„A szokatlan öltözetű férfi megállította az időt.” Ez Az örök székely nyitómondata. Ha odatesszük mellé a borító tótágast álló templomának tornyán az ég felé igyekvő, bősz sárkányalakot, beláthatjuk hamar, hogy a javarészt Székelydályán játszódó, de Budapestet, Kolozsvárt, Párizst, Szamosújvárt meg Velencét is érintő girbegurba cselekménynek nem az észszerűség a tartóoszlopa.
Ha hozzávesszük még, hogy a szövegben nem lelni nyomát, mi módon és miért függesztette fel az óraketyegést az idézetben említett, biciklisnadrágot, frakkot, napszemüveget és cilindert viselő alak, arról is meggyőződhetünk, hogy Magyary Ágnes regényének olvasásához nem az ok-okozatiság irányából találunk majd kulcsokat.
Ennek a históriát legendákkal, a kitalációt vendégszövegekkel elegyítő próteuszi prózának sokkal inkább a zabolátlan képzelet az építőanyaga. És mert a textus szervezőelve az áradás maga, nem egykönnyen ragadhatók meg sem a karakterei, sem a tétjei, az időhorizontja pedig (mint az a kötet legelején kiderül) eleve lebeg. Így aztán első körben a cselekmény fő helyszíne felől igyekszem a könyvhöz közelíteni.
Dálya
Az örök székely Szent Margittól Szent László és II. Lajos királyon, Tomori Pálon, Balassi Bálinton, Adolf Buccow tábornokon át Mária Teréziáig, Ady Endréig és Szádeczky-Kardoss Lajosig számos történelmi-irodalomtörténeti alakot táncba hív. A mohácsi vésztől a madéfalvi vérengzésen át az 1848–49-es szabadságharcig és a 20. század közepén bekövetkezett kommunista hatalomátvételig jó néhány sorsfordulót megidéz. A legnagyobb középkori magyar legendagyűjteményből vett mottónak, a Csíki székely krónika keletkezéstörténetének, a székelység évszázados megpróbáltatásainak, valamint a bolygó zsidó mitologémájának játékba hozásáig eszmetörténeti toposzokkal is párbeszédbe lép, ám paradox módon így is kevés igazi kapaszkodót kínál a regény. Mintha a tucatnyi referencia és mégannyi vendégszöveg az elveszettség élményével ajándékozna meg az útmutatás helyett.
Én legalábbis, Magyary Ágnes könyvének fejezeteit olvasva végig elveszve éreztem magam.
Épp ezért, mint kialvatlan nyomozónak, aki jó ideje rejtélyes gyilkos után kutat, nekem is felcsillant a szemem, amikor végre fölbukkant egy lehetséges nyom, vagy legalábbis annak a töredéke. Pontosabban valami, ami nyomtöredéknek láttatta magát.
Az örök székely szívesen él a hagyományosan a posztmodern eszköztárába sorolható megoldásokkal, így természetesen szót kér magának a szövegben a szerző is, aki a 244. oldalon előbb azt üvölti, „Isten én vagyok!”, ezt követően pedig léleklátó után kutatva azt írja a számítógépe keresőjébe: „látó online”. Ez utóbbit utánacsináltam, és a marosvásárhelyi Látó folyóirat online archívumában rábukkantam Magyary Ágnes Dálya című szövegére. Úgy éreztem, itt az idő ezzel folytatni.
Még ha csőbe húzom is magam.
„Szörnyű börtönbüntetésként éltük meg unokatestvéreimmel, hogy szüleink nagyanyámhoz száműztek egész nyárra, azonban soha máskor nem voltunk annyira szabadok, mint ott” ‒ tudom meg a kiváló esszéből. A Dályából kiderül tehát, hogy Magyary Az örök székely cselekményének helyszínén, Székelydályán töltötte a gyerekkori nyarakat. Fény derül a regényben emlegetett ramocsavirág rejtélyére (illetve dehogy derül), megsejtjük, hogy a cilinderes alak idegenségérzetében a szerző valamelyest a saját, dályai kívülállóságát írhatta meg, és lehull a lepel arról is, hogy a kötetben Bricseszes Bestiaként emlegetett kommunista tisztviselő a világ első női külügyminiszterével, Ana Paukerrel azonosítható.
Az eredetileg a Látó 2015. májusi számában megjelent esszében Magyary Ágnes ír a kollektívba adott lovakról, Barlabási Lénárd alvajdáról, Dálya református templomáról, annak bevakolt szentképeiről, feltűnik továbbá Az örök székelyben is okvetetlenkedő ördög.
Mivel ezek a motívumok (így-úgy) előkerülnek a regény lapjain, az a sanda gyanúm, hogy a Dálya annak afféle ősváltozata, előtanulmánya lehet. És előfordulhat bár, hogy rossz nyomon indultam el, de felmerült bennem,
hogy a fent idézett szabadságélmény, illetve időtlenségtapasztalat egyaránt ott lapul a regény inspirációs forrásai között.
