A sárkány hívása

A sárkány hívása

Lene Kaaberbøl lebilincselő fantasy regényének főhőse, Dina különleges képességet örökölt az anyukájától: ha valakinek belenéz a szemébe, látja az illető összes bűnét, szégyenét. De Dina számára ez a képesség nem áldás, hanem átok. Hiszen ki merne barátságot kötni egy ilyen lánnyal? A több mint húsz nyelvre lefordított regényéből 2015-ben nagy sikerű film is készült. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2020. december 10. |

Amikor Dunark fejedelmét, az uralkodó menyét és gyermeküket is megöli valaki, Dina anyját hívják el a kastélyba, hogy segítségével megtalálják a gyilkost. A gyanúsított a trón egyetlen örököse. Ám mivel Dina anyja ártatlannak látja őt, és nem hajlandó képességét rossz ügyért használni, tömlöcbe vetik. Dinára hárul a feladat, hogy megtalálja a valódi gyilkost, mielőtt a sárkányok elé vetnék fogságba került édesanyját.

Lene Kaaberbøl
A sárkány hívása
Ford.: Soós Anita, Metropolis Media, 2020, 240 oldal
-

Lene Kaaberbøl: A sárkány hívása (részlet)

Ha jól meggondolom, nem Cilla tehetett arról, hogy a karomat megharapta egy sárkány. Bizonyára véletlen, hogy pont aznap zúdított egy vödör tejsavót a nyakamba, amikor megérkezett a dunarki idegen.
Cilla a molnár lánya, az egyetlen lány a hat testvér közül. Talán ezért olyan elviselhetetlen. Ha mézes kenyeret akar, vagy selyemszalagot a hajába, vagy éppen herceg- és sárkányfigurákat, csak kerekre nyílik a szeme, és hízelkedő hangon kérlelni kezd. A szeme kék, mint a búzavirág, ha mosolyog, arcán két gödröcske jelenik meg. Apját pillanatok alatt a kisujja köré csavarja. És ha valaki piszkálja, vagy szembeszáll vele, rögtön a bátyjaihoz szalad. A fiúk egészen kiskoruk óta a malomban dolgoznak, és olyan könnyedén dobálják a gabonás- vagy liszteszsákokat, mintha toll lenne bennük. Senki sem meri összerúgni velük a port, még a bátyám, Davin sem, pedig ő aztán nem ijed meg a saját árnyékától. Cilla megszokta, hogy mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül.
Általában nagy ívben elkerülöm. De azon a bizonyos napon minden rosszul sült el, attól kezdve, hogy reggel kinyitottam a szemem. Anya összeszidott, mert az este kint felejtettem a kendőmet a fészer előtt, és másnapra csuromvizes lett. Összevesztem Davinnel, a négyéves húgom, Melli pedig az idegeimre ment, mert piszkálta a kopott rongybabám szemét. Természetesen kinőttem már a babázásból, legalábbis általában, de Nana akkor is az enyém, és nem engedtem meg Mellinek, hogy játsszon vele. Egyszerűen annyira feldühített a családom, hogy képtelen voltam egy fedél alatt maradni velük. Előbb kimentem az istállóba kedves kis barna kancánkhoz. Aztán megjelent Davin, és kiterelte a körtefa mögé legelni, így egyedül maradtam az unalmas istállóban. Anya bizonyára nem sokáig hagyott volna tétlenkedni, mert szerinte a munka a legjobb orvosság a duzzogásra meg a lógó orra.

Ezért inkább világgá mentem, és a következő pillanatban már a falu felé vezető úton találtam magam.

