Üdvözlünk Rocavarancoliában, a csoda, a horror, a szörnyek és a rémálmok birodalmában!

Üdvözlünk Rocavarancoliában, a csoda, a horror, a szörnyek és a rémálmok birodalmában!

Egy hosszú és kimerítő háború után Rocavarancolia romokban hever. Nem repülnek többé sárkányok az égen, a vámpírok szomjan haltak, és nincs elegendő mágia ahhoz, hogy a királyságot összetartsa.
De még nincs mindennek vége. Halloween éjjelén megnyílik az egyetlen fennmaradt kapu, ami összeköti Rocavarancolia királyságát az emberek világával. Olvass bele José Antonio Cotrina Vörös Hold ciklus sorozatának első részébe!

Könyves Magazin | 2020. december 10. |

A királyság démiurgosz ilyenkor szervezi meg a betakarítást. Tizenkét fiatalt gyűjt össze az emberi világból, akik bennük rejlő mágikus esszencia alapján képesek lehetnek megmenteni ezt a lepusztult birodalmat, de csak akkor, ha életben tudnak maradni addig, amíg felkel a Vörös Hold. Ehhez először is meg kell tanulniuk megvédeni magukat a kegyetlen körülmények, a furcsa lények és a számos veszély közepette. Ez azonban az elmúlt harminc évben még egyetlen fiatalnak sem sikerült...

José Antonio Cotrina
Samhein aratása – Vörös Hold ciklus 1
Ford.: Varju Kata, Metropolis Media, 2020, 328 oldal
-

José Antonio Cotrina: Samhein aratása – Vörös Hold ciklus 1 (részlet)

Odakint továbbra is az éjszakai égboltra rótták írásjegyeiket a lángoló denevérek, röptük azonban most még kiszámíthatatlanabbnak tűnt, amennyiben ez lehetséges, mintha nehezükre esett volna megtartani magukat a levegőben a Rocavarancolián átsüvítő erős széllökésekben. Az a kevéske fény, ami megvilágította az erődtornyot, azoktól a denevérektől származott, melyek közel repültek az erőd falához eszeveszett repdesésükben. Az egyik denevér elment addig, hogy behatolt az egyik lőrésen keresztül, amivel azonnal kiváltotta Adrian pánikrohamát. Pedig a következő pillanatban már ki is repült egy másik ablakon keresztül, ez azonban nem számított, Adrian fejvesztve, kiabálva, elkeseredett karrázások közepette rohant ki a szobából. Ricardo ment utána, és elég sokáig tartott, míg képes volt visszahozni. Ezúttal Alexander nem rótta meg, amiért nem tartotta be az ígéretét, hogy nem mutatja ki a félelmét. Hector feltételezte, hogy a vörös hajú fiú felfogta, Adriannak tűziszonya van. És ez olyanfajta félelem volt, amihez semmi köze sem volt Rocavarancoliának.
– Éhes vagyok – suttogta Alexander. – Éhen veszek. Esküszöm, hogy megeszem az elsőt, aki elalszik. Aludj csak, te kövér: gyerünk, gyerünk!
Alex összefűzött karral feküdt Hector jobbján, a balján Natalia, szinte teljes egészében takaróba burkolózva. A keze ügyében hagyta a botját, a falnak támasztva, és a párnaként szolgáló ingbe göngyölte a kését.
Hector gyomra mintha csak Alex szavaira válaszolna: hosszan korgott. Mielőtt lefeküdt volna, alaposan megszámolta az utolsó körtéket, ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy elvegye az éhségét.

Egyértelmű volt, hogy hosszú éjszaka elé néznek.