Ha így van, még inkább zavarba ejtő az elveszettség, amit a kötet olvasása alatt éltem át, és ha így van, hát még sajnálatosabb, hogy hét lakat zárta el előlem Az örök székelyhez (és vele a szabadsághoz meg az időtlenséghez) vezető utakat. Vagy pont a hiánynak, az odalett harmóniának kellett volna a káoszból kicsillannia?
Sándorzsigmondológia
Mozgat a regény egy alakot, aki bizonyos értelemben központinak is tekinthető, és akire mindeddig nem tértem ki. Méghozzá azért, mert nem igazán értem a funkcióját, szerepét. Ő Sándor Zsigmond (néhol Zsiga bácsi, Zsiga bá), aki a címben foglalt örök székelynek feleltethető meg, ha nem tévedek.
Hiszen bár az okát nem köti az orrunkra a szöveg, a megkérdőjelezhetetlennek tűnik,
hogy a zömmel a dályai pincéjében rütyüt (vagyis pálinkát) iszogató „öreg”-et a Mindenható halhatatlansággal áldotta/verte meg.
Sándor Zsiga bácsit a halhatatlanság (és/vagy az ital?) cinikussá teszi. Szerinte egyre megy, Ulászlónak, Báthory Istvánnak, Mihály vajdának, Ferenc Józsefnek vagy Gheorghiu-Dejnek hívják-e azt, aki a lapokat osztja épp. Úgy véli, ők valójában egy és ugyanazon személy, „mindent akarnak és semmit sem adnak”. A regényben Sándor Zsigmond számos ehhez hasonló, kocsmabölcsességszerű, sommás megállapítással él.
A Sándor Zsigmond nevű regényalaknak egyébként egy hajdani kolozsvári jogásszal, a Csíki székely krónika című, nyomtatásban 1818-ban megjelent mű feltételezett szerzőjével/kompilátorával egyezik meg a neve. És amint Magyary Ágnes a Népszavának adott interjújából kiderül, Sándor Zsigmondnak hívták az ő egyik ükapját is. Magyary ugyanitt hozzáteszi, hogy Az örök székelyben arra tett kísérletet, hogy megpróbálja egy könyvben összehozni a két Sándor Zsigmond életét. Bonyolult, ugye?
A kusza latinsággal megírt Csíki székely krónikát egyesek a székelység őstörténeti alapforrásának, mások 18. századi (nota bene, Sándor Zsigmondhoz köthető) hamisítványnak tartják.
Az idő viszont, ahogy a regénybéli Sándor Zsiga bácsi epésen megjegyzi egy helyütt, minden korábbi meggyőződést megkérdőjelez.
Sándor Zsigmond, a székely időutazó a madéfalvi ágyúzás alatt nővé változik, amikor akasztás várna rá 1848 után, se szó, se beszéd, eperfa lesz. Hogy amint elunja az eperfáskodást, férfiként folytatódjon az élete. Bár az invenciózus metamorfózisokra (ha élne) Ovidius is csettintene, meglátásom szerint ezen remek ötletek a karakter árnyalásához és mélyítéséhez sem járulnak hozzá lényegileg, és elbeszéléstechnikai szempontból nem aknázza ki őket a regény. Az alakváltások mögött nem sejlik fel semmiféle törvényszerűség, ráadásul azok Sándor Zsigmond motivációival és az óhajaival sincsenek feltétlenül szinkronban. Az örök székely nemcsak nem ad tehát rájuk magyarázatot, de úgy istenigazából ki sem játssza tehát a ziccereket Magyary.
Az sem mondható, hogy konzekvensek volnának központi (?) figurájának céljai. Sándor Zsigmond egyszer halni vágy, hisz fogyhatatlan az ideje, máskor meg nem ér rá, siet. Egyszer az írásra érez halaszthatatlan vágyat, máskor a friss főzet társaságában hónapokra a pincéjében ragad.
Kontyozás
Egy alkalommal Sándor Zsigmond a hírhedt szamosújvári fogházba kerül. Ahol az alábbiakkal szembesíti a smasszere: „‒ Az a baj – mondta a börtönőr flegmán –, hogy sosem voltál képes egy történetet az elejétől a végéig elmesélni, Sándor Zsigmond, mindig csak csapongsz ide, meg csapongsz oda.”
A regény egy másik pontján kiderül, a szóban forgó szokását mintegy örökölte, hozta magával a hős, úgy szólván, von Haus aus. Arról értesülünk, hogy Sándoréknál kontyozásnak nevezték a pletykálkodást,
ami másként a „tudnivalók ösztönző mondatfantáziáinak laza áradása”-ként írható le.
Az örök székely narrációs ideálja a Sándor család-féle elbeszéléstechnika, a kontyozás. A hirtelen váltásokkal elvágott közbe- meg közbetoldott epizódok és a maguktól megoldódó konfliktusok pedig mintha mind annak rendelődnének alá, hogy kapcsolatot teremtsenek az egymás nyomában sorjázó vendégszövegek között. Ennek folyományaként Az örök székely elkontyozott jeleneteinek java nem történik meg, hanem papíron marad.
