A Magvető kiadó Tények és tanúk című sorozatának legújabb részében Horváth Ádám, a Szomszédok rendezőjének életútinterjúját olvashatjuk. Már gyerekkorban érzékenyen szemlélte a világot, 1944-ben bujkálása közben emberpróbáló feladatokat kellett végrehajtania; majd később Sztehlo Gábor ifjúsági államának, a Gaudiopolisnak lett az első kulturális minisztere. Lévai Júlia interjúkészítőnek nemegyszer öniróniával beszél arról a sodródásról is, ami jellemezte. Olvass bele a kötetbe!
TÉNYEK ÉS TANÚK
Horváth Ádám: Sorsválasztások (részlet)
Életútinterjú
Készítette: Lévai Júlia
A kiadás alapja az 1956-os Intézet Oral History Archívuma részére 2003. február–márciusban készült életútinterjú (forrás: Veritas Történetkutató Intézet és Archívum)
A Mérei Anna által Horváth Ádámmal 2000. május 15-én készített interjú részlete a USC Shoah Foundation – The Institute for Visual History and Education archívumából származik
Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Schmal Alexandra
Sárközit elvitték, Boldizsár Ivánéknak volt egy kísérletük, hogy kiszabadítsák (1), de ők nem fogadták el – egyikük sem –, mondván, hogy a többiek fogják megsínyleni, és itt van egy kitűnő parancsnok, tartalékos tiszt, magyartanár, az majd megvédi őket. Másnap leváltották a magyartanárt, és mind a hárman meghaltak Balfon. Elsőként Szerb, másodiknak Halász, és utolsónak éhen halt Sárközi… Engem ugye az Erdei-tanyára vittek ki, de Erdei akkor már nem volt ott. Elindult átszökni az oroszokhoz a fronton át.
[…]
Hol volt Erdeiék tanyája?
Csepel és Szigetszentmiklós között, az út mellett, négy kilométerre Szigetszentmiklóstól. Egy gémeskutas vályogtanya, amit a két Erdei fiú meg az öreg építettek, amikor el kellett jönniük Makóról Erdei baloldali működése meg az általa alapított hagymaház ügyei miatt – lévén Makó a legnyilasabb város. Itt béreltek húsz hold földet, és abból éltek, hogy az öregúr, és ha otthon voltak, a fiúk művelték a földet, dehát akkor a Feri már eléggé mélyen benne ült a falukutatásban Majláth Jolánnal együtt, aki akkor egy épkézláb, stramm, szintén nagyon kitűnő családból való nő volt. Úgyhogy Erdei ritkábban volt ott, de azt tudom, hogy a határ zengett, ha Erdei szántott, úgy káromkodott, mint a legszabadabban eresztett fuvaros, és a százkilós zsákot úgy dobta, ahogy kell, rendesen.
Én istállófiú voltam, nekem az volt a dolgom.
Erdei már nem volt ott, amikor én kiértem, és amikor a front a közelbe ért, akkor az öreg Erdeit kirakták ebből a tanyából, mert egy légvédelmi üteget helyeztek oda, úgyhogy bevitt magával a faluba, amelynek a határában volt már a háború, tehát útközben már néha hasalni kellett. Így végül azt mondta, hogy ő nem mer engem tovább tartani, és menjek el.
A saját nevén volt ott?
Igen. Egy címet tudtam – nem volt szabad címeket tudnunk. Úgy leveleztünk egymással, hogy Fónyi Gézáné – Majláth Jolán testvére – volt a központ, akinek a nevére küldtük a leveleket egymásnak. Minden levelet a Fónyiné kapott, és onnan jöttek a levelek – én nem tudtam, hogy hol van anyám, hol van Eszter, hol van apám, senkiről sem tudtam. Ezt a címet, a Halmi utcát véletlenül valahonnan tudtam, és így elindultam gyalog Szigetszentmiklósról, ágyúzás közepette. Már addig is edzett voltam, mert ugye háború zajlott, és Csepelt folyton bombázták, nekem pedig akkor is be kellett mennem a faluba mindennap, az öregúrnak cigarettát hozni, meg a postáját kihozni, tehát megszoktam, hogy lőnek fölöttem, meg repeszeső van, meg repülők zuhannak, meg látom, hogy szemben egész Csepel ég, balra, a hátam mögött látom, hogy a Csepel Autógyár helyén a Messerschmitt gyár ég (2). Úgyhogy én ott eléggé megedződtem. Aztán bejöttem a Halmi utcába; a ház, amibe jutottam, egy illegális ház volt, valamelyik szállónak a nyilas főportásától bérelte apám, ezt tudom, de hogy miből, azt nem (3). És ott volt a felesége, ott volt Mihályi Gábor, a nevelt fia, ott volt a feleségének két kassai unokahúga, meg én.
