokat tanultam tőle. Mindig latinból és franciából voltak a legjobb jegyeim.
Volt egy oldal, ahol a szülő igazolta a hiányzásokat, és találtam egy olyan bejegyzést is, ahol Albert a felmentésemet kéri tornából menstruáció miatt.
Noha nyilván részt vettem az iskolai hitoktatáson, jártam külön római katolikus hittanra is. Nem tudom, ennek mi volt az oka, hiszen odahaza semmiféle vallásgyakorlás nem folyt, legfeljebb a személyzet körében. Ezeket a külön hittanórákat egy fiúiskolában tartották. Emlékszem, elmentem misére, amit az egyik pap tartott, mert nagyon kíváncsi voltam, mit kell majd tanulnom. A Szentháromság fogalmával is keményen küzdöttem, de a Szentlélek maradt előttem a legnagyobb rejtély. Azt várták tőlem, hogy templomba járjak, gyónjak és áldozzak, amit kötelességszerűen meg is tettem. Nagyon nehezemre esett kiókumlálni, miféle bűnöket gyónhatnék meg, de nyilván sikerrel jártam, mert emlékszem az Üdvözlégyekre, amiket utána el kellett mondanom. A rózsafüzéremre is emlékszem. Az egész ügy teljes rejtélynek tűnik most számomra, mert nemcsak hogy Stella nem járt soha templomba, de, ahogy azóta megtudtam, Karl Milla, az apja, olyannyira nyíltan ateista volt, hogy Stellának emiatt utasították el a tanárképző főiskolai jelentkezését. Akárhogy is, kötelességtudóan jártam templomba, és nagyon szerettem a latint, de a többit sose vettem túl komolyan.
Egyetlen felejthetetlen emlékem van a hittanóráimról: egyszer óra közben bekopogott egy fiú. A pap odaszólt nekem, „egy pillanat”, fogott egy pálcát, és ott az ajtó előtt elverte a fiút.
Még mindig enyhe rosszullét környékez, amikor ez az eset eszembe jut; közben is majdnem elájultam.
Szerettem iskolába járni, de még annál is jobban szerettem a barátaimat, és sok mindent érdekesnek találtam abból, amit tanultunk. Mégis, valahogy állandóan tudatában voltam, hogy kívülálló vagyok. Magyar útlevelünk volt: hogy vajon ez választott-e el attól, hogy a Carmen Sylva teljes jogú tagjának érezhessem magam, nem tudom – de egy nap rájöttem, hogy Albertnek különböző alkalmakkor ajándékokat kellett küldenie az osztályfőnököm, Madame Pop részére. Másrészt nagyon jól tudtam, hogy a szüleim nem beszélnek románul. Sok zsidó lánnyal voltam jóban az osztályban, és erősen rokonszenveztem velük, de tudtam, hogy valójában hozzájuk sem tartozom. A társadalmi kapcsolatokat jelentő zsidó evezősklubba például, minthogy nem számítottam zsidónak, nem léphettem be.
Mioara anyai ágon görög volt; az apja matematikaprofesszor. Úgy tűnt, az övék egy rendes román család. Másodikosok vagy harmadikosok lehettünk a Carmen Sylvában, amikor Mioara eltörte a lábát, és sokáig otthon kellett maradnia a gipsze miatt. Mindennap meglátogattam, vittem neki a leckét, és szórakoztatni próbáltam, hogy ne unatkozzon annyira. Ez megerősítette a barátságunkat, időnként még ma, hatvan évvel később is erre hivatkozik.
A látogatások egyik fénypontja volt, hogy mindig megkínáltak a dulceaţă nevű tipikus román édességgel, amire akkor is azonnal meg kell inni egy nagy pohár hideg vizet, ha csak egy kanállal eszik belőle az ember.
[1] 43 Fillenz Károly.