Vakolás
Nagyjából a regény egyharmada körül Sándor Zsigmond meglátogat egy kolozsvári lélekgyógyászt, és arról kesereg neki, hogy mióta lefestették a faluja templomának falán a szenteket, „eltévedt hajóként vergődünk a történelem és az idő keresztmetszetében”. Nos, igen, a heuréka-pillanat: a regénytérben is hasonlóan éreztem magam. És sok esetben nem azt volt nehéz megállapítani, Krisztus után hányat írunk, illetve, hogy hol játszódik az aktuális jelenet. Hanem hogy miként kerültünk az adott epizód közepébe és viszi-e előbbre a cselekményt, hogy ott vagyunk.
Ha már újból és újból előkerül a regény lapjain, és szó van róla a Dálya című esszében is, nem ördögtől való, ha a vakolásra Magyary világépítő módszereként gondolunk. Ettől még érdemes feltenni a következő kérdéseket. Vajon miért takarja ki a szerző a kalandregényből épp a kalandokat? Miért mázolja le az utaztató regény utazási jeleneteinek zömét, miért maradnak ki egy történelmi regényből a történelmi korok eszméi és díszletei? Miért járnak helyben a kifordított fejlődési regény karakterei,
és milyen ellentételezés reményében vállalja Az örök székely a stiláris sokszínűségből következő nyelvi instabilitást?
Regényben persze bármit szabad. Pláne, ha a szüzsétől a szabadság eszméje sem idegen. De az olvasó már csak olyan, hogy szeretne kapni is valamit a műfaj levakolásra ítélt eszköztára helyett.
Felfordulás
A történet belső logikája szerint adekvát válasz, hogy ilyesmi aligha kérhető számon azon a korpuszon, amelynek ördögi ármánykodás kuszálja össze a történetszálait. Hiszen a csúfolódó, gáncsoskodó eleve fellelhető a diabolosz szó jelentései között. És ha így, akkor Az örök székely, melynek cselekményén az ördög alakja amúgy is végigvonul, travesztiának olvasható. Meglehet. De akkor meg hogy fordulhat elő, hogy humorra szomjas olvasóként mégis „eltévedt hajóként” vergődtem végig a könyv fejezetein? Hát úgy, hogy (és, tudom, ez ízlés dolga mindenekelőtt) cseppet sem találtam érdekesnek a humorát. Párhuzamos maradtam vele. Így könnyen lehet, hogy akinél működik a kötet komikuma, elnézőbben tekint a szövegtér felfordulására és következetlenségeire.
Hiszen a humor jótékony vakolatrétegként fedi el azokat.
Nekem viszont, mivel a fedőanyaggal nemigen tudtam mit kezdeni, mintegy az ördög ügyvédjeként a felépítménnyel kapcsolatban akadtak további kérdéseim. Abban ugyanis még mindig bizonytalan vagyok, hogy tényleg az örök élettel megáldott-megvert Sándor Zsigmond(ok) sorsáról szólna a regény. Akkor vajon a székelység és az ördög történelmi korokon átívelő párviadalát kívánta megénekelni a kötet? Pár kétségkívül szórakoztató epizódon túl ennek nemigen lelem a nyomát.
Egy múlhatatlan Hassliebe volna Az örök székely központi motívuma? De hiszen a boszorkányos Gráncsa Margit és az ördöngös, nemváltó Sándor Zsigmond közötti különös viszonyt csupán sejteti a szöveg, ám mélyebb feltárására nem tesz határozott kísérletet. Az örök zsidó legendájának székelyesített változata lenne a kitölteni vágyott öntőforma? De hát a címbéli (amúgy frappáns) megidézésen túl Magyary Ágnes könyve ezzel kapcsolatosan sem fogalmaz meg markáns állításokat. A Csíki székely krónika hamisítás-eredetiség dichotómiájával a vendégszövegek alkalmazásának posztmodern eljárásmódjára igyekszik kacsintani a könyv? Dőreség azt gondolni, hogy ez az egyetlen geg megállhat egy ennyire cizellált, vaskos korpusz fundamentumaként.
Bölcsebb, ha a szöveghez fordulunk. „A XXI.-ben nincsen Isten. Csak szavak vannak. És vélemények. Mindenkinek van véleménye. És mindenkinek igaza van” ‒ olvasható A szerző megbolondul című fejezetben. Nem tudom, igazam van-e, de az én véleményem az, hogy Az örök székely ötletekből összeöltött rojtszőnyeg. Kíváncsian járja be a tekintetem, de bárhogy hunyorítok, nem rajzolnak ki teljesebb képet a színes elemei.
Nem adnak mást, csak magukat.
Így végső soron helytelen elváráshorizontot választ, aki ősbűnt és végítéletet remél a könyvtől, vagy egyáltalán: komolyan vehető karaktereket és kibogozható narrációs gombolyagot. Az örök székely inkább TikTok-videónyi hosszúságúra darabolja a regény egységeit, és miután zárójelbe teszi az időt, magunkra hagy velük.
Nyitókép: Valuska Gábor