Ismét felhangzottak a távolból a vonítások, elvegyültek a szél zúgásával. Hector megremegett a takaró alatt. Natalia feje, árny az árnyak között, a lőrés felé fordult. A kintről érkező zajok még a legbátrabb személyt is aggasztották volna. Hosszú ideig senki sem szólt. Végül Lizbeth törte meg a csöndet; szokásához híven olyan gyorsan beszélt, hogy nehéz volt megérteni.
Úgy vélem, ez a jó pillanat, hogy eldöntsük, mit fogunk tenni holnap, ti is így vélitek?
Holnap – suttogta Madeleine. Legalább úgy hangzott a szájából ez a szó, mint a kinti vonítások.
Semmit sem fogunk tenni – jelentette be Ricardo. – Itt maradunk, és ennyi. Ez a hely biztonságosnak tűnik, és már láttuk, hogy nem túl jó ötlet a városban kóborolni.
Elővigyázatosnak kell lennünk – folytatta Marco –, és semmi butaságot vagy őrültséget nem követhetünk el. Holnap megvárjuk, hogy kijöjjenek a fürdőkádak, három csoportra válunk, hogy kövessük őket, és felvesszük az ellátmányt, amennyiben nem veszélyes odajutni hozzá. Utána pedig egyenesen visszatérünk a toronyba.
Nem fogjuk felfedezni a várost? – kérdezte Alexander.
Nem! – hangzott fel ugyanabban a pillanatban Ricardo és Marco kiáltása. Hectort elképesztette, milyen remekül működik együtt ez a két fiú.
Én nem akarok kimenni innen – suttogta Adrian. Remegett a hangja. Még nem szedte össze magát a denevér-behatolást követő pánikrohamából. – Soha többé nem megyek ki innen.
Bocsássátok meg, hogy közbevágok – jelentette ki Bruno. Egyszerre dühítően tudálékos és monoton beszédmódja tökéletesen illett a sötét környezetbe. – A magam részéről én szeretném felfedezni azt a furcsa szimbólummal ellátott házat a téren. Az a szimbólum tudatni akar valamit, és úgy sejtem, fontos lenne kideríteni, hogy mit.
Hector nagyot fújtatott, mikor emlékezetében megjelent a helyet övező fekete köd. Miközben azt kutatta, mit is mondhatna, ami eltántoríthatná Brunót a tervétől, Ricardo megelőzte:
Semmi felfedezősdi! – kötötte keményen az ebet a karóhoz. – Itt maradunk a toronyban, és élelmet szerzünk. Legalábbis jelenleg, rendben?
Emlékszel, hogy Pimaszság dáma azonnali átkokról beszélt nekünk? És a romok között élő szörnyekről? – kérdezte tőle Marco. Hector hallotta, ahogy Adrian a takaróba fojtotta jajgatását.
Nem. Bármennyire hajt is minket a kíváncsiság, nem fogjuk felesleges veszélyeknek kitenni magunkat.

A könyvtár – mondta ekkor Bruno. – Azt mondtátok, hogy találtatok egy könyvtárat. És arról a helyről már pontosan tudjuk, hogy biztonságos, hiszen semmi sem történt veletek, miközben felfedeztétek. Legalább oda elmehetnénk?
Semmit sem fogsz érteni a könyvekből – iparkodott eltántorítani Hector. – Nem a forrásnyelven íródtak. – Biztos volt benne, hogy Bruno azért akar visszatérni a térre, hogy beléphessen a barna toronyba.

