Minden családnak megvannak a maga elmondatlan vagy kimondatlan titkai. Kovács Krisztián első kötete akaratlanul is szembesítésre készteti az olvasót: vajon mi lapul leporolásra készen a családi almáriumok mélyén? Én is elméláztam a nagyapámról, aki huszár volt a második világháborúban, és hadifogságba esett. Ennél többet azonban nem tudok, mert sosem beszélt róla. Úgy látszik, vannak a nyelvnek, akárcsak a léleknek, átjárhatatlan határai, ahol elnémul. Ilyen érzelmi falak közé szorul a Hiányzó történetek főhősének, Vojvoda Dánielnek is az édesapja. Rendhagyó „mozaikcsalád” az övék, „melyet csak valamiféle nehézkedési erő tart össze”. Ők azok, akik „biztos hátteret” próbálnak „építeni egy nyugodt élethez”, de közben elfelejtenek „jelen lenni a másik életében”. A szerző által felfestett családi kör valahol mindannyiunké. És nem ez az egyetlen kapaszkodó, ahol az olvasó biztos fogást talál ezen a történeten.
Budapest a 21. század első harmadában, egy ausztriai tanya a második világháború sötét végnapjaiban, Afrika és Európa, Tokió és Caracas, megannyi helyszín, idősík, szereplő és mindenekelőtt: titok. Olvass bele!
Tovább olvasokA regény célt tévesztett figurája, a huszonéves Dániel hazatér a sebeit nyalogatni, miután a nagy magyar valóság megcsócsálta és kiköpte. Érzi, hogy az ő alfája egyben az ómegája is, a pesterzsébeti Grund, ahol felcseperedett.
Ide köti minden, amije van, és az is, ami nincs: emlékek a nagyapjáról.
A családi legendáriumban az öreg nem több hiányjelnél, aki szót sem érdemel. Mégis egy újságcikk kell hozzá, hogy rámutasson a fájó ürességre, amely nemzedékek óta emészti a Vojvoda famíliát.
Dani az elhallgatott múlt nyomába ered, ami korszakokként bomlik ki, és kezd el képeslapokként peregni előttünk. A Hiányzó történetek egyszerre mozgat meg térben és időben: Ausztriába, Venezuelába, Japánba és az Egyesült Államokba kalauzol bennünket, miközben történelmi benyomásokat gyűjt a második világháború borzalmaitól kezdve a Rákosi-érán át a Kádár-korszakig. De újra és újra visszatér a pesterzsébeti focipályák jelenéhez, benne pedig a nagyapa alakjához, amely a múlt tükrében folyamatosan változik, ahogy motivációi – az újabb és újabb családi titkok fényre derülésével – elmélyülnek.
Kovács rendhagyó családregénye felér egy történelmi krimivel:
egészen az utolsó oldalakig tartogat meglepetéseket.
„A múlt nem jó vagy rossz. A múlt csak van”, olvasható a Hiányzó történetekben, ugyanez azonban nem mondható el az emberekről. Kovácsot a regényében nem érdekli a Harmadik Birodalom kegyetlen ideológiája, sokkal inkább az esendő ember: a tettes éppúgy, mint az áldozat. A kettő közti határt gyakran elmossa az idő és a történelem. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy kiből mit hoz ki a kor, amelyben él. És mit hoz ki a másik, ha ráerőszakolja az akaratát. Már az sem tűnik fairnek, ha a bűn vagy a bűntudat apáról fiúra száll, de mi a helyzet az önsorsrontással?
A transzgenerációs traumák saját magunkkal folytatott játszmák, amelyekben eleve vesztésre vagyunk ítélve.
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus és terapeuta, a párkapcsolatok szakértője, a transzgenerációs szemléletet majdnem húsz éve kezdte kutatni. Örökölt sors című kötete decemberben jelent meg, de olyan népszerű, hogy azóta gyakorlatilag tábort vert a sikerlisták élén. A könyv tanulmányokon keresztül azt a kijelentést tárgyalja, miszerint felmenőink életének történései sejtszinten öröklődnek az utódokban, és mindez hatással van a jelenünkre. Orvos-Tóth Noémivel a családi titkokról, a múlt megismerésének és a gyerekkorban megtapasztaltak döntő fontosságáról beszélgettünk.
Tovább olvasokA szerző a regényében nem politizál, de reflektál a társadalmi problémákra: időnként ki-kikívánkozik belőle némi médiakritika („Benne van az újságban. Leírták. Ha leírták, akár igaz volt, akár nem, most már igaz.”), és hangot ad a célt tévesztett ifjúság elégedetlenségének, amely jobb híján önmagára hat vissza. Valahol talán törvényszerű is a nemzedékek közti információcsere hiánya egy olyan kommunikációs társadalomban, amelyben a média elferdítheti a tényeket. Az egymást váltó politikai rendszereknek nincs meg a történelmi távlatuk, még ma is egymás mellett léteznek a fejekben, és így az egyén erkölcsi meggyőződése nem képes összhangra találni önmagával. A Hiányzó történetek ebből a szempontból
kordokumentum és kórisme is egyben, amiben az ember a múltban keresi a saját igazát.
A legifjabb Vojvoda nemcsak a családi emlékekben merül mélyre, hanem önmagában is. Önmarcangolása inkább csak ott tűnik soknak, ahol a szerző túlír egy-egy gondolatot (lásd: a halálról 147. old., vagy az emlékekről 149. old.), ami rövidebbre fogva többet mondana és frappánsabbnak hatna. Ettől a tipikus elsőkönyves szerzői hibától a regény a második felében szerencsére megszabadul. Kovács rendkívül választékosan és kifejezően fogalmaz, dialógusai gördülékenyek, nincs bennük semmi erőltetettség. Mondandója az utolsó oldalig leköti az olvasót.
A könyv magával ragadó nőalakjaiban is korszakok testesülnek meg. Dani édesanyja a nincstelenségből emelkedett fel, teljesen alávetve magát a férje akaratának. Az asszony mindenkit maga elé helyez a családban, tele van együttérzéssel és temérdek elfojtással, akinek az élete szakadatlan kötéltánc a férje és a fia kibékíthetetlen egói közt. Ezzel szemben Lili, Dani barátja értelmiségi családból származik, akinek válsága pont életének szeplőtlenségéből fakad. Vágya a megtapasztalás, az állandó bizonyításkényszer, hogy felérjen ahhoz, ami megadatott neki, és hogy saját erejéből jusson el önmagához. Ezért nem büdös neki a kétkezi munka, és ezért képes építkezni még egy abúzusból is, ami másvalakit a földbe döngölt volna. Kovács karakterei éreznek és gondolkodnak, szinte lekívánkoznak a kötet lapjairól.
A transzgenerációs pszichológia virágkorát éli, az azzal foglalkozó önsegítő könyvek még inkább. Bethany Webster könyve, az Anyaseb egyelőre megkerülhetetlen azok számára, akik a témában szeretnének olvasni, különös fókusszal az anya-lánya kapcsolatokra.
Tovább olvasokA Hiányzó történetek legnagyobb erénye, hogy ügyesen keveri a történelmi tényeket a fikcióval.
Olyan történelmi személyiségeket vonultat föl, mint Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond vagy Teller Ede, és mindegyikük hitelesen szólal meg. A regény sorsfordító momentumai mégis a kisemberéi, aki a történelem viharában is a saját feje után megy. Nem hiába, ez a magyar Don Quijoték országa, ahol a hiábavaló harc afféle nemzeti sport, amiben a győztes is vesztésre van ítélve, mert reális célok helyett csak elérhetetlen szélmalmaink vannak.
Egy történetnek számtalan oldala lehet. Mindenkinek mást mond, mindenki mást szűrhet le belőle. Míg Lili törökországi kalandja a lánynak a szégyenről és az erőszakról szól, addig Dani számára az erőről és a bátorságról. Így van ez az emberrel is, aki képes más és más arcot felvillantani. Ideje belátni, hogy a családjaink elhallgatott drámái ugyanúgy bennünk élnek. Csak nem hozzánk adnak, hanem elvesznek belőlünk. A teljesség iránti igényünk vezethet el a valódi önismerethez.