Birkene nem nagy település, mindössze tizenegy parasztházból és a hozzájuk tartozó udvarból áll, de azért van kovácsa, fogadója, és persze nem feledkezhetünk meg Cilláék malmáról sem. Aztán ott vannak a település határában álló házak, mint a Hárslak, ahol mi lakunk, amik a faluhoz is tartoznak, meg nem is. Szinte mindegyikben családok élnek, és szinte minden családban vannak gyerekek, nemegyszer egész sereg. Ekkora választék láttán azt hihetnénk, hogy könnyen találtam egy-két barátnőt, vagy legalább egy játszótársat. De nem. A Szégyenlátó lányának nincs könnyű dolga. Kiskoromban a fogadós Sasiájával játszottam. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy már nem néz a szemembe, így viszont nem olyan egyszerű barátkozni vele. Most már ő is kerül, akárcsak a többiek.

Miután jó fél mérföldet bandukoltam a sárban és a szélben, végre elértem a falut – de fogalmam sem volt, mit keresek ott. Mostanában csak akkor keveredtem arrafelé egyedül, ha anya megkért valamire. Tanácstalanul ácsorogtam a piactéren, és megpróbáltam úgy tenni, mintha ki akarnám fújni magam. Kétkerekű kocsijával megjelent Janus, az ónárus, udvariasan köszönt, de nem nézett rám. A kovácsműhelyben Rikert a fogadósék szürkéjét patkolta. Intett, amikor meglátott, aztán sietve folytatta a munkát. Súlyos, nagy cseppekben eleredt az eső, és már nem tehettem úgy, mintha a napsütést élvezném.
Talán megszokásból a fogadó felé vettem az irányt. Odabent szinte senki sem tartózkodott. Egyetlen vendég, egy hatalmas termetű skaylandi fogyasztotta éppen az ebédjét. A fennsíkról érkezhetett, a Skaylers Rand túloldaláról. Valószínűleg nyári munkára alkalmazták karavánőrként, és most hazafelé tartott. Kíváncsi pillantást vetett rám, aztán gyorsan elkapta a tekintetét.
A pult mögött Sasia anyja törölgette a poharakat.
– Szervusz, Dina! – üdvözölt udvariasan, de tekintetét mereven a kezében lévő pohárra szegezte. – Mit tehetek érted?
Vajon mit válaszolt volna, ha megkérem, hogy nézzen rám?
Persze nem kértem.
– Sasia itthon van?
– Nincs. Azt hiszem, a molnárékhoz ment. – Fejével a malom felé intett, de még mindig nem emelte fel a tekintetét.
Már ekkor kezdett elegem lenni. Éreztem, ahogy elönt a keserű düh. Mire az a sok lehajtott fej és elfordított tekintet? Éreztem, hogy könnyebb lenne nekik, ha egyszerűen távol tartanám magam tőlük. De nem én akartam a Szégyenlátó lánya lenni.

Nem én kértem a szégyenlátó szemet, amelybe senki sem néz bele.

Emlékszem, milyen keservesen zokogtam, amikor Sasia nem akart többé játszani velem.
– Mi rosszat tettem? – kérdeztem anyámat.
– Semmit – felelte. – Csak örökölted a képességemet. – Hangja egyszerre volt büszke és szomorú, pedig ha rajtam múlt volna, abban a pillanatban a fejéhez vágom a képességét. Az ilyesmit azonban nem mi döntjük el.
Ha nem lettem volna annyira dühös aznap, akkor biztosan hazafelé veszem az irányt. De dolgozott bennem a dac. Lehet, hogy azt szeretnék, ha eltűnnék… de nekem is jogom van itt lenni, nem? Beszélgetni, együtt lenni másokkal, hiszen ehhez mindenkinek joga van. Durcásan, torkomban óriási gombóccal átmasíroztam a piacon a Malom utca felé.
– Mi járatban vagy, Dina? – kérdezte Ettie, a molnár felesége, amikor megpillantott. Sietve kapkodta a ruhákat a szárítókötélről, nehogy teljesen elázzanak az esőben.
– Csak Sasiát keresem – feleltem.
– A lányok biztos a pajtában játszanak – motyogta, a fogai között ruhacsipeszeket szorongatva, közben a mosott ruhát szemlélte, nem nézett rám.
Átvágtam az udvaron, és besurrantam a kis pajtakapun. Odabent félhomály uralkodott, faggyúgyertya égett a cukorrépából készült lámpásokban, amelyek izzó koponyákra emlékeztettek. Egyszerre volt kellemes és félelmetes. Az egyik kocsin Cilla trónolt. Vállára rózsaszín takarót terített, haját sárga dáliából font koszorú díszítette. A többiek félkörben ültek körülötte, középen pedig Sasia állt fél lábon a molnár kopott filckalapjával a fején, és kétségbeesetten próbálta felidézni a „Vándor a kedvesem” című vers tizenkét versszakát. A hetedikig jutott, és szemmel láthatóan gondban volt. Elakadt, újrakezdte, aztán összekeverte a nyolcadikkal.

