A mindennapi problémáink nem biztos, hogy a politikában vagy a világ történéseiben keresendők, hanem előfordulhat, hogy a neveltetésünk vagy vallásunk az igazi nagy ellensége az életünknek. Mit tehet egy anya, aki nem szereti a gyerekét, kisebbségi komplexussal küzd, és még mindig nem tudja, ki is valójában? Hova forduljon az, akit egész életében szűk kontroll alatt tartott a családja? Mi történik akkor, ha egy vallásos tanár konfliktusba kerül saját egyházi iskolájával?
Ongjert Hanna első könyve három különböző, mégis nagyon hasonló élettörténeten mutatja be a mai legégetőbb társadalmi kérdéseket. Szülői minták és társadalmi dogmák keresztüzében próbálunk kiigazodni, miközben mi sem értjük teljesen, hogy mi bajunk van. A Fecskefészek segíthet ebben.
Ongjerth Hanna: Fecskefészek (részlet)
Ella nem volt magas, sem alacsony. Hullámos haja rozsdavörös. Kétnaponta mosta, hogy fényes legyen. Ezzel a színnel nem lehet másként, mondogatta. Az arca élek és szögek viszonylag arányos összjátéka. A nyakán, jobboldalt diónyi tűzfolt. A legszebb ékszere, úgy tartotta, ahol foltot köpött rá egy sárkány. A teste csupa meredély: kulcscsontja, lapockája kiáll, csípőcsontja kemény.
– Hajrá, fiú! – kiáltotta oda neki, nem is olyan régen, egy komótosan sörözgető horgász az utolsó száz méteren, amikor tizennyolc kilométer után vöröslő fejjel átfutott a balatoni kemping kapuján. Ella kezével – nőiségét kiemelendő – csöcsöket imitált, de akkorra már nem figyelt senki.
Legfontosabb jármódja a futás volt. A rövid, kis léptű és a nyújtott ügetés.
Futott, ha el akarta érni a buszt, futott, ha unta a hazautat. Futott, hogy gondolkodjon. Futott, hogy felejtsen.
Olyan volt, mint a sarlósfecske: sosem tért nyugovóra, mégsem fáradt el. Sosem unatkozott, mert unatkozni elviselhetetlen lett volna számára.
Ha volt fél órája, futott. Ha három, futott. Futás közben elégedett volt. Lecsukta a szemét, és ráhagyta magát a melegen lüktető testére. Megbízott benne. Érezte a pulzusát. Sosem mérte, úgyis lusta volt megérteni és megjegyezni a mindenféle tartományokat. Amikor időnként elesett, felállt és futott tovább; a horzsolásait csak pár nappal később vette észre, mintha egy álomból ismert volna rájuk.
Olyankor még a testét is szerette. Büszke volt rá: szívós, nemtelen, nem túl ilyen, nem túl olyan. Együttműködő, mint máskor soha. Futás közben lehetett izzadni, lehetett böfögni. Mindent lehetett.
Ella aránylag jó véleménnyel volt magáról. Mert beismerte, ha valamit nem tudott; kész volt bocsánatot kérni, ha rosszat tett. Nem volt kifejezetten szigorú senkihez. Az anyját kivéve.
Az apákkal persze jóval egyszerűbb békében lenni, mert életük során átlagosan sokkal kevesebb gyöngyöt, csatot, lovagvártartozékot nyelnek el a porszívóval, mondogatta, mintha ezen múlt volna.
Tizenévesen olyan akart lenni, mint az asszony, aki az égbe vezető lépcsőt keresi.
Szerette volna, ha az igenei igenek, a nemei pedig nemek lennének. Érzékeny volt, hallotta sokszor, talán túlságosan is. De legalább együttérző, vigasztalódott, és tisztességes, gondolta.
És tényleg: kedves volt. Ám őszintétlen és megalkuvó is. Többnyire kettős mércével mért. Barátsággal fordult a másik felé, de manipulálni is ugyanannyira tudott. Annyira, hogy fel sem tűnt senkinek. Rettegett a szavak erejétől, ezért kényes helyzetekben inkább nem is mondott semmit.
Ella katolikus családban nőtt föl, a szégyenérzet és a bűntudat mint alapélmény az ő esetében is a rendes élet természetes velejárójának számított.
Jól vigyázz, kicsi szem, mit figyelsz. Mint egy hosszú ujjú, sötétkék garbó. Nem feltűnő, társadalmilag elfogadott, egészen kényelmes, bár nyakban sokszor szúr. Csak lehúzni nem lehet, főleg, hogy Ellára harminc év alatt alaposan ránőtt.
Magától értetődően gyötrődött egyes helyzetekben. Ha másnapos volt, két legyet ütött egy csapásra. Szégyellte, hogy mértéktelenül ivott előző este, másnap pedig furdalta a lelkiismeretét a szörnyű restség, ami nem engedte kikelni az ágyból.
Kitűnően megtanult együtt élni azzal a szégyenérzettel is, amely akkor tört rá, ha bement egy plázába. Vagy egy gyorsétterembe. Ha pattogatott kukoricát evett a moziban. Ha szappanoperát nézett. Ha vágyat érzett. Ha bedühödött, folytathatta volna a sort, csakhogy a dühöt nem ismerte. Nagyvonalúan jóváhagyta az elkövetők utálatos tetteit, gyorsan, még mielőtt számot kellett volna vetnie az indulatával.
Az intellektuális szégyenkezéshez azonban nem tudott hozzászokni. Évtizedek múltán is félhangosan motyogva szidta saját magát, miután ostobaságot kérdezett, illetlenséget beszélt, nem ismert egy „alapfilmet”, egy eltéveszthetetlen képzőművészt; nem tudott egy fontos évszámot, vagy képtelen volt elhelyezni a térképen egy fővárost. Mert ott, ahonnan ő jött, a tudatlanság a butaság jele volt. Szánták.
Ella ezért okos szeretett volna lenni, ha már más nem lehet, és mindig nagyon fájt neki, amikor a saját falaiba ütközött.
Olyankor igyekezett túlharsogni magát.
Tudomása szerint tehát ismerte az önmarcangolás minden – keresztény körökön innen és túl – elterjedt vállfaját.
Ezért is zuhant olyan nagyot, amikor huszonnyolc évesen, a fia születése után a műfaj teljesen új ágával találkozott: annak az értelmiségi, gyerekeket szerető, tudatosan tervező, rendezett családban felnőtt, boldog házasságban élő nőnek a fájdalmával, aki sűrű könnyeket sírt, amikor a szülőszobáról hazaérve kinyitotta a ruhásszekrényét, mert olyan elkeseredetten gyászolta az addigi életét. Rettegett attól, hogy soha nem fogja úgy szeretni azt a szokatlanul szép, ismeretlen kisgyereket, ahogyan egy anyához illik.
Ezt a szégyenérzetet hiába tolta volna a katolikus egyházra, elemi volt. És természetellenesnek tűnt. Hiszen legjobb tudomása szerint rendesen felkészítették, mi vár majd rá. Mondták a terhestanfolyamon, a szülészeti vizsgálaton, hallotta a sokat látott, józan beszédű barátnőjétől is, hogy ne féljen, ha a terhesség alatt még nem érez különösebb szeretetet a magzata iránt. Nincs még benne az anyaság kódja, mert még nem anya.
Viszont két másodperccel a kisbabája születése után Ellának minden oka megvolt, hogy ami az elég-jó-anya porondra lépését illeti, késésben érezze magát.
Mi lesz ebből. Lesz-e ebből valami, mint más, mint görcsösen feszült, vádaskodó kudarcsorozat.
– Van egy fiam – igyekezett kimondani hónapokig. Próbálta az utcán, félhangosan, a Balaton partján, a konyhában. És a téren, galambokat kergetve, hátán a kacagástól fuldokló gyerekkel. Próbálta magyarul, próbálta németül, remélve, hogy az idegen nyelv távolságából könnyebb lesz. Fél évébe telt, mire sikerült. És még egy egészbe, mire egyik reggel, amint éppen úton volt észak felé, a tengerhez, a hajnali pályaudvar fénylő szürke aszfaltján a bólogató fejjel masírozó madarakat figyelve tudatosult benne, soha többé nem akadhat már az útjába olyan utcai galamb, amiről nem a fia jut eszébe.
Fotó: Tea Kiadó / Fodor Cini