A könyvekben nem csak szavak vannak

– mondta erre.
Elkísérhetem, ha annyira menni akar – mondta Natalia. Hector a homlokát ráncolva nézett rá, de semmit sem szólt. – A tér pedig nincs távol. Csak nem lehet olyan veszélyes. Néhányszor már elmentünk oda, és vissza is jöttünk.
Én is szeretnék visszamenni a térre – jelentette be Madeleine. – Ott hagytuk a vizes ruháinkat, és el akarom hozni őket. Nem nagy dolog, de legalább lenne valami, amit felvehetek, nem csak ezek a rongyok.
Ha beleegyeztek, hagyjuk ezt a vitát holnapra, rendben? – mondta Ricardo. – Először is élelmet kell szereznünk. Mikor már tele lesz a gyomrunk, akkor kezdjünk el azon gondolkozni, hogy elmenjünk-e abba nyavalyás könyvtárba vagy sem!
Egyáltalában fogalmunk sincs arról, hogy mit rejt ez a város. – Bruno mintha képtelen lett volna elengedni ezt a kérdést. – Ha túl akarunk élni, akkor információra van szükségünk, ennek pedig mindenki számára egyértelműnek kellene lennie.
Holnap – felelte Ricardo ezúttal még határozottabban.
És a fiú, aki még hiányzik? – ült fel a ruhahalmon Natalia, amivel elmozdította a takarók és ágytakarók halmát.
Ha él, akkor meg fogjuk találni.
És mégis hogy, ha nem is keressük?
Ő is megtalálhat minket, nemde?
Ne hidd, hogy él! – mondta Marina. Madeleine és Rachel között feküdt. Hector nem tudta kivenni az arcát a sötétben, és bár képtelennek tűnhet, ez megnyugvással töltötte el.
Nem tudom, vajon él vagy sem – felelte Ricardo. – Nem tudhatom. Csak azt nem akarom, hogy történjen velünk valami, miközben őt keressük.
Lehetséges, hogy inkább a maga feje után megy – vélte Lizbeth. – Talán úgy véli, nagyobb esélye van a túlélésre.
Hát, ha ezt gondolja, akkor téved – jegyezte meg Alex gyorsan. – Mindig az a legjobb, ha együtt maradunk. Így meg tudjuk védeni egymást. – És ezzel Adrian felé nyújtotta az egyik kezét. – Nemde, öcskös?
Igaz – mondta Adrian vajmi kevés meggyőződéssel.
Csak azt nem értem, hogy mit kellene tennünk itt – mondta Lizbeth. – Mégis miért hozhattak ide minket?
Azért, hogy újraépítsük a királyságot, legalábbis a saját képességeink szerint – felelte Marco.
Mindenesetre ez állt a szerződésben, amit aláírtunk.
És akkor mi van? – ült fel Alexander a ruhák tengerén. – Fogjunk ásót, vödröt és seprűt, és kezdjünk sepregetni? Emeljünk tán házakat? Ezt akarják? Utcaseprőket és asztalosokat?
Semmilyen utasítást nem adtak nekünk – jegyezte meg Ricardo. – Sem Denéstor, sem az az ijesztő nőszemély nem mondta el, hogy mit kellene tennünk.
Tévedsz – felelte Natalia. – Igenis megmondták, hogy mit kell tennünk: életben kell maradnunk addig, amíg csak tudunk.
Nektek is beszélt a bennetek szunnyadó lehetőségről? – kérdezte ekkor Marina. – A varázslatról, ami bennünk van?
Mindenfelől egyetértő suttogás hangzott fel.
Azt mondta, hogy különleges vagyok – suttogta Adrian.
Hát, ami a pizsamádat illeti, tényleg az vagy – jegyezte meg Alexander.

Különlegesek – suttogta Ricardo. – Igen, de miért? Mi tesz minket különlegessé?