Én betoppantam oda. És apám rettentően megörült nekem, mert – hát hogy milyen jó együtt lenni.
Aztán kiderült, hogy ez egy illegálisan működő ház, melynek égisze alatt majdnem mindennap elindult egy Talán Ákos nevű fiatalember. Nem tudok róla azóta semmit, ő ilyen „kiska”-ként szerepelt – tehát piros-fehér-zöld karszalag, katonasapka, pisztoly –, kisegítő karhatalom, ez egy fedő, bujkáló szerv volt (4). Petényi Géza, későbbi Kossuth-díjas gyerekgyógyász és egy Böszörményi-Nagy Béla nevű zongoraművész fiatalember katonaruhában, nyílt paranccsal jártak be a gettóba, és hoztak ki naponta négy-öt embert. Szintén régi családi barát volt Waldbauer Imre hegedűművész, akinek a vonósnégyese is nevezetes volt, nagyon jóban voltunk. Az ő feleségének a Fő utca és Bem József utca sarkán, a Külügyminisztérium helyén volt egy leíróirodája (5). Délután oda hozták ki az embereket, ott megfürödtek, megmosakodtak, a leíróiroda már zárva volt, le volt húzva a redőny, mögötte az emberek átöltöztek, megborotválkoztak, és akkor két vagy három taxival áthozta apám őket ide, a Halmi utcába. Másnap az én dolgom volt elmenni az iratokért. Egy házaspár, Detre Pál szocdem építészmérnök és a felesége, Szép Anna festőművész kékítővel töltött ki papírokat; bélyegzőket is csináltak, de a rendőrségi szárazbélyegzőt, amikor nem gumiból van a bélyegző, hanem fémből – azért kell azzal stemplizni, mert egy bélyegzésre elég egy festékanyag –, na azt nem tudták utánozni, ahhoz vésnök kellett volna. A gumit viszont ki tudták faragni radírból.
Akit pedig mi vittünk ki Pesthidegkútra Schlachtához – majdnem mindenkit –, azoknak kellett hogy legyen élelmiszerjegyük, mert különben nem tudtak volna nekik enni adni.
Na most ugye akit erdélyi menekültként könyveltek el, annak nem kellett kijelentő. Mert akkor az volt a divat, hogy ha elköltözött valaki az egyik utcából a másikba, akkor kijelentőlappal kijelentkezett – rendőrség; bejelentőlap – rendőrség: nyilván van tartva. Aki viszont erdélyi menekült, annak nem lehetett kijelentőlapja. Az erdélyi menekült. Tehát mindenféle neveket kékítővel ráírtak a bejelentőlapokra, amiket nekem kellett vinni különböző rendőrőrsökre Budapesten. Mindig arra a kerületre szóló utcába szólt a bejelentő, amelyik őrshöz mentem. Ott lepecsételték, levágták és kiadták az élelmiszerjegyet, s azzal én vissza tudtam menni. Magyarán futárfeladatom volt ebben a házban, illetve ott voltam a Fő utcában, és gyakran én kísértem el taxival a Halmi utcába azokat, akik kijöttek. Így működött ez a ház. De föl voltunk készülve arra, hogy le lehet bukni.
Milyen ürüggyel hozták ki az embereket?
Nyílt paranccsal. Amikor bementek, mindig kihoztak hármat, és megnézték, hogy ki lesz a következő három. Arra a háromra állították ki a hamis nyílt parancsot, ami úgy szólt, hogy az illetőket a nyilasházba viszik. És hozták a Fő utcai leíróirodába. Ez borzasztó bátor dolog volt.
És a válogatás? Mit jelent az, hogy megnézték, ki lesz a következő három? Hogy döntötték el, hogy kik lesznek azok?
Először az ismeretségi kört hozták ki, tehát például az én Márkus Andor nevű rokonomat és a feleségét, aki anyám nagynénje volt. Ők aztán ott is maradtak a Halmi utcában. Márkus az Angol–Magyar Banknak volt az egyik igazgatója. Nem tudok minden részletet, mert nekem elég volt a magam dolga, én ugye akkor tizennégy éves voltam.
Mielőtt illegalitásba mentem, kaptam egy leventebehívót. Az egyik utolsó ember voltam, aki bent járt a Maros utcai kis zsidókórházban, egy Roth Marcell nevű, nagyon jó barátunk volt ott mint sebész (6).
Rám tett egy ideiglenes gