Litkai Gergely zöld podastsorozatának egyik visszatérő témája a jövő. De miért érdemes a jövőről kreatívabban és optimistábban gondolkodni? Milyen készségek elsajátításával leszünk képesek irányítani a jövőnket? Hogyan reagálhatunk rugalmasabban és alkalmazkodhatunk gyorsabban egy világjárvány vagy egy háború idején? Ezekről is szól Jane McGonigal könyve.
A társadalmak időnként olyan mélyreható és tartós változásokon mennek át, amelyeket korábban elképzelni sem tudtunk. Ilyenkor egyfajta „jövősokk” ér bennünket: elveszítjük a talajt a lábunk alól, felismerjük, hogy addigi megküzdési módszereink az egészséges, boldog és sikeres élet biztosítására már nem működnek. Óriási kihívást jelent, hogy reményteljesnek és felkészültnek érezzük magunkat, és optimistán tekintsünk a jövőbe, miközben lehetetlennek tűnik megjósolni, milyen lesz a világ a következő héten, nemhogy a következő évtizedben.
Jane McGonigal, világhírű játéktervező és jövőkutató, gondolatébresztő könyvében a pszichológia és a neurológia legújabb tudományos kutatásaira támaszkodva mutatja be, miként képezhetjük az elménket, hogy félelem nélkül, reziliensen valósítsunk meg egy olyan világot, amelynek lehetőségeit még elképzelni sem tudjuk. Hatékony jövőkutató technikái segítségével elsajátíthatjuk azokat a készségeket és azt a gondolkodásmódot, amelyeknek köszönhetően „sürgető optimizmusunk”, vagyis a bennünk feszülő megállíthatatlan erő aktiválja cselekvőképességünket. A kizárólag ehhez a könyvhöz tervezett provokatív gondolatkísérletek és jövőszimulációk célja, hogy kollektív képzelőerőnket fejlesszük, és mindannyiunk számára jobb és élhetőbb jövőt teremtsünk.
Jane McGonigal: Elképzelhető (részlet)
Utazás tíz évvel a jövőbe
Nem vagy őrült, csak készen állsz a változásra.
Nnedi Okorafor, író
Talán ismerős a mondás: „A jövő most kezdődik.” Bár jól hangzik, valójában nem igaz. A jövő nem most kezdődik, sem holnap vagy a következő hónapban. Legalábbis akkor nem, ha a legtöbbet akarjuk kihozni a gondolatban tett időutazásból. Sokkal tovább tart, míg az előnyök teljes mértékben megmutatkoznak. Az, hogy pontosan mikor kezdődik a jövő, attól függ, kinek a jövőjéről van szó, és az illető milyen élethelyzetben van éppen. Leírok egy kis játékot, amit én találtam ki. Aki velem játssza, elég jó képet kap arról, neki mikor kezdődik a jövő.
Minden, jövőbe tekintő gondolkodást tanító órát vagy képzést azzal kezdek, hogy a „Mikor kezdődik a jövő?” című játékot játsszuk. Ilyenkor felteszem a kérdést: „Ha a jövő olyan időszakot jelöl, amikorra az életünk sok vagy szinte minden tekintetben más lesz, mint amilyen most, mennyi idő múlva kezdődik az a jövő?” Arra kérem a hallgatóságot, hogy írják le, hány nap, hét, hónap vagy év múlva fog ez bekövetkezni.
Ez nem becsapós kérdés, és nincs rá egyetlen helyes válasz. Sőt általában több tucat válasz születik rá, és mindegyik elfogadható: egy év múlva, öt év múlva, tíz év múlva, húsz év múlva. (Aki be akar szállni ebbe a játékba, gondolja végig most, mit felelne erre a kérdésre!) Mindenkit meg szoktam kérni, hogy írja fel a válaszát egy papírlapra, és tartsa a magasba, hogy a többiek is lássák. Aztán sorba állítom őket, vagyis időrendbe. Az áll a sor elejére, aki a legrövidebb időt adta meg. A végére pedig az, aki a leghosszabbat. A többiek maguk rendeződnek el a két végpont között.