Azonban hiába beszélgettek erről egy darabig, csak annyit tudtak tisztázni, hogy ez közös bennük.
A világ legkülönbözőbb pontjairól érkeztek, bár többségükben Európából; Bruno megjegyezte, hogy ez akár véletlen is lehet, vagy akár annak is köszönhető, hogy az alatt az idő alatt, amíg nyitva volt a Rocavarancolia és a Föld közötti kapu, Denéstor és társai számára könnyebb volt elérni ezt a kontinenst. Európán kívüliek Hector, Rachel és az ikrek voltak, akikről kiderült, hogy egy világ végi kis ausztrál faluból érkeztek.
Ott még kenguruk sincsenek. Nagyon is valószínű, hogy ez a bolygó legunalmasabb helye – mondta a vörös hajú fiú.
Az életkoruk is eltérő volt. A tizenhárom éves Adriantól a tizenhat éves Ricardóig. Hectort mélyen meglepte, hogy Marco, a hatalmas és annyira felnőttes Marco csak tizennégy éves, ugyanúgy, mint Marina és Lizbeth, és egyetlen ember kivételével a többiek.
Hector Natalia felé fordult. Ha volt valaki különleges a csoportban, akkor számára ő volt az: olyan árnyakat látott, amiket más nem, a Földön is látta őket, és most Rocavarancoliában is. A lány megfeszült, mikor rájött, hogy valaki őt bámulja.
Egy szót se! – suttogta neki, mintha belelátott volna a gondolataiba, és megrúgta a takarók alatt.
Lennie kell valaminek, amiben különbözünk másoktól – folytatta Ricardo. – Valami, ami miatt idehoztak minket. Az én esetemben fogalmam sincs, mi lehetne ez… Én csak a nyelvekkel tűntem ki. Fekszenek nekem. Az édesapám fordító, és kiskorom óta ösztönöz, hogy tanuljak nyelveket. Azonban nem hiszem, hogy ettől különleges lennék.
Született vezető vagy – vetette fel Lizbeth. – Gondunkat viseled. És bár alig ismersz minket, senki sem vitatja a döntéseidet. Vagyis nem túlzottan – mondta, miközben Alexander felé hajított egy feltekert zubbonyt.
Hiszen sosem vitatom őket – tiltakozott a vörös hajú fiú. – És nekem megfelel, hogy ő és Marco döntsék el, mit tegyünk. Mindig jó, ha van kit hibáztatni, mikor rosszra fordulnak a dolgok. – Ezzel vállat vont. – De nem tudom… Elégséges vezetői hajlam ahhoz, hogy valaki ilyen kalamajkába keveredjen? Mert nem látom Amanda Cartert, az osztályelnökünket, pedig, barátocskáim, ő olyan személy, akivel érdemes vigyázni.
Mit gondolsz, miért hoztak ide téged és a testvéredet? – kérdezte Lizbeth.
A szépségünkért, a szellemességünkért, és mert olyan rokonszenvesek vagyunk, talán kételkedtél ebben? – Nevetés hallatszott a sötétből; Hector nem tudta volna megmondani, honnan érkezett, talán Marcótól. – Nem, komolyra fordítva a szót, fogalmam sincs, hogy Denéstor mégis miért választott engem. Egyáltalán nem vagyok különleges. Maddie azonban az; bár nem látszik rajta, de igazi művész: fest, furán ugyan, de nagyon jól.
Kérlek! – kiáltott fel Maddie. – Ne is törődjetek vele, nem tudja, hogy mit beszél. Néhány hónapja elkezdtem egy festőtanfolyamot – magyarázta –, és az első naptól fogva meleg színeket használtam, pirosakat, barnákat, okkereket és hasonlókat. Szinte véletlenszerűen keverem össze őket, aztán rajzolok egymásra egy csomó vonalat, hogy úgy tűnjön, egy pókhálót nézel, vagy egy repedezett kristályt. A tanárom szerint erős képek, én azonban egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jók lennének.
Szuperül hangzik – mondta Marina.
Hector a nyakáig húzta a takarót, és mocorgott egy kicsit, hogy kisimítsa ruhája kényelmetlen gyűrődését. Rachel vele szemközt feküdt; hirtelen ki tudta venni az arcát az egyik lőrés előtt gyorsan csapdosó tűzszárnyak fényében. Fájdalmas arckifejezéssel feküdt, távol mindattól, amit nem ismert, idegenek között, akiket nem értett. Egy újabb denevér repült el a homlokzat előtt, és a fényénél Hector meglátta, hogy Rachel mélyen alszik. Arckifejezése olyan békés volt, hogy azonnal elirigyelte tőle. De nem csak ő vette észre.

Rendben – mondta Ricardo. – Most már tudjuk, hogy Rachel mitől különleges:

bármilyen helyzetben és bárhol képes elaludni.