Kérd meg a hercegkisasszonyt játszottak, és természetesen Cilla volt a hercegkisasszony. Ha nem tévedek, olyan lehetetlen feladatokat talált ki a kérőinek, hogy aznap senki másnak nem sikerülhetett a hercegkisasszony székébe ülni.
Az „udvari népek” fütyülni és csúfolni kezdték Sasiát, és Cilla azzal dobta ki a kérőjét, hogy majd akkor jöjjön vissza, ha elég érett a lánykérésre. Ekkor vett észre engem, és egy pillanatra kiesett a szerepéből.
– Mit keresel itt? – kérdezte.
– Szeretném megkérni a hercegkisasszony kezét. Mi másért jöttem volna?
– Nem hívtunk meg – sziszegte Cilla, miközben a körmeit tanulmányozta, úgy tűnt, méltóságon alulinak tartja, hogy rám nézzen. – Áruld el nekem, Sasia, te emlékszel rá, hogy meghívtuk volna a Szégyenlátó kölykét?
Sasia földre szegezett tekintettel motyogott valamit.
– Lehet, hogy hercegkisasszonynak képzeled magad, Cilla – mondtam keserűen –, de úgy viselkedsz, mint egy tetű!
Erre összerezzent, majdnem rám nézett, de az utolsó pillanatban észbe kapott.

– Adok én neked tetűt, majd én…

– kezdte, aztán meggondolta magát. – Vagy mégse, bocsánat. Talán igazságtalanság lenne. Tudod, mit, Dina, beszállhatsz.
A többiek hitetlenkedve felszisszentek. Magam is csodálkozva bámultam Cillára. Egyáltalán nem vallott rá ez a nagylelkűség.
– Komolyan mondod? Tényleg bevesztek?
– Hát nem ezért jöttél?
– De igen.
– Rendben. Akkor kérj meg!
Talán csak ezt akarta – hogy letérdeljek elé, és megkérjem a kezét. Évszázadok óta nem játszottam mással, mint Davinnel és Mellivel, ezért nem éreztem nagy árnak. Kigomboltam a poncsómat, és az egyik vállamra vetettem, hogy lovagi köpenyre hasonlítson, majd a filckalap után nyúltam. Sasia levette, és a kezembe nyomta anélkül, hogy felpillantott volna.
– „Ó, szépséges Fehérliliom hercegkisasszony / Nyújtsd kérődnek kecses kacsód…” – kezdtem, ahogy illik.
– „Nem nyújtok én kezet, hitet / Míg nem teszed, amit kérek” – folytatta Cilla a mondókát.
– „Itt a kardom, itt az íjam / Szép kisasszony, mire bírjam?”
– „Nem kell a kard, nem kell az íj / Nemes lelked, hogy bizonyítsd / Kérőm, az első, mit tenned kell…” – Cilla mosolyogva tétovázott, de láttam rajta, hogy már kitalálta a feladatot. – Énekeld el a „Vándor a kedvesem” tizenkét versszakát fél lábon állva, bekötött szemmel! Tea, add kölcsön neki a kendődet!
Nehezebb, mint gondolnánk – mármint fél lábon állni bekötött szemmel. Valójában egyáltalán nem könnyű vakon megtartani az egyensúlyt. De ha kikukucskálok az orrom mellett, még éppen látom a szalmát a pajta padlóján, ez segíteni fog. Ráadásul a memóriám jobb Sasiáénál. Minden tudásom latba vetettem, hogy kiálljam a próbát.
– „Kedvesem egy vándor, kalapjában zöld toll / Lányok után futkorász, ezzel tölti a napját / Meg az éjszakákat / Meg az éjszakákat…”
Hallottam a kuncogást és a mocorgást, de nem akartam, hogy a hangok kizökkentsenek. Egyik versszakot a másik után daloltam, ügyet sem vetve fáradtságtól reszkető lábamra. Amikor már alig bírtam, Cilla dühödt arcát képzeltem magam elé, amiért kénytelen lesz helyet cserélni velem, és átengedni nekem a hercegkisasszony szerepet, és ettől új erőre kaptam a következő versszakokhoz.

Éppen mély levegőt vettem, hogy belevágjak a tizenkettedik strófába, amikor váratlan dolog történt.

Hideg, pépes anyag zúdult a fejemre, és levegő helyett tejsavó ömlött a számba. Elvesztettem az egyensúlyomat, és köhögve, levegő után kapkodva huppantam a földre. A tejsavó egy része az orromba ment, csípte, égette a torkomat és az orromat. Először nem értettem, mi történt. Letéptem magamról a kendőt, megláttam Cillát, kezében az üres vödörrel, és észrevettem, hogy a többiek majd megfulladnak a nevetéstől – és akkor megértettem.
– Húzz el, boszorkányfióka… és gyere vissza, ha megértél rá! – Cilla úgy kacagott a saját tréfáján, hogy majd lefordult a trónjáról. Annyira nevetett, hogy elfelejtett elszaladni. Hatalmas hiba volt. Mert olyan dühöt éreztem, mint még soha. Egy félig fuldokló levegővételt követően felpattantam, rávetettem magam Cillára, és feldöntöttem. Ráugrottam a mellkasára, így nem tudott felállni. Mindkét kezemmel megragadtam az arcát, és kegyetlen bosszút álltam rajta.
– Nézz rám, te tetves kis majomparádé! Nézz a szemembe!
Nem igazán akaródzott neki. Visított és zokogott, és megpróbálta lehunyni a szemét, de elkaptam a grabancát, és eszem ágában sem volt elereszteni.
– Nézz rám! – sziszegtem még egyszer.
Hirtelen mintha parancsra cselekedett volna. Rám emelte búzakék szemét, és egyenesen a szemembe nézett.
– Te elkényeztetett, önhitt fruska! – suttogtam. Nem kellett hangosan beszélnem, hisz épp oly érthetően hallotta a szavaimat, mintha a saját gondolatai lennének. – Tudom, hogy semmit sem tettél még másokért. Ismerem minden ócska kis trükködet, amivel megszerezted, amit akartál. Tudom, hogyan kaptad a gyűrűd. Tudom, hogy vetted rá Sasiát, hogy neked adja a varródobozát. Tudom, hogyan hazudtál a bátyjaidnak, ők meg jól összeverték Bolond Maltét. Pedig semmit sem követett el azon kívül, hogy folyton a sarkadban járt, mert szépnek tartotta a hajadat. Semmit, Cilla. Hazudtál. Szánalmas vagy, annyira alantas és hitvány, hogy már attól hányok, hogy rád nézek. Mindent tudok, Cilla. Ismerlek!
És ez tényleg igaz volt. Miközben ott ültem a hasán, és az arcába suttogtam, tényleg tudtam, hogy mit tett. Hiába kiabált, rúgkapált és tekergett, mintha meg akarna fulladni, nem sikerült kiszabadulnia. A pillantásomtól meglátta önmagát. És szégyenkezett amiatt, amit lát.