Ekkor már világosan látszik, hogy rengetegféle válasz létezik a kérdésre. Megkérem a két végponton állót, és néhány embert a sor különböző pontjairól, hogy magyarázzák el, miért azt írták a papírra, amit. Sokan nagyon személyes dolgokat osztanak meg. „Hat hónap múlva” – írta fel egy nő a stanfordi felnőttképzésen. Elmondta, hogy a férje nemrég váratlanul elhunyt.
Egy szempillantás alatt minden megváltozott.
Erősen kételkedett benne, hogy bármi is sokáig megbízhatóan ugyanolyan maradhat az életében. Tapasztalatom szerint ez elég jellemző: azt, aki a legrövidebb időt adja meg a „Mikor kezdődik a jövő?” kérdésre, általában valamilyen veszteség vagy megrázkódtatás érte a közelmúltban.
Egy középiskolásoknak tartott workshopon viszont egészen más okból kaptam azt a választ egy fiatalembertől, hogy „három hónap”. Ugyanis ennyi idő volt hátra az érettségiig. Úgy érezte, utána új korszak következik az életében. A kutatások alapján ez is elég gyakori: amikor egy hosszú távú célt hamarosan elérünk, nyitottabbá válunk a lehetséges változásokra. Egy hosszú út a végéhez közeledik, és arra számítunk, hogy új utazás kezdődik.
„Ötszázhuszonegy nap múlva” – adott egyszer meglehetősen konkrét választ az egyik diákom. Kiderült, hogy gyors fejszámolást végzett: pontosan ennyi nap múlva tölti be a harmincat. A mérföldkőnek tekintett születésnapok kapcsán is gyakran számítunk változásokra, nemcsak a saját életünkben, hanem a minket körülvevő világban is. Talán kicsit egocentrikus gondolat, hogy amikor mi változunk, az egész világ velünk változik. Ugyanakkor jó, hogy vannak az életben ilyen előre beütemezett pillanatok, amikor készen állunk a változás elfogadására.
Mikor kezdődhet még a jövő? „2020. november 3-án, kedden – felelte valaki 2017-ben. – Akkor lesz az elnökválasztás” – tette még hozzá segítőkészen. Egyértelmű volt, hogy más eredményt remél, mint a legutóbbin. Nem mindenki nevez meg ilyen precíz fordulópontot, de sokan gondolják úgy, hogy rendszeres időközönként bekövetkeznek drámai változások, így mindig tudunk valami újban és másban reménykedni. Politikai választások, sportversenyek válogatói, de még az év divatszínének kiválasztása is lehet ilyen pillanat, ahogy egy művészi hajlamú hallgatóm egyszer felvetette. Az is nemegyszer előfordul, hogy a válaszadók nem tudják megindokolni a feleletüket. „A jövő tíz év múlva kezdődik – mondhatja valaki –, mert az elég messzinek tűnik.” Ez pedig nagyon igaz. A jövő az az időszak, amely elég távolinak tűnik ahhoz, hogy a dolgok igazán megváltozzanak. Ez teljesen szubjektív. A jövő akkor kezdődik, amikor én készen állok a drámai átalakulásra – legyen az nagy, ijesztő, várva várt vagy épp őrült változás.
Ezért szeretem a „Mikor kezdődik a jövő?” nevű játékot. A válaszok sokat elárulnak a résztvevők lelkiállapotáról. Aki rövid időt jelöl meg – kevesebb mint öt évet –, az vagy fokozottan érzékeny a változásra, vagy nyitott rá, vagy épp a kellős közepén van. Ha valaki szokatlanul távoli időpontot ad meg – negyven, ötven vagy akár száz évben gondolkodik –, az is sok mindenre utalhat: talán úgy érzi, elakadt, és feszélyezi, hogy minden marad a régiben a társadalomban vagy a személyes életében, ezért nem tudja elképzelni, hogy a belátható jövőben gyökeres változások következzenek be, és talán azt sem, hogy egyáltalán megéri azt a napot. De lehet, hogy az illető nagyon kitartó és eltökélt személy, aki hosszú küzdelemre készül. Esetleg nem látja szükségét a változásnak, és örül, ha minden ugyanúgy marad, amíg csak lehet. Csak további beszélgetéssel deríthetjük ki, mi áll a háttérben, de tapasztalatom szerint a „Mikor kezdődik a jövő?” kérdéssel induló társalgásra érdemes időt szánni.
Bármennyire gazdag változatosságot mutatnak is a feleletek arra a kérdésre, hogy „Mikor kezdődik a jövő?”, azért mégis messze a leggyakoribb válasz az, hogy tíz év múlva. Több mint tízezer diákomat megkérdeztem erről, és szinte mindenki egyetért: Tíz év elegendő idő, hogy a társadalom és a saját életem is gyökeresen megváltozzon.
Miért pont a tíz ez a mágikus szám?
Legtöbben saját tapasztalataink és társadalmi konvenciók alapján gondoljuk, hogy tíz esztendő változásokat hozhat. Az életünket is tízéves szakaszokra osztjuk: a húszas, harmincas, negyvenes stb. éveinkről beszélünk. Mérföldkőnek számító kerek születésnapjaink alkalmából szoktunk elgondolkodni azon, mit szeretnénk életünk következő tíz évében. A társadalmi változásokat is évtizedekben mérjük: gondoljunk csak arra, milyen más volt az 1920-as években az élet, mint az 1910-es években, mennyire különböztek az 1960-as évek az 1950-es évektől, és máris mennyire különböznek a 2020-as évek a 2010-es évektől. Aki több mint tíz éve él ezen a földön, vagy tanult történelmet, világosan látja, milyen sok minden megváltozhat egy évtized alatt.
Ha a közelmúlt történelmét nézzük, a tíz szinte már tényleg varázslatos számnak tűnhet. Rengeteg példát találhatunk arra, amikor új eszmék és tettek korábban elképzelhetetlen társadalmi változásokat hívtak életre nagyjából egy évtized alatt. Ez különösen igaz a történelmi jelentőségű győzelmeket kivívó társadalmi mozgalmakra és a globális hatású technológiai újításokra. Íme néhány példa, mindegyik nagyjából tíz évet vett igénybe (plusz/mínusz néhány hónap):
- Tíz év telt el, amíg az Egyesült Államokban a faji megkülönböztetés ellen küzdő polgárjogi mozgalmak eljutottak a buszon elkülönített ülések első bojkottjától a polgárjogi törvény elfogadtatásáig (1955–1964).
- Tíz évbe telt, míg a Dél-afrikai Köztársaság ellen az apartheid miatt bevezetett gazdasági szankciók elérték a céljukat, és az országnak új alkotmánya lett, amely egyenlő jogokat biztosított a feketéknek és más faji csoportoknak (1985–1996).
- Tíz év kellett a melegházasság megítélésének megváltozásához, miután az első ország (Hollandia) törvényessé tette. Akkor még sokan ellentmondásosnak tartották, egy évtizeddel később viszont a közvéleménykutatások alapján már a legtöbb országban a lakosság többsége támogatta (2001–2010).
- Az Egyesült Államokban elsőként Colorado legalizálta teljeskörűen a marihuánát. Tíz évvel később 50 államból 44-ben törvényes lett a használata (2012–2021).
Továbbá:
- Az internetet egykor csak tizenhatmillió ember használta, többségük tudós vagy kutató. Úgy gondolták, a világháló leginkább tudományos adatok megosztására alkalmas. Tíz év múlva már egymilliárd ember internetezett (1991–2001).
- Tíz évvel az első iPhone forgalomba hozatala után a bolygón élő emberek többsége már okostelefont használt, ezzel beköszöntött a „mindig elérhető” kommunikáció korszaka (2007–2017).
- Tíz év alatt a Facebook egyetlen felhasználótól eljutott oda, hogy egymilliárdan használják napi szinten, és hamarosan az első olyan termékké válhat, amelyet az emberek több mint egyharmada használ a Földön (2004–2015).
- Tíz év kellett a bitcoinnak, hogy egy tudományos cikkben felvetett elméleti lehetőségből közel ezermilliárd dolláros piaci kapitalizációt elérő valutává váljon. Ez több, mint az Egyesült Államok három legnagyobb bankjának együttes értéke (2008–2019).
- Tíz évvel az Uber és az Airbnb alapítása után az Egyesült Államokban a dolgozók 36%-ának van valamilyen melléktevékenysége (2008–2018).
- Tíz évvel az első felhasználói tesztelés után a Zoom kulcsfontosságú platformmá vált az emberiség számára a Covid–19-járvány alatt, mivel tanulásra, munkamegbeszélésekre, valamint családi és baráti kapcsolatok fenntartására is szolgált (2011–2020).
Vagyis olyan dolgok, amelyek ma apró kísérletként indulnak, tíz év alatt mindenütt elterjedhetnek, és megváltoztathatják a világot. Bizonyos társadalmi változások pedig, amelyek ma még valószínűtlennek vagy elképzelhetetlennek tűnnek, tíz év múlva akár be is következhetnek.
Persze nem minden változás vihető végig tíz év alatt – sok társadalmi mozgalomnak sokkal több időre van szüksége. A fejlődés pedig tíz év után sem áll meg. Amikor tíz évvel előre tekintünk a jövőbe, nem az a célunk, hogy mindent lássunk megvalósulni – bár rengeteg bizonyíték van rá, hogy tíz év alatt tényleg szinte bármi megtörténhet. A tízéves távlat inkább segít az elménk felszabadításában. Olyan lehetőségeket veszünk számításba, amelyeket egyébként elvetnénk. Valahol megnyugtató is, mert amikordrámai kihívásokról és a „normális” fogalmának radikális átalakulásáról gondolkodunk, tíz év elég hosszú időnek tűnik a felkészülésre. Éppen ezért, amikor arra kérek valakit, hogy gondolatban utazzon a jövőbe, szinte mindig tíz évvel előre repítem. A jövőkutatók azt szeretnék, hogy az emberek olyan időtávlatban gondolkodjanak, amelyben bármiről el tudják hinni, hogy megváltozhat – még ha most lehetetlennek tűnik is.
Ha képzeletben tíz évet utazunk előre, nemcsak a drámai átalakulás lehetőségében fogunk jobban hinni. Abban is jobban bízunk és reménykedünk, hogy mi magunk is hozzá tudunk járulni a változáshoz. Ennek egy pszichológiai jelenség, az úgynevezett időbőség áll a hátterében. Megnyugtató és erőt adó érzés, amikor tudjuk, hogy van elég időnk arra, ami igazán fontos – átgondolhatjuk a lehetőségeinket, terveket szőhetünk, és magabiztosabban alakíthatjuk a jövőnket olyanná, amilyenné szeretnénk. Ha csak napok vagy hetek távlatában gondolkodunk, szinte lehetetlen megteremteni az időbőség érzését. De ha tíz évvel számolunk… az rengeteg idő! Nem kell rohannunk. Bőven van lehetőségünk új készségeket elsajátítani, forrásokat gyűjteni, szövetségeseket toborozni, tanulni a hibáinkból, felállni a kudarcokból; és minden másra is, ami a lehető legjobb kimenetelhez szükséges. A bőség érzete növeli kockázatvállalási hajlandóságunkat és kreativitásunkat.
Elegendő időnk van eljátszani különböző ötletekkel, új dolgokat kipróbálni, és addig kísérletezni, amíg ki nem derül, mi működőképes.
Érdekesség, hogy az agy ugyanúgy reagál a tágas terekre, mint az időbőségre. Kutatások igazolták, hogy nagy belmagasságú helyiségekben és kint a szabadban magasabbra törő, „maximális” célokat tűzünk ki, és kreatívabban gondolkodunk. A maximális célok a felső határra összpontosítanak: Mi a lehető legjobb eredmény, amit el tudunk képzelni? A tízéves időintervallumra szeretek úgy gondolni, mint az elme katedrálisára vagy Grand Canyonjára. Képzeletünk ilyenkor magasra szárnyalhat.