Tényleg alszik? – kérdezte Adrian elhűlve, miközben kidugta a fejét a takarók közül.
Hát, ez tényleg komoly képesség – szúrta közbe Alex. – Akad még valaki, akinek van mesélnivalója? – kérdezte. – Valami, ami különlegessé teszi? Ének, tánc, hasbeszélés? Bármi értékes lehet! Kis szerencsével talán cirkuszt nyithatunk!
Ne légy ostoba! – szidta le Lizbeth nevetve.
Marco erős és gyors – mondta Adrian. Úgy tűnt, a beszélgetés képes felvidítani néhány pillanatra. – Ölre ment a szörnyekkel, akik elrabolták az ételünket. Hihetetlen volt harcolni látni. Olyan volt, mintha egy filmben lettem volna.
És meg fogom tanítani, hogy harcoljatok ugyanígy! – mondta nekik Marco. – Egy dög sem merészel majd a közelünkbe jönni, meglátjátok!
Ez igaz! Meg fogod tanítani nekünk!
A beszélgetéstől megnyugodtak kissé. Valamint attól is, hogy elültek a vonítások. Most csak a szelet hallották, ahogy nyög és süvít; olyan volt, mintha odakint óriások ütköztek volna meg szemtől szemben.
Én is különleges vagyok – mondta Hector. – Már láttátok: több időt töltök a földön gurulva, mint a lábamon. A tesitanárom azt mondja, sosem látott még nálam ügyetlenebbet. Valójában nem érti, hogyan voltam képes tizenöt éven keresztül életben maradni…
Micsoda túlzás! Nem is esel el olyan gyakran – mutatott rá Lizbeth.
A múlt évben a tanárunknak az a zseniális ötlete támadt, hogy vezesse, milyen balesetek értek az órák alatt. Igen, jól hallottátok: összeszámolta, hányszor estem el, hányszor vertem be magam a szerekbe, ajtókba, falakba, és hányszor mentem neki az osztálytársaimnak.
– Ne!!!
De igen, megtette. Nem hazudok – hazudta.
Félek is megkérdezni… – mondta Alexander. – De megteszem. Hányszor?
Ezerkétszázhuszonnyolc – felelte. – A tanév alatt két ajtót tettem tönkre, egy tornamatracot, kivittem egy ablakot a keretéből, és kómába esett miattam egy cserediák, aki, őszintén, senkinek sem volt szimpatikus. Szerintem, ha átmentem tesiből, csak emiatt volt.
Olyan hangosan nevettek, hogy több denevér is eltávolodott az ablakoktól, megijedtek a hirtelen lármától. Mintha még a szél is visszafogta volna kissé a rohamait. Rachel résnyire nyitotta a szemét, érthetetlenül motyogott, majd ismét lehunyta pilláit.
Én… Nem is tudom, mit kellene mondanom… – mondta Adrian nem sokkal később. Olyan vidám volt a hangja, hogy Hector kis híján elnevette magát csak attól, hogy beszélni hallja. – Van egy titkos erőm. Egy különleges képességem…
Hónaljához vitte az egyik tenyerét, majd elkezdte fel-le mozgatni a karját, meglehetősen kellemetlen pukihangot imitálva.
Undorító! – hallatszott ki Maddie hangja a többiek nevetéséből. – Elég legyen már!
Nem tehetek róla. Megcsípett egy radioaktív fing, mikor még kicsi voltam – mondta Adrian roppant komolyan, miközben tovább dicsekedett a képességével. Hector annyira nevetett, hogy könnyek csorogtak az arcán.
Hát, tudjátok, mit mondanak – vette át a szót Alexander. – Nagy tehetséggel…
Elég legyen már! Elég legyen! Elég! – kiáltotta Natalia. Felült a ruhahalmon, és energikusan legyezett a kezével. – Ez nem vicc! Nem látjátok, hogy milyen komoly ez az egész? Mikor nem fogtok már végre gyerekként viselkedni?
Egy kényelmetlen pillanatot követően Adrian szólalt meg:
De hiszen azok vagyunk.
Te talán igen!

Nem tudnád végre félretenni az aggodalmat? Légyszi – kérdezte tőle Alexander. – Nem lehetsz egész nap ilyen feszült, vagy még meg fogsz szakadni bele. 

Gyerünk, lazíts már egy kicsit, hiszen nem bűn!

