Hogyan írható le egy betegség, aminek még neve sincsen? Mit jelent úgy felnőni, hogy az ember teste máshogy működik, mint mindenki másé, sőt bármelyik pillanatban maga ellen fordulhat? A test működése sokszor gátat szab az életben, de ez nem jelenti azt, hogy csak egyféleképpen lehet élni. A betegség ugyanis nemcsak egy fizikai kihívás, hanem szellemi is, amiben meg kell tanulnunk más szemmel nézni a világra. Ez nehéz, de egyben igen felszabadító.
Magyary Ágnes Testodüsszeia című könyve egy vallomásos esszé és egyben betegségkönyv. Az író, aki gyerekkora óta küzd izombetegséggel, őszintén és szellemesen, olykor szomorúan vagy éppen viccesen mutatja meg egy betegségben élő ember mindennapjait, mindeközben felidézi Susan Sontag, Esterházy Péter vagy éppen Roberto Bolaño alakjait. Intellektuális és érzékeny könyv gyengeségről és erőről. Magyary előző kötete, Az örök székely hét könyve is volt nálunk, kritikát itt, beleolvasót itt találsz.
Magyary Ágnes: TESTODÜSSZEIA (részlet)
JAPÁNKERT
„Mézet a méhnek, a kert köriben végtére kerítést.
S látni mi szép, amidőn a Cytóruson árad a puszpáng”
(Vergilius)
Nagymamám imádott gyalogolni. Én is. De egy úrinő nem csatangolhat céltalanul a városban, ezért különféle okokat kellett találnia arra, miért is tölti szinte egész napját Kolozsvár utcáin a Szentpéteri templomtól kezdve a Donát útig, lazán érintve a Király utcát és a Mócok útját.
– Sisi – mondta elszántan nagyanyám – ebéd helyett sétálni ment.
Nagy dolog – gondoltam áhítattal.
Ugyanis mindig arra vágytam, hogy olyan légiesen karcsú és törékenyen barna hajú legyek, mint amilyen a kolozsvári nagymamám és Sisi voltak.
Ők ketten voltak a példaképeim minden tekintetben.
Nem könnyű olyannak lenni, mint ők. Sok lemondással jár. Először is rögtön itt van az evés. Nagyanyám alig evett valamit, úgy vigyázott az alakjára. Remek formában is volt. Egy deka zsírfelesleg sem volt rajta, és idősebb korában, amikor már igénybe vette a tömegközlekedést, versenyt futott a busz után a fiatalokkal.
Persze egy kicsit sem hasonlítottam rájuk. Az egyetlen mentségem, hogy nagymamám édesanyjára ütöttem. Nem túl sok, de legalább ez is valami. Nagyanyám azt mondta, hogy az édesanyja orosz volt.
Ez persze nem volt igaz, de valahogy meg kellett magyaráznia dédanyám fizikai és lelki kilengéseit, amelyek egyáltalán nem illettek az általa és Sisi által képviselt puritán, hideg úrinő stílushoz.
Dédanyám szőke volt és szertelen. Szeretett enni, és könnyen elpityeredett. Érzelgős volt és elveszett. Ezekre a dolgokra kellett valami mentséget keresni. Így lett dédanyám orosz. Ezzel Sisi is egyetértett, aki a padlásunkon töltötte politikai száműzetésének keserű napjait gipszszobor formájában.
Amikor Ferenc József felesége, Erzsébet királyné merénylet áldozata lett 1898. szeptember 10-én Genfben, Kolozsváron az egész város feketében járt és napokon keresztül zokogott. Így még abban az évben megrendelték Stróbl Alajos Sisi-szobrát. Ennek a másolata lakott a mi padlásunkon. Ha látni akartuk Sisit, fel kellett mászni a lépcsőkön – ez akkor még nem jelentett gondot.
Nagyanyám nyomon követte a hajam változását, szerinte aggasztóan sötétült az évek előrehaladtával, márpedig nekem és az anyjának szőkének kell lennünk. Legalább ennyi, ha másra nem vagyunk képesek.
Tehát a sétafikálásra azt az ürügyet találta nagyanyám, hogy látogatóba járunk. Egy úrinőnek lehet vizitelni. Egy nap meglátogattunk legalább négy-öt embert, mert kellettek a kilométerek. Ezért sem zavart, hogy Zseni néni csak a konyhában ültetett le, hiszen ő csak az egyik állomás volt a vadromán férjével együtt.
Bolaño, aki szintén hosszasan küszködött betegségével, az orvosától tanult módszerrel figyelte állapotának romlását.
„Az egyik legegyszerűbb vizsgálat teljesen lenyűgözött. Abból állt, hogy néhány másodpercig ujjakkal felfelé ki kellett nyújtanom a kezem úgy, hogy ő a tenyeremet láthatta, én pedig a kézfejet. Megkérdeztem, hogy ezt mégis mi a fenének. Azt válaszolta, hogy a betegségem előrehaladtával egy idő után már képtelen leszek ebben a pózban tartani az ujjaimat, azok majd akaratlanul is, de le fognak konyulni. Azt hiszem, valami ilyesmit mondhattam: Isten, kegyelmezz! De talán csak nevettem. Ami bizonyos, hogy attól kezdve bárhol vagyok, mindennap elvégzem magamon ezt a vizsgálatot. Magam előtt tartom a kezem, a kézfejem közvetlenül az arcom előtt, néhány másodpercig alaposan megfigyelem az ujjtöveket, a körmöket és a kézcsontok körül keletkezett ráncokat. Fogalmam sincs, mit fogok tenni azon a napon, amikor már nem leszek képes egyenesen tartani az ujjaimat, bár azt tudom, hogy mit nem fogok csinálni.”
Nekem is volt saját módszerem, csak ezt én nem tanultam, hanem magam találtam ki – mentségemre legyen mondva, gyerek voltam. Amikor nem a városban csatangoltam nagyanyámmal, és nem a Kolozsvár környéki erdőket jártuk apámmal, akkor a Botanikus kertbe mentünk. Itt a kedvenc helyem a japánkert volt. Először is lendületesen futottam le a pagodához. Ez viszonylag könnyen ment, mivel a pagoda az úthoz képest kissé lejjebb helyezkedett el, így a szintkülönbség diszkréten segítette jókedvű szökdécselésemet. A pagodában boldogan ültem le a padra, és onnan csodáltam a tó felszínén úszkáló tavirózsákat. Ha már minden szögből kiélveztem a pagodából elém táruló látványt, felpattantam, és zergeként szökdeltem át a karfa nélküli kőhídon, amely egy kis szigetre vezetett. A szigeten mindenféle aprócska egzotikus növényt lehetett megtekinteni, majd innen futott ki egy piros – a pagoda színével megegyező – falépcső a botanikus kert sétányaihoz. Ez a pár lépcső volt a nehezebb. Először.
De a nagy izombetegségek kézikönyve szerint az izombetegség kilátásai a derűs jövőre ijesztően emlékeztetnek arra a pillanatra, amikor a görögök elkezdték Tróját ostromolni.
Később nem szökdeltem, de még mindig lendületesen haladtam át a kőhídon, ahol nem volt mibe kapaszkodni, és továbbra is az a pár lépcső jelentette a kihívást.
A betegségem következő szakaszában viszont nem ugrándoztam, nem voltam lendületben, hanem nagyon óvatosan, minden egyes lépést mérnöki pontossággal megtervezve haladtam át, és egyre inkább fontolgatnom kellett, vajon képes vagyok-e úgy átjutni ezen a járaton, hogy ne essek a tóba. Ez az idő előrehaladtával egyre valószínűbb volt, de én kitartóan használtam a hidat, mert ott tudtam lemérni, hol is tartok a romlásban. Az a pár lépcső a karfával minden egyes alkalommal szimpatikusabbnak tűnt, mert bár nehéz volt felkapaszkodnom, de legalább nem kellett attól tartanom, hogy a vízbe eshetek. Az életben amúgy is minden változik, az én esetemben ez azt jelentette: napról napra közelebb kerülök a tóba zuhanáshoz.
Aztán persze eljött az a nap – mert mindig eljön –, amikor minden józan számítás szerint garantáltan a vízben végeztem volna, így elálltam attól, hogy átmenjek a szigetre. A másik oldalról, a lépcsők felől megközelíteni önámítás lett volna. Inkább lemondtam a japánkertről.
Ahogy Vergilius javasolja a kertet kerítéssel körbezárni, úgy zárja be a betegség a testet a lemondásba.
Lehet utálni a kerítést, de a véget nem lehet elkerülni. Bolaño megúszta a romlás eme stációját, hiába izgult már előre, hiszen mielőtt még komolyabbra fordulhatott volna az állapota, hirtelen meghalt.
Fotó: Valuska Gábor
