Anne Frank neve, alakja egyet jelent a holokauszt iszonyatával: ő az áldozat. Aki ismeri az alig tizenöt évet élt zsidó lány történetét, és olvasta a naplóját, többé már nem tud névtelenül és arctalanul gomolygó tömegként gondolni a náci haláltáborok hatmilliónyi áldozatára, és talán képes józanul számot vetni nemcsak az emberben lakozó határtalan gonoszsággal, hanem a szeretet hatalmával és esendőségével is.
E könyv a híres búvóhely, a hátsó traktus lakóit, köztük az Anne Frankot segítő öt személy közül a legfiatalabbat, a visszahúzódó Bep Voskuijlt állítja a középpontba. Ő Joop Voskuijl, a szerzőpáros idősebb tagjának édesanyja. A hátsó traktus bejáratát álcázó könyvespolcot pedig Joop nagyapja találta ki és készítette el. Vagyis ez egyben családtörténet is, méghozzá az a ritka fajta, amely a dicső és emlékezetes pillanatokon túl a közös múlt sötétebb, ellentmondásosabb fejezeteit is megidézi, és ezzel felbecsülhetetlenül értékes adalékot szolgáltat Anne Frank örökségéhez. Ahhoz a naplóhoz, amely nem csupán egy gyalázatos korszak krónikája, hanem az életbe, az emberi jóságba vetett hit és a reménység dokumentuma is.
Joop van Wijk-Voskuijl – Jeroen de Bruyn: Anne Frank és a hátsó traktus titka (részlet)
Fordította Hudácskó Brigitta
Második fejezet – Sárga csillagok
1940. május 10-én, a reggeli órákban Németország megszállta Franciaországot, Belgiumot, Luxemburgot és Hollandiát. A hónapokon át tartó téves riasztások és üres fenyegetések után a hollandokat mindez felkészületlenül érte. Anyám ezt úgy fogalmazta meg, hogy a nácik „derült égből villámcsapásként” jelentek meg. Azt állították, csakis jó szándékkal jöttek, azért vannak itt, hogy megvédjenek bennünket – az ő árja kuzinjaikat és „közeli rokonaikat”. De Hollandia megszállásával voltaképpen az volt a céljuk, hogy átvágják magukat a francia Maginot-vonalon és megakadályozzák, hogy a szövetséges hatalmak hídfőállást építsenek ki az Északi-tengernél, ahonnan végül megtámadhatnák a Birodalmat. Hitler úgy kalkulált, hogy nem nyerhet az európai hadszíntéren, ha nem foglalja el előbb Németalföldet.
Az invázió napján Vilma holland királynő – akit Anne Frank bálványozott és akinek a képét hamarosan a hátsó traktusban lévő ágya fölé ragasztotta – rádióbeszédet tartott, amelyben a nyugalom és rend megőrzésére biztatta alattvalóit. De mégis ki tudna nyugodt és fegyelmezett maradni, miközben állandóan sivítanak a légoltalmi szirénák, a fejük felett pedig zúgnak a Stuka zuhanóbombázók és a Heinkelek? A Schiphol repülőtéren robbanások történtek, és azt beszélték, hogy holland katonatiszteknek vagy egyszerű gazdáknak álcázott német ejtőernyősök landoltak tulipánmezőkön és falvak főterén. Úgy tűnt, a nácik mindig és mindenhol ott vannak. A tankok és a tüzérség villámgyorsan átkeltek a határon, és a tenger felé siettek.
Nem sokkal ezután a Luftwaffe csak parázsló romokat hagyott Rotterdam óvárosából.
Csupán ötnapnyi villámháború után már vége is volt az egésznek. Bár néhány helyen hősiesen ellenálltak nekik, a németek gyorsan megtörték a holland hadsereget, ugyanis elsöprő túlerőben voltak, amelyet rendkívüli gyorsasággal vetettek be. A megadás a megszállást jelentette. A hollandok igyekeztek megtagadni a hadizsákmány egy részét a győztesektől. Az amszterdami kikötőben felgyújtották az olajtartalékokat, amelynek eredményeképpen a fekete füstoszlop az égig ért. És gondoskodtak arról is, hogy elrejtsék a kincseiket: a Rijksmuseumból a legjobb Rembrandtokat evakuálták, az amszterdami gyémántkereskedők kerületében a legdrágább köveket elrejtették. Azonban Hollandia 140 000 zsidó lakosát a sorsára hagyták. Amikor bejelentették, hogy az ország megadta magát, a holland fegyveres erők főparancsnoka azt mondta honfitársainak, hogy nem volt más választása, hogy a vereség beismerése nem csupán „a további vérontást előzte meg, hanem elejét vette a teljes megsemmisülésnek”. De mi van azzal a megsemmisítéssel, amit egy efféle döntés éppenhogy elősegít?