Megtennétek nekem, hogy kicsit halkabbra fogjátok, és nem kiabáltok ennyire? – könyörgött Madeleine. – Még meg fogtok süketíteni.
Tényleg azon vitatkozunk, hogy viccelődhetünk-e vagy sem? – tudakolta Ricardo. – Milyen nevetséges!
Alexander Hectorra ugrott, hogy halkan szót válthasson Nataliával. A vörös fiú súlyától egy pillanatig levegőt sem kapott, majd besüppedt az összedobált ruhák és takarók közé.
Nyugodj le, te feszkós! – Alex Natalia vállára tette a kezét. – Az öcskös végre nyugton volt, te pedig ismét felzaklattad. Oké, szorult helyzetben vagyunk, azonban nem kell, hogy ezt újra meg újra elismételd. Ettől nem fordulnak jobbra a dolgok.
Elnézést – suttogta Natalia megszégyenülten.
Alex Hector nagy megkönnyebbülésére visszatért a saját helyére. Az addig eluralkodó jókedv azonban mintha nyomtalanul elpárolgott volna. Rocavarancolia fenyegetése ismét jelenlévővé vált, és rájuk nehezedett. A szél hangja újra elviselhetetlen lett.
Van még valaki, aki mondana valamit? – kérdezte Ricardo.
Hector látta, ahogy Bruno felül a ruhákon. Azt hitte, hogy mindjárt beszélni kezd, azonban megelőzte egy másik hang, az olasz fiú pedig visszahanyatlott.
Rendben… – köszörülte meg a torkát Marina. – Nem hiszem, hogy az, amit csinálok, különlegessé tenne, de… talán mégis úgy vélem, hogy van benne valami fura, főleg azt tekintetbe véve, ami történik. – És ezzel a könyökére támaszkodott a sötétben. – Tudjátok: szeretek írni. Kiskorom óta csinálom… elbeszéléseket és verseket… Semmi különösebben hosszút, mert azonnal elunom magam. Nem vagyok túlságosan kitartó. Azonban nem olyan régen elkezdtem írni egy… hogy is nevezzem? Egyfajta családregényt? Nem, nem nevezném ennek… Elbeszélések, melyek mind ugyanabban a városban játszódnak, értitek? Egy varázsvárosban.
Jaj! – kiáltott fel Madeleine. – Csak nem Rocavarancoliának hívják?
Nem, nem. Delíriumnak. Rendben… A képzeletemben nagyon hasonlít Rocavarancoliához, bár persze nem ilyen romos. Fura lények végtelen sora lakja; néhányan elvetemültek, mások azonban jóakaratúak és békések. Vagyis, nem is tudom… Ez az a város, ahol élni szeretnék. Tele van varázslattal és képzelőerővel és kalandokkal és… – Itt felsóhajtott. – Ez pedig nagyon is lehetne az én városom, tudjátok? Szinte beleszédülök, mikor megpróbálom végiggondolni. Mert majd meghalok azért, hogy elmehessek innen.
Milyen jellegű történeteket írtál? – kérdezte Marco.
Nem írtam olyan nagyon sokat, nehogy azt hidd – felelte. – Két történetet fejeztem be, eggyel félig voltam kész, egy másikhoz pedig éppen lett egy ötletem. Mind fantasztikus történetek voltak. Hogy el tudjátok képzelni, abban, amit még nem fejeztem be, volt egy temető, ahol a halottak egyfolytában egymással beszélgettek, és mindenkivel, aki csak a közelükbe ment.
El tudnál mesélni nekünk egyet? – kérdezte Maddie.
Az egyik történetet? – kérdezte meglepetten. – Szeretnétek, hogy elmeséljem az egyiket?
Kérlek – bátorította Lizbeth. – Egy történetet, mielőtt elaludnánk.
Rendben, ha senkit sem zavar, akkor megpróbálhatom – mondta félénken. – De szeretnélek figyelmeztetni titeket, hogy jobb vagyok a megírásukban, mint az elmesélésükben.
Csak ne a temetőset mondd el, amiben beszélnek a halottak!
Rendben, akkor egy másikat fogok elmesélni – mondta. – A másodikat, amit Delíriumról írtam. Igen, ez jó lesz, nem is túl hosszú. – Kényelmesen elhelyezkedett a ruhákon és takarókon, és, miután beállt a csönd, nekifogott a történetnek: – Szerelemből a címe, és Delírium királyáról és királynőjéről szól – magyarázta. – Még kisgyermekek voltak, mikor megismerkedtek, és ahogy meglátták a másikat, tudták, hogy egymásnak szánták őket. „Mikor felnövök, elveszlek”, ez volt a legelső mondat, amit a fiú mondott neki, ő pedig csak ennyit felelt: „Tudom.” Hétévesek voltak.
Szerelmes történet! – horkant fel Alex elborzadva. – Nem, az isten szerelmére!