Valaki megpróbált leszedni Cilláról, de csak el kellett fordítanom a fejem, és rá kellett néznem. Máris meghátrált, mintha megégette volna magát.
– Milyen hitvány vagy, Cilla! – ismételtem meg kicsit hangosabban. – És ha azt hiszed, hogy a lányok közül bárki is önmagadért kedvel, hát nagyon tévedsz.
Felálltam, Cilla a földön maradt. Egyre csak zokogott, mintha megvertem volna.
– És ti sem vagytok különbek nála – folytattam. – Idejöttök, udvaroltok neki, csak azért, mert féltek tőle, vagy akartok tőle valamit. Játsszátok csak az ostoba kis játékaitokat! Nekem elegem van! – Körbehordoztam a tekintetemet, de csak egyetlen szempár nézett rám, a cukorrépalámpás világító szemüregéből. Dühöm csillapodott egy kicsit, és elbizonytalanodtam. Hiszen nem ezt akartam.

Nem tehettem mást, mint elkullogtam.

Még a kapuhoz sem értem, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Cilla édesapja.
– Mit csináltok? – kiabálta. – Mi történt, Cilla?
Cilla nem felelt. Szipogva feküdt a földön. A molnár csak akkor vett észre, és hamar összerakta, hogy ki a felelős a történtekért.
– Pokolfajzat, mit tettél vele? Ha bántottad…
– Szinte hozzá sem értem… – Még csak a mondat végére sem értem, és máris akkora pofont kevert le nekem, hogy az egész pajta visszhangzott tőle.
– A te fajtádnak nem kell hozzáérnie az emberhez – vakkantott felém. – Takarodj haza a boszorkány anyádhoz, és ha még egyszer bántod Cillát, akkor… Hiába vagy szégyenlátó, úgy elpáhollak, hogy azt megemlegeted, még ha közben zsákot kell is húznom a fejedre!
Alig álltam a lábamon. Szédültem az ütéstől, és éreztem a vér ízét a számban, ahogy két fogsorommal közrefogtam a nyelvem. Tisztában voltam vele, hogy semmi értelme kegyelemért könyörögni. Hát felegyenesedtem, és úgy tettem, mintha egyikük sem érdekelne, sem Cilla, sem az apja, sem Sasia vagy a többiek. Kisurrantam az esőbe, és nem pillantottam hátra.

Rettenetesen hosszú időbe telt, míg megtettem a fél mérföldet hazáig. De még ennél is több időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, és bemenjek anyához. Nem csak azért, mert a zöld poncsóm, az ingem, a kötényem és a ruhám bűzlött a tejsavótól, ami inkább disznóeledelnek való, mint mosószernek. Sokkal inkább azért, mert biztos voltam benne, hogy anya nem fog örülni a történteknek. Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki, amit tettem. Nyomorultul éreztem magam, és végtelen magányom elkeserített. Davinnek vannak barátai. Mellinek is vannak – hiszen őt mindenki olyan kedvesnek tartja. Nekem miért nem lehet senkim a családomon kívül?
Megint Blisnél kötöttem ki az istállóban. Van valami fantasztikusan vigasztaló egy ilyen hatalmas, meleg állatban, akit egyáltalán nem érdekel a szégyenlátó szemem. Államat puha, ősszel mindig érdes nyakához szorítottam, és elsírtam magam, miközben odakint besötétedett.
A spaletta résein fény vetődött a helyiségbe, aztán kinyílt az ajtó.
– Dina? – hallottam anya hangját. – Mit ácsorogsz itt a sötétben? – Felemelte az olajlámpást, hogy jobban lásson. – Mi történt?
Anyának természetesen lehetetlen hazudni. Titkolózva hallgatni sem könnyű. Szóval elmeséltem a történet nagy részét, ő pedig kitalálta a többit. Miután befejeztem, egy darabig némán figyelt. Nem szidott meg. Csak várt, amíg meg nem értettem, hogy helytelenül cselekedtem. Aztán bólintott.
– Ez egy adomány – szólalt meg. – És egyben hatalom is. Nem élhetsz vissza vele. – Kivett valamit a köténye zsebéből, és felém nyújtotta. – Tessék. Már vártam, hogy ezt odaadhassam neked. Azt hiszem, eljött az ideje.
Egy medál volt. A kerek ónlemezt fehér, kör alakú zománcozás díszítette, középen kék zománckörrel. Nem csillogott, még csak szép sem volt. Fekete bőrszíjon lógott, tudtam, hogy jelentéktelensége ellenére különleges. Anya is hasonlót hordott, az övé csak annyiban különbözött az enyémtől, hogy a belső kör fekete volt rajta.
– Miért adod nekem?
– Mert most már a tanítványom vagy.
– A tanítványod…
– Igen. A mai naptól tanítani foglak, hogy mikor használd a tehetséged, és mikor ne.