Ha viszont időszűkében érezzük magunkat, olyan, mintha egy kicsi, ablaktalan, nyomasztó szobában rekedtünk volna. Lélekben összekuporodunk, és képzelőerőnk beszűkül. „Minimális” célokat tűzünk ki, vagyis csak annyira erőltetjük meg magunkat, amennyire feltétlenül szükséges a rossz elkerüléséhez. Ahogy pszichológusok egy csoportja megfogalmazta: „A maximális cél a legjobb, amit csak el lehet érni. A minimális cél az alapszükségletekre irányul, vagy a legalacsonyabb szintre, ami még éppen elviselhető.”
Amikor reggelente felkelünk, maximális vagy minimális célok lebegnek a szemünk előtt? Időbőséget vagy időszűkét érzékelünk? Ha túl rövid távú célokat tűzünk ki magunk (vagy a családunk, a közösségünk, a vállalkozásunk) elé, általában úgy érezzük, sürget az idő. Ugyanez a helyzet akkor is, ha túl sok a dolgunk, de ez utóbbit nem mindig tudjuk befolyásolni. Tehát ahelyett, hogy drasztikusan megnyirbálnánk a feladatainkat, egyszerűbb, ha azzal foglalkozunk, milyen messzire tekintünk a jövőbe, amikor az elérni kívánt változásokról gondolkodunk. Lehet, hogy tíz évvel előre tervezni szokatlan számunkra. Személyes téren leginkább egyéves távlatokban gondolkodunk a változásról, általában újévi fogadalmak formájában. De az újévi elhatározások nem segítik a maximális célok kitűzését, és ha egyetlen év alatt akarunk nagy változást elérni, nem élhetjük át az időbőség érzését. Mi lenne, ha a következő újévkor új hagyományt teremtenénk? Tegyünk inkább tízéves fogadalmat! Mit érhetnénk el (vagy mit érhetne el a családunk, közösségünk, vállalkozásunk), ha tíz évünk lenne rá? Milyen hosszú távú hatása lehetne egy új szokásnak, ha tíz évig gyakorolnánk? Játsszunk el gondolatban ezekkel a lehetőségekkel! Lehet, hogy elsőre nem lelkesedünk a tízéves fogadalom ötletéért. Hiszen nem tíz év múlva akarjuk látni az eredményeket, hanem már most.
Nem kell abbahagynunk a rövidebb távú tervezést, csak közben engedjük a képzeletünket a távolabbi jövőbe, tíz évvel előre is elkalandozni!
Ha szeretnénk átélni az időbőség érzését, alkalmazhatunk egy kis trükköt: válasszunk egy kisebb feladatot, például, hogy elolvassuk ezt a könyvet, és adjunk rá magunknak tíz évet! Azt gondolhatnánk, hogy így túl nagy lesz a kísértés a halogatásra, és talán sohasem fogjuk befejezni a könyvet, de valójában a halogatás furcsamód inkább időszűke esetén szokott előfordulni. Ha úgy érezzük, kevés idő van a feladatainkra, kevesebb feladatot végzünk el. Amikor úgy érezzük, bőven van időnk, több mindent megteszünk. Kutatások szerint ez független attól, mennyi „szabad” vagy „üres” időnk van valójában. Csak az számít, hogy az agyunk mennyire érzékeli bőségesnek a rendelkezésünkre álló időt. Próbáljuk ki! Adjunk magunknak bőkezű, tízéves határidőket! Talán magunk is meglepődünk majd, hogy az időbőség tudatában mennyivel szívesebben és gyorsabban végezzük el a feladatainkat, amelyeket egyébként folyvást halogatnánk. Így jobban kézben tudjuk tartani, mire használjuk az időnket.
Tényleg próbáljuk ki: adjunk magunknak tízéves határidőt arra, hogy elolvassuk ezt a könyvet, vagy bármilyen más kisebb elvégzendő feladatra! A Google- és az Apple-naptárban is lehetséges tíz évvel későbbi határidőt megadni. Sőt akár százéveset is, ha valamiről úgy gondoljuk, jó lenne, ha száz év múlva bekövetkezne. Kiváló gondolatkísérlet, mindenkinek ajánlom. Miközben fellapozzuk képzeletbeli vagy digitális naptárunkat, gondolatban induljunk időutazásra! Képzeljük el, hogy tíz évvel a jövőben járunk, reggel van, most ébredtünk, és nagyon izgatottak vagyunk… valami miatt. Különleges esemény vár ránk. Mi az?
Könnyebb elképzelnünk ezt a jövőbeli napot, ha digitális naptárunkban tíz évvel előrelapozunk.
Írjuk bele: mi lesz a programunk tíz év múlva, ezen a napon? Kivel leszünk? Milyen ruhát veszünk fel? Milyen eszközökre lesz szükségünk? Miért fontos vagy izgalmas számunkra ez a tevékenység? Hogy érezzük magunkat most, hogy eljött ez a nap? Képzeljük magunk elé azt a napot olyan élénken, amennyire csak tudjuk! Gondoljuk végig, miben leszünk mások mi és az életkörülményeink addigra, és ez mennyiben változtatja meg azt, amit tenni akarunk, vagy tenni tudunk!
Ha gondolatban ilyen messzi jövőbe utazunk, beletelhet egy kis időbe, míg az agyunk fel tudja tölteni képekkel az ismeretlent. Lehet, hogy elsőre csak a képzelet magvait tudjuk elültetni, és később újra kell próbálkoznunk, hogy szárba szökkenjenek. Legyen nyitva a naptárunk, és játsszunk el a lehetőségekkel! Adok egy feladatot: írjunk be valami izgalmas, akár az életünket megváltoztató dolgot a naptárunkba, tíz évvel későbbre. Aztán egy egész évtizedünk lesz rá, hogy eldöntsük, valóban szeretnénk-e, ha megtörténne.
Buzdítás gyanánt hadd meséljek egy közösségről, amely nagyon komolyan veszi a tízéves tervezéssel összefüggő gyökeres változásokat. Németországban az Osing környéki földművelők tízévente igen figyelemreméltó dolgot tesznek. Minden 4-esre végződő évben, például 2024-ben, megtartják az Osingverlosung nevű sorsolást, amelynek során újra elosztják a területen található 213 parcellát.
Tehát azt a földterületet, amelyet valaki tíz éven át művelt, át kell adnia annak, akinek kisorsolták.
Mindenki újat kezdhet egy új földdarabon. A halászati, vadászati és gyűjtögetési jogokatis újrasorsolják. Ez a hagyomány évszázadokra nyúlik vissza, és azóta is töretlenül gyakorolják. A sorsolást napjainkban zenés fesztivállal és lakomával ünneplik.
El tudjuk képzelni magunkról, hogy tízévente ilyen komoly változást vállaljunk? El tudjuk képzelni, hogy minden tizedik évben elcseréljük a tulajdonunkat egy szomszédunkkal – mondjuk, a könyveinket, a ruháinkat vagy az otthonunkat? Milyen érzés lenne tízévente visszaadni a földünket a közösségnek, és újrakezdeni valaki más birtokán? El tudjuk képzelni magunkról, hogy az osingi lakosokhoz hasonlóan örömmel ünnepelnénk ezt a véletlenszerű újraelosztást, ahelyett, hogy félnénk tőle vagy neheztelnénk miatta? Nehéz lenne, ugye? Pedig ez nem csak képzeletben létezik: tényleg vannak olyanok, akik boldogan és önként vesznek részt benne. Akkor miért elképzelhetetlen a legtöbb ember számára?
Írjuk össze az összes akadályt és korlátot, amely eszünkbe jut ezzel kapcsolatban! Miért ne működne egy ilyen sorsolás ott, ahol élünk? Miért ne akarnának részt venni benne az emberek? Aztán gondoljuk végig a következőket: mennyire lennénk hajlandók megkérdőjelezni, hogy a felsorolt akadályok valóban fennállnak? Van-e köztük olyan, amit le tudnánk győzni, vagy meg tudnánk változtatni? Eszünkbe jut-e olyan válsághelyzet, társadalmi mozgalom, technológiai áttörés vagy a közvélekedésben bekövetkező változás, ami ezt az elképzelhetetlen dolgot elképzelhetővé tehetné? Valahogy így fogjuk tágítani a képzeletünket a könyv olvasása során. Az osingi sorsolás a saját városunkban csak egyike azoknak a „lehetetlen” jövőbeli forgatókönyveknek, amelyekről gondolkodunk.