Rémálmaim lesznek, ha ilyenkor szerelmes történetet kell hallgatnom, fel fog menni a cukrom, és nem fogok tudni…

Hallgass el! – vetette oda teljesen egyszerre Lizbeth, Madeleine, Natalia és Marco.
Elhallgatok – jelentette be Alex színpadiasan. – Tudom, mikor vagyok lépéshátrányban. Ön folytathatja, elragadó kacsagyilkos.
Marina pedig folytatta a történetet:
Az első pillanattól fogva világos volt, hogy a gyermekeket egymásnak teremtették. Mindenki azt mondta, hogy olyan, mintha már házasnak születtek volna. Ők alkották a tökéletes párt. Teltek az évek, és Delírium királyaivá váltak, és mindketten ugyanolyan szerelmesek voltak, mint a legelső napon. Kormányzásuk alatt úgy virágzott a királyság, mint még sosem. Pompásak voltak, nagyszerűek; minden úszott a boldogságban és örömben. Míg csak egy gyilkos nem jött a királyságba, egy gyilkos, akit az egyik szomszédos ország küldött azzal a paranccsal, hogy ölje meg az uralkodót. Azonban elkövetett egy hibát: ahelyett, hogy a király poharába öntötte volna a mérget, amivel meg akarta ölni, a királynőébe öntötte.
Hector minden idegszálával Marina történetére figyelt. Ezekben a pillanatokban legalább annyira elbűvölte a lány hangja, mint a nap folyamán a szeme.
A királynő a méregtől haldokolva esett össze. Miközben haláltusáját vívta, a király, aki beleőrült a fájdalomba, megesküdött, hogy még a halál sem választhatja el őket. Elment a királyság leghatalmasabb varázslójának a tornyába, hogy a segítségéért könyörögjön. – Itt rövid csöndet tartott, mielőtt tovább mesélt volna. – A varázsló azt mondta neki, semmit sem tehet, amivel megmenthetné; a gyilkos mérge olyan erős volt, hogy nem akadt olyan varázslat Delíriumban, vagy bármely más világban, ami meg tudta volna menteni. Azonban volt valami, amit megtehet: egy felettébb veszélyes varázslat, mert magának a varázslatnak a lényegét billenti ki egyensúlyából. Virrasztani fog a haldoklóért, magyarázta neki, és éppen a halálának pillanatában, mikor a nő lelke elszökne a testéből, elkapja, és minden hatalmát beveti annak érdekében, hogy kísértetté változtassa.
De ez akkor is megtörténik, ha csak meghal, nem? – kérdezte Adrian. – A királynő önmagától is kísértetté lesz.
Nem – felelte Marina. – Legalábbis az általam kitalált varázsvilágban nem így működnek a dolgok. Csak nagyon kevesen válnak kísértetté. És nem ez volt a királynő sorsa; egyszerűen csak örökre eltűnt volna a lelke. És mivel a király nem tudta elviselni ennek a gondolatát, megkérte a varázslót, hogy végezze el a varázslatot, nem érdekelte, hogy figyelmeztette rá, nagyon bonyolult és veszélyes dologról van szó. A király megesküdött, hogy neki adja a fele királyságát, ha sikerül visszaadnia a feleségét, még akkor is, ha kísértet formájában.
Milyen szép – mondta Madeleine. – Ez az igaz szerelem.
A varázsló a királynő szobájában várakozott, míg csak ki nem lehelte utolsó leheletét. Ekkor, mikor a lélek éppen elhagyta a testét, elkapta, elvitte magával a tornyába, és ott véghez vitte a varázslatot, amivel kísértetté változtatta. Azonban olyasmi történt, amire senki sem számított: a királynő megőrült az átalakítástól; nem tudta elfogadni, hogy a király képes volt örökre kísértetté változtatni, még úgy sem, hogy az iránta érzett szerelemből tette. „Nem tudtam nélküled élni – mondta a király.

– Hát nem érted? Az élet nélküled egyáltalán nem élet.”

Ő azonban nem hallgatott rá. Dühe teljesen felemésztette. És haragjától vakon halálra sebezte.
„Küldessenek el Delírium varázslójáért – könyörgött Delírium királya, miközben a lába előtt haldoklott –, engem is változtasson kísértetté, így együtt lehetünk az idők végezetéig!” A királynő azonban csak végignézte, ahogy meghal. „Elátkoztál, te tudatlan – mondta neki. – Szerelemből olyan életre ítéltél, ami nem élet, szerelemből az örökkévalóságba vetettél, a boldogtalanság örökkévalóságába. Elátkozom a szerelmed. Vidd magaddal a sötétségbe, vidd magaddal a felejtésbe! Én örökre itt maradok, téged átkozva, a napot átkozva, mikor megismertelek.”
A gyilkosnak tudnia kellett, hogy ez fog történni – mondta Ricardo. – Biztos, hogy nem véletlenül tévedett, amikor a királynőt mérgezte meg a király helyett. Néha az a legegyszerűbb módja annak, hogy végezzünk valakivel, ha elpusztítjuk azt, akit szeret.
Vége? – kérdezte Adrian. Csalódottnak tűnt. – Már vége is a mesének?
Igen – felelte Marina. – A király halálával ér véget, és azzal, hogy a királynő örökre arra van kárhoztatva, hogy kísértetként éljen.
Milyen szomorú történet – suttogta Lizbeth.
Minden történet szomorú – jegyezte meg Bruno, és szenvtelen hangjától csak még határozottabbnak tűnt ez a megállapítás.
Mind? Mégis mit mondasz? – kiáltott fel Lizbeth. – Nem! Vannak vidám történetek. És méghozzá sok olyan, ami boldog véget ér.
Nem – felelte. – Nincsenek. Nincsenek vidám történetek. Nem léteznek boldog befejezések. Hazugság. Ez hiú ábránd. Azok a történetek, melyekről te beszélsz, csupán befejezetlenek. Nem mesélik el a történet végét. Nem mesélik el, hogy a végén mindig, mindenki meghal.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A sárkány hívása

Lene Kaaberbøl lebilincselő fantasy regényének főhőse, Dina különleges képességet örökölt az anyukájától: ha valakinek belenéz a szemébe, látja az illető összes bűnét, szégyenét. Olvass bele!

...
Hírek

Ezek a szerzők nyerték idén a World Fantasy-díjat!

A World Fantasy-díj az egyik legnagyobb presztízsű elismerés a műfajban. Mutatjuk, idén kiknek ítélték oda. 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

A hét könyve
Kritika
Ujgur költőnek lenni önmagában politikai tett Kínában, és akkor még nem írtál memoárt
...
Nagy

Kitakarja a politikus a szépírót? Elővettük Csurka István drámáit [Csurka 90]

Csurka István ma lenne 90 éves, így arra voltunk kíváncsiak, mit lehet tudni a drámáiról. Mik a fő témái, és milyenek a hősei? Felfedezhető-e bennük a későbbi politikus? Milyen út vezetett a bemutatásukig? És vajon aktuálisak-e még? 

...
Podcast

Ezt senki nem mondta – Oltai Kata: Úristen, örökre itt lesz

Új podcastunk címe Ezt senki nem mondta!, a meghívott írókkal Ott Anna beszélget a gyereknevelés és az alkotás kapcsolatáról. A negyedik rész vendége Oltai Kata.

Szerzőink

...
Sándor Anna

Kitakarja a politikus a szépírót? Elővettük Csurka István drámáit [Csurka 90]

...
Sándor Anna

Ujgur költőnek lenni önmagában politikai tett Kínában, és akkor még nem írtál memoárt

...
ko

„halálomat türelmesen begombolom” – ma lenne 70 éves Sziveri János

Polc

Jon Fosse a banalitáson át talál utat a természetfelettihez

...

Denene Millner két anya és egy lány sorsán keresztül számol le a tökéletes nő mítoszával

...

Alan Moore tálalásában a képregényiparnak átható ondószaga van

...

Terézanyut felfalta és megemésztette Kovácsné

...
...

Ezt senki nem mondta – Oltai Kata: A család olyan, mint egy falka

...

A Szegény párákban Frankenstein, a szex és Mary Shelley is a ma nőjéről beszélnek

...

Ezt senki nem mondta – Nádasdy Ádám: Lássa az a gyerek, hogy én is ember vagyok