Rachel Cusk legújabb regényében feloldódnak a körvonala, újraíródnak a történetmesélés konvenciói, megszűnik a karakter és a cselekmény egysége. Az írónő megmutatja nekünk a világot olyannak, amilyen valójában. G, a festő, azzal fut be, hogy elkezd tótágast álló alakokat festeni. G, a festőnő elnyomó szülei elől menekül és ugyanilyen elnyomó férj mellett köt ki. G, a filmrendező pedig csak édesanyja halálakor kezdi megérteni, milyen mérgező hatással volt a családra. Olvass bele a Parádéba!
Rachel Cusk: Parádé (részlet)
Az egyik délután, ahogy a nagy ház mellett haladtunk el a saját házunk felé tartva, megpillantottunk egy férfit az udvarban. A magas, ösztövér ember ősz, hosszú haja és szakálla egyaránt piszkos volt, elnyílt, keskeny ajka mögött több sárga foga is hiányzott. Nem viselt cipőt, ruhái koszos rongyként lógtak rajta. Zavart félmosollyal nézett ránk, mintha nem tudná, ki ő, és hol van. Borzalmas folt éktelenkedett a szakállán és a nyakán, leért egészen aszott mellkasáig. Mann felesége egyszer csak kilépett a házból, sarkában a kutyával. Szólt valamit a férfinak, arcán türelmetlenség tükröződött, mire a férfi gőgösen elfordult, felemelte a fejét, mintha egy távoli hangot hallgatna. Amikor Mann felesége észrevett bennünket, odajött hozzánk. A férfi úgy bámult a levegőbe, mint egy szórakozott próféta, mintha nem venne észre semmit, ám nem sokkal később csatlakozott hozzánk, mintha önszántából döntött volna így.
Ő Mann, mondta az asszony. A férjem.
Ezen a napon kegyetlen hőség tombolt. Odalent a völgy kábán lüktetett a pulzáló levegőben. A tehenek lehorgasztott fejjel álltak az olajfák alatt. Mann felesége megkérdezte, nincs-e túl meleg a kis házban, és felajánlotta, hogy visz nekünk egy ventilátort.
Minek jönnek ide, ha hűvösre vágynak, szólalt meg váratlanul Mann magas, tiszta, művelt hangon, amely egyáltalán nem állt összhangban a külsejével.
Mann felesége gúnyosan felnevetett.
Késő, mondta. Már itt vannak.
A férfi felemelte a fejét, mintha csendre intené a nejét. Annyira sovány volt, hogy retkes nyakán és karján kidudorodtak az inak.
Ez esetben, felelte, tegyék azt, amit az állatok, és maradjanak az árnyékban.
Miután elmúlt a megjelenése okozta döbbenet, kezdtük tisztábban látni Mann arcvonásait – csapzott szőrzet rejtette magas, domború homlokát, szép metszésű orrát. Járomcsontja széles és lapos volt. Különös, sápadtzöld szemével szinte prófétai elragadtatásban, pislogás nélkül nézett a világba. A felesége leplezetlen megvetéssel mérte végig.
Nem akar mindenki úgy élni, mint az állatok, jegyezte meg.
Mann lassan a nő felé fordította a fejét, mintha végre hajlandó lenne tudomást venni róla. Volt valami kimódolt ebben a tétovaságban, amely azt sugallta, így szokott reagálni a tekintélyét érő támadásokra.
Nem mindenki azonosul annyira a burzsoá értékekkel, mint te, vágott vissza.
Az asszony elvörösödött, szeme villogott.
Nem olyan nagy baj az, ha az ember tiszta és kényelmes otthont akar, jelentette ki. Pláne, ha gyerekei is vannak.
Mann türelmetlenül hátravetette a fejét.
Ó, gyerekei! – kiáltotta szarkasztikusan. Hányszor hallottam már, hogy valaki a gyerekekre hivatkozva adja fel az elveit!
A kutya nyüszíteni kezdett, Mann felesége megpaskolta a fejét.
A gyerekeknek megvannak a saját elveik, szögezte le szenvedélyesen, mire a férfi keskeny ajka szétnyílt, torkából ziháló nevetés tört elő.
Ez esetben ők az egyetlenek, akikről ezt el lehet mondani!
Pár órával később Mann felesége áthozott nekünk egy ventilátort. A fekete kutya fürgén ügetett be a kertbe, Mann felesége lomhán követte. Csuromverejték volt, üldögélt velünk egy darabig az árnyékban, hogy felfrissüljön, mielőtt hazaindulna. Kifakult, lila kánikularuhát viselt, amely szabadon hagyta erős, barna vállát és karját. Élénk, kék tekintete bejárta az egész völgyet.
Ocsmány ez a hőség, jegyezte meg, és egyre gyakoribb.
A kutya a lábához kuporodott, horpasza emelkedett és süllyedt, de még a melegben sem szívesen maradt nyugton, az asszony minden mozdulatára éberen felkapta a fejét, és körülnézett.
Mann felesége megkérdezte tőlünk, megtaláltuk-e a tengerhez vezető utat, mi pedig beszámoltunk neki az elhagyatott házról, amelyben lakók kísérteties nyomát láttuk. Az asszony elmesélte, hogy a ház hosszú éveken át ugyanannak a családnak a tulajdonában állt, az öregek azonban meghaltak, a gyerekek pedig el akarták adni az ingatlant. El is mentek a szigetről, amilyen hamar csak tudtak, azóta sem tértek vissza. Eredetileg egy vállalkozónak akarták eladni a házat, aki szállodát épített volna a helyére. Elhelyezkedése, a tengerre nyíló kilátás annyira kivételes, hogy az örökösök nagyon magas árat kértek érte, ám akárhányszor felbukkant egy érdeklődő, az önkormányzat visszautasította a kérelmét. A fiatalok megharagudtak, de meg is makacsolták magukat. Úgy határoztak, kivárják, amíg a pénzükhöz jutnak, mert szentül hiszik, hogy amint megváltozik az önkormányzat összetétele, helybenhagyják majd a kérelmüket. Nem is nyúltak a házhoz, hiszen ha megvalósul a tervük, az épületet lebontják. Az öregek dolgait pontosan ott hagyták, ahol a halálukkor voltak. A ruháik még mindig bent lógnak a szekrényekben, a fogkeféik ott vannak a fürdőszobában, az élelmiszer a kamrában, és gyakran eszembe jut, tette hozzá az asszony, hogy vajon mit érezne a két öreg, ha tudnák, hogy így közszemlére tették őket.
Mann felesége elnézést kért az akcentusáért, tudja, magyarázta, hogy még mindig megvan, pedig hosszabb ideje él itt, mint amennyi időt Németországban töltött.
Nem tudom, miért nem tudom levetkőzni, merengett. Úgy ragaszkodik hozzám, mint ez a kutya. Aki egyébként elvileg Manné, csak ő erről nem vesz tudomást.
Minden feszengés nélkül üldögélt, szétvetett lábbal, a szék karfájára könyökölve; időnként gépiesen kisimított az arcából egy-egy tincset.
A lányomnak is ilyen az akcentusa, folytatta, pedig ő alig pár alkalommal járt csak Németországban. Nem érzi ott magát otthon, és már én sem. Kiskorában egyszer nagyon beteg volt, és a családom nem akarta elhinni, hogy nem viszem Németországba kezeltetni. Számukra a gyerek betegsége azt jelezte, hogy ideje abbahagyni a menekülést, és visszatérni az ő valóságukba. Szerintük egy ilyen hely nem lehet valódi, itt biztosan nem születnek emberek, nem éreznek úgy, nem hisznek az életükben úgy, mint a Németországban élők. Pedig, folytatta, itt az emberek sokkal tovább élnek, mint ott, olyan sokáig, hogy sokan már azt sem tudják, hány évesek. Egyesek még havat is láttak azon a hegyen. Emlékeznek rá, hogy valaha szellemek jártak ezen a vidéken, és számukra ugyanolyan valóságosak voltak, mint a többi ember. Semmi sem maradt abból az időszakból, de ők ezen szemmel láthatólag nem szomorkodnak. Hosszú ideig élnek, fejtegette, számomra mégis mindig úgy tűnt, bensőségesebb viszonyt ápolnak a halállal.
Mesélni kezdett egy hagyományról, amely a szigeten dívik – vagy lehet, mondta, hogy ez is csak legenda –, miszerint létezik a közösségben egy személy, akit el lehet hívni, hogy segédkezzen a halál körül, ahogy egy bába segédkezik a szülésnél. Sőt, ő úgy hallotta, hogy a kettő gyakran ugyanaz a személy. A segítség módja, halál esetén, némileg megbotránkoztató: ha valaki úgy határoz, hogy ideje meghalni, a bába a lehető leggyorsabb és leghatékonyabb módon végzi el a feladatot. A szokásos módszer egy kalapácsütés a fejre alvás közben, és Mann felesége látott is olyan kalapácsokat – bunkósbotra hasonlító, bonyolult faragványokkal díszített fatárgyakat – nemcsak a helyi múzeumban, hanem egyes családok otthonában is, amelyek állítólag ezt a célt szolgálták. A legenda szerint úgy sarkallják tettre a halál bábáját, hogy éjszakára diszkréten nyitva hagyják a bejárati ajtót. Nehéz nem arra gondolni, mennyi félreértés lehet ebből, tette hozzá az asszony, de hajlok arra, hogy ez a nő – mert ha jól értem, mindig nőről van szó – elég okos ahhoz, hogy tudja, mikor szól neki az üzenet.
Odalent, a hőségtől vibráló völgy mélyén motorcsónakok cikáztak a tenger sík felszínén, fehér barázdát vájtak a vízbe. Felhallatszott hozzánk a távoli motorzúgás és kiáltozás hangja. Messze, a szemközti hegygerinc kőfejtőjében apró markológépek szorgoskodtak és csillogtak a napsütésben. A könnyed masinák mintha más valóságban léteztek volna, mint ez a forró domboldal, az emberi küzdés ősi helyszíne.
Mann megpróbálta leállíttatni a kőfejtőt, mondta az asszony. El is felejtettem, hogy innen még mindig látni lehet. Mann máshol mindenhová fákat ültetett, hogy eltakarja. Számára az volt a vég kezdete, amikor megérkezett a kőfejtő cég. Nem értette, hogy fogadhatják el ezt a helyiek. Nem bírta elviselni a látványát, ezért ültetett fákat, hogy többé látnia se kelljen.
A kutya az asszony térdére hajtotta a fejét, de az szelíden eltolta magától, a kezével legyezte az arcát.
Túl meleg, Lola, magyarázta neki.
Megtörölte a homlokát, felállt, mire a kutya is talpra szökkent, és körbe-körbe szaladgált. Az asszony közölte, hogy hamarosan visszamegy pár napra Németországba, mert beteg az édesanyja. A házvezetőnő, Grazia – az az apró öregasszony, akit láttunk – mindenben segítségünkre lesz. Az anyja már jó ideje betegeskedik, jegyezte meg. Nem tehet érte semmit, de nem tud kibújni a feladat alól: a család egyfolytában azon vitázik, ki a soros, hogy meglátogassa. Annyira más ott, mint a szigeten, ahol szeretik az öregeket, jelentette ki, hogy elkezdett félni ezektől a találkozásoktól, mert egyre inkább úgy érzi, szóvá kell tennie családi kapcsolataik cinizmusát, mielőtt túl késő lenne. Amint azonban odaér, mindig azonnal látja, mennyire képtelenség ez.
Anyám nem érti az életemet, mondta. Azt állítja, igásló vagyok csupán. Különös egy anyától, hogy lónak látja a lányát, de az igazság gyakran ilyen kegyetlen.
Amikor Németországba utazom, mindig úgy érzem magam, mint aki álomból ébredt fel. Persze az ottani valóság nagyon sokat változott, amióta eljöttem, és én már nem tartozom oda, de az is igaz, hogy bizonyos értelemben álomban élek. Ott nem értek már semmit, mondta zavartan hunyorogva kék szemével, itt viszont ismerős vagyok.
Nyitókép forrása: Wikipedia