– Semmi kedvem megtanulni, hogyan kell használnom. Egyáltalán mire jó?

Anya sóhajtott.
– Ha valaki lop. Vagy fájdalmat okoz másoknak. Vagy éppen megöl valakit. A Szégyenlátóért küldenek. Mert vannak, akik a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül követik el a gonoszságokat. És vannak, akik el tudják titkolni a szégyenkezésüket, és mindenféle jó kifogást keresnek, amíg el nem hiszik, hogy joguk volt fájdalmat okozni másoknak. De ha én megjelenek… nem tudnak elrejtőzni. Akkor már nem képesek eltitkolni, hogy mit tettek, sem maguk, sem mások előtt. A legtöbb ember szégyell valamit az életében. És ha olyasvalakivel találkozom, aki alig… akkor gondoskodom róla, hogy ez megváltozzon. Mert megtanultam használni a tehetségemet. Ezt az elég különös adományt. Amit te is megkaptál.
– Bárcsak ne kaptam volna!
– Gyermekem… Tudom, hogy nehéz, és tudom, hogy túl korán kellett öntudatra ébredned. Szerettem volna, ha egy kicsit később szembesülsz vele. De szükség van a tehetségünkre, és ezért nem bánom, hogy örökölted.
– Akkor sem, ha emiatt sosem lesznek barátaim? És egyetlen ember sem tud a szemembe nézni?
Magához húzott, úgy ringatott.
– Dehogynem tudnak. Csak nem akarnak. Mert arra emlékezteted őket, amit el akarnak felejteni. Arra, ami miatt szégyenkeznek. – Kisimított egy tejsavótól ragacsos hajtincset az arcomból. – Csak légy türelemmel! Előbb vagy utóbb találkozol valakivel, aki nem fordítja el a pillantását. És akkor határtalanul boldog leszel. Mert az, aki nyíltan bele tud nézni egy szégyenlátó szemébe, nagyon különleges ember, és mindenkinél jobb barát.
– Hát, biztosan nem Cilla lesz az – jegyeztem meg duzzogva.
Anya elnevette magát.
– Szerintem sem.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Ezek a szerzők nyerték idén a World Fantasy-díjat!

A World Fantasy-díj az egyik legnagyobb presztízsű elismerés a műfajban. Mutatjuk, idén kiknek ítélték oda. 

...
Beleolvasó

Üdvözlünk Rocavarancoliában, a csoda, a horror, a szörnyek és a rémálmok birodalmában!

Olvass bele José Antonio Cotrina Vörös Hold ciklus sorozatának első részébe!

Hírek
...
Alkotótárs

Mastercard® Alkotótárs: új alkotói ösztöndíj indul el

...
Hírek

Ottlik-másolattal és fantasztikus családi fotókkal érkezik az Esterházy-különszám!

...
Hírek

Törőcsik és Pilinszky - Csak úgy lettek egymás életében

...
Hírek

Putyinnak ajánlaná az új könyvét Ken Follett

...
Hírek

David Attenborough elmeséli, mi történt a természettel, míg mi karanténban ültünk

...
Hírek

Bookline: Orvos-Tóth, Kepes és Matthew McConaughey a top3-ban

...
Hírek

Jól halad az Esterházy-könyvek feldolgozása

...
Beleolvasó

Az osztálytalálkozónál hazugabb műfaj nem létezik

...
Hírek

Egy felmérés szerint a többség nem ért egyet Tóth Krisztinával Az arany ember ügyében

...
Hírek

Meghalt Törőcsik Mari

A háromszoros Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színésző,  érdemes és kiváló művész a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja volt. Nyolcvanöt évesen, egy hónapja került kórházba.

Szerzőink

...
Forgách Kinga

Szabó T. Anna: Ady tanított meg arra, mennyire változhatatlan a halál

...
Benedek Márton

Az undor kitörölhetetlenül ott van férfi és nő kapcsolatában

...
Babarczy Eszter

Babarczy Eszter: Tündérruha (22500 Ft)

Még több olvasnivaló
...
Kritika

James Patterson és J.D. Barker első közös krimijükben rögtön bevágják az olvasót a mélyvízbe

A madártollas gyilkosságokban a nyomok minduntalan egyfelé mutatnak, és a mocskos kis titkok szép lassan mind napvilágra kerülnek.

...
Nagy

Királynak lenni sosem volt életbiztosítás

Király! – A magyar uralkodók véresen komoly históriája címmel írt könyvet a magyar királyokról Benedek Szabolcs. Interjúnkban szóba került az uralkodással járó kockázat, a nők szerepe és a Trónok harca, és kiderült az is, vajon melyik királyunkat mellőzi az utókor emlékezete.

...
Nagy

A pandémia alatt csak a pandémiáról lehet írni?

Milyen lesz az életünk, ha egyszer vége lesz a pandémiának? Mennyire lesz hangsúlyos a vírus és a karantén témája az irodalomban később? Ezeket a kérdéseket járták körbe a Dekameron-projekt című novelláskötet bemutatóján. 

...
Kritika

Jü Hua regénye megmutatja, milyen volt az élet fél évszázada Kínában

Kína egyik legismertebb kortárs írójának könyve egy kínai parasztember tragédiákkal teli életének bemutatása. Az Élni az elmúlt idő, a vissza nem térő ifjúság, az elherdált lehetőségek, az elveszített családtagok, a keserves tapasztalatok derűs, belenyugvó, mégis torokszorító összegzése.

...
Nagy

Simon Stålenhag: A technológia a túlélés eszköze lehet, de meg is ölhet minket

Kérdeztük a műveiben fellelhető gyerekkori emlékekről, arról, hogy lehet valami egyszerre retro és futurisztikus, hogyan kapcsolódik könyve az E.T-hez és azt is megtudhatjuk, szerinte mi kell ahhoz, hogy megbirkózzunk a klímaváltozással. Interjú.

...
Nagy

Sorsválasztás az irodalomban – Könyves válaszok Popper gondolataira

Az életünk determináltságát, az irányításban nekünk jutó részt vizsgálta Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című könyve, a témában ugyanakkor rengeteg szépirodalmi mű is íródott, ezek közül mutatunk meg most párat!

A hét könyve
Kritika
Az undor kitörölhetetlenül ott van férfi és nő kapcsolatában
...
Nagy

Tizenegyes - Mit olvas az író? Halász Rita

Tizenegy kérdés az olvasásról. Ezúttal Halász Rita (Mély levegő) válaszolt.

Polc

Egy könyv azokról, akik a náci Németországban "úsztak az árral"

...

Jü Hua regénye megmutatja, milyen volt az élet fél évszázada Kínában

...

Lydia Davis a hétköznapi sodródásban is meglátja a rendet

...

A rinocérosz szédítően idegen, viszont szórakoztató

...
...

Morcsányi Géza: “Az irodalom a szívre mért kibírhatatlan csapás” [Kötelező: Sorstalanság]

...

Az ország leggazdagabb családja alkut kötött a nácikkal [Összekötve podcast]

...

Orwellről, a diktatúra nyelvezetéről és társadalmi hatásairól Péterfy Gergellyel [Kötelező podcast]

...

Olvasóként most tök jó gyereknek lenni [Mesék Minden Mennyiségben podcast]