„Csak annyit mondhatok – tette hozzá a főparancsnok –, bízzanak a jövőben.”
A királynőben legalább volt annyi tisztesség, hogy – mielőtt május 13-án egy brit rombolón elhagyta volna Hollandiát – emlékeztesse alattvalóit: „gondoljanak zsidó honfitársainkra.” Amikor meghallották, hogy IJmuiden kikötőjéből hajók indulnak Angliába, több ezer zsidó próbált a királynő példáját követve elmenekülni, ám a hajók mind tele voltak, a háborgó tömegek elől pedig lezárták a kikötőt.
Az emberek nem tehettek mást, úgyhogy végül hazamentek. Egész Amszterdamban füst gomolygott a kéményekből a balzsamos tavaszi levegőben, ahogy az emberek sietve tűzre vetették a zsidó szerzők által írt antifasiszta magazinokat és könyveket.
A legtöbb holland zsidó úgy gondolta, ez a nap sosem fog eljönni.
A legtöbben tényleg hittek abban, hogy Hitler tiszteletben tartja a holland semlegességet, és csak nevettek a nemzetiszocialista párt helyi oldalhajtásán, az NSB-n, ami hőzöngő provokációja ellenére is országosan a szavazatok mindössze négy százalékát nyerte el a legutóbbi választásokon. A holland zsidók egészen a megszállásig úgy gondolták, hogy akik menekülnek az országból, azok minimum rémeket látnak, rosszabb esetben pedig hazafiatlanok. Egy holland holokauszttúlélő felidézte, hogy amikor 1938-ban egy Gans nevű zsidó ügyvéd úgy döntött, hogy az európai politikai klíma miatt családjával együtt az Egyesült Államokba költözik, a barátai azt gondolták, hogy az illető „nemcsak bolond, hanem gyáva is”.
„Hollandok vagyunk – mondogatták, – és Hollandiában is fogunk maradni.”
Mostanra ugyanezen zsidók közül sokan keserűen megbánták, hogy a maradás mellett döntöttek. Néhányuk számára a közelgő végzet érzete elviselhetetlennek bizonyult. Amszterdamban nagyjából 150, főként zsidó ember vetett véget önkezével az életének közvetlenül a fegyverletétel után, mivel nem akarta kivárni, mi jöhet még a nácik uralma alatt. Néhány esetben teljes családok vettek be mérget vagy csukták be az ablakaikat, és nyitották ki a gázt. Május 15-én délelőtt 10 órakor Jacob van Gelderen zsidó közgazdászt és a Holland Szociáldemokrata Párt alelnökét feleségével és két felnőtt gyermekével együtt találták meg hágai otthonukban. Egyikük sem lélegzett már.
Otto Franknak sosem fordult meg a fejében, hogy valami ehhez hasonlóan elhamarkodott dolgot tegyen.
Ő hitt abban, hogy megtalálja a kivezető utat a családja számára, és igyekezett két kislánya előtt elleplezni a legijesztőbb eshetőségeket azt illetően, hogy mi történhet velük. Sok más holland zsidó lakossal ellentétben azonban ő pontosan tudta, hogy mire képesek a nácik, hiszen éppen emiatt menekült el 1933-ban Németországból a semleges Hollandiába. Most, hogy új otthonát elfoglalták, azon kezdett tűnődni, hogy vajon képes lesz-e megismételni ezt a mutatványt. Próbált vízumot szerezni az Egyesült Államokba és Kubába, de minden kivezető utat elzártak. Ezúttal még a pénz és a kapcsolatok sem segítettek. Otto Nagy-Britanniában élő rokonai korábban könyörögtek neki, hogy küldje el hozzájuk a lányokat. A német bombázók azonban most Londont és más angol városokat támadták éjszakánként, és Otto nem tudta elviselni a gondolatot, hogy szétszóródjon a családja. Hitt abban, hogy bármi is következzék, nagyobb biztonságban lesznek együtt.
A megszállás kezdetén pedig volt is oka az optimizmusra. Bármilyen nyugtalanító volt is időnként látni, ahogy SS-tisztek mászkálnak a városban, hajókáznak a csatornákon és Wehrmacht-csapatok masíroznak át a Dam téren, a legtöbb hollandot kellemesen meglepte, mennyire „normálisnak” tűnt minden azon az 1940-es, első nyáron. Az üzletek újra kinyitottak, megindult az élet, a német katonák többsége pedig normálisan viselkedett. Először még a zsidókat is békén hagyták, azon kívül, hogy a kóser hentesekkel szemben néhány új követelményt támasztottak, ami csak a vallásos zsidókat érintette. Néhányan azt kezdték gyanítani, hogy a megszállás talán mégsem lesz akkora katasztrófa, mint ahogyan attól kezdetben tartottak.
De ahogy véget ért a nyár, úgy lett vége a kegyelemnek is.
Augusztusban minden német zsidónak, aki 1933 után érkezett Hollandiába, be kellett jelentenie a nevét a náciknál. Otto Frank kötelességtudóan engedelmeskedett az utasításnak, ami januárra már a Hollandiában élő összes zsidóra vonatkozott.
A zsidók begyűjtését, deportálását különböző megszorító intézkedések előzték meg: nem ülhettek le a padokra a parkokban, nem használhatták a tömegközlekedést, nem taníthattak egyetemen és nem tölthettek be állami hivatalt. Nem tarthattak ezer guldennél többet készpénzben. Nem járhattak moziba, szállodába, a tengerpart ra, uszodába. „Nem valószínű, hogy leégnénk a napon” – írta Anne, aki igyekezett a dolgok jó oldalát nézni. Nem sokkal ezután kénytelen volt otthagyni a Montessori iskolát nyolcvanhat másik zsidó gyerekkel együtt, akik közül csupán húsz élte túl a közelgő vihart.
Az első nagyobb léptékű letartóztatáshullámra 1941. február 22-én és 23-án került sor, az amszterdami régi zsidónegyedben. A pogrom közepette, amely során az NSB-be tartozó nehézfiúk és nácik zsidókat rángattak le a kerékpárjukról, feldúltak zsidók tulajdonában álló üzleteket és könyörtelenül összevertek embereket, 389 zsidó férfit vettek német őrizetbe. Végül aztán Buchenwaldba és Mauthausenbe küldték őket; közülük csak ketten élték túl a háborút.
A hollandok nem nézték tétlenül ezeket a bűntényeket. Fel voltak háborodva. A kommunisták országos sztrájkot hirdettek, hogy a holland zsidókkal szembeni bánásmód ellen tiltakozzanak. És elképesztő módon február 25-én 300 000 holland ember válaszolt a felhívásukra. Letették a munkát. Éttermek, hajógyárak, állomások – jószerivel minden leállt.
Amszterdamban megállt az élet. A mai napig ez a holland történelem legnagyobb sztrájkja.
És bár néhány nappal később a nácik brutális módon leverték, egy pillanatig mégis úgy tűnt, hogy a hollandok követték királynőjük kérését és nem feledkeztek meg zsidó honfitársaikról.
Előfordultak a bátorságnak kisebb megnyilvánulásai is. 1942 tavaszán életbe lépett az egyik leghírhedtebb zsidóellenes rendelet, amely sárga csillag viselésére kötelezte a zsidókat. Néhány nem zsidó vallású holland is a ruhájára tűzte a csillagot tiltakozásul és szolidaritásból. A humor is a védekezés egyik formája lett. A Jood szót, amely hollandul zsidót jelent, stilizált héber betűkkel írták a csillagra, amely aztán a következő kifejezés rövidítésévé vált: Joden overle ven de ondergang van Duitsland, azaz: „a zsidók túlélik Németország bukását.”
És mégis ki kételkedhetett ebben? Hiszen még a vicc is úgy szólt, hogy „a csillagokban volt ez megírva”.
Fotó: Anne Frank Stichting, Amsterdam / Allard Bovenberg / annefrank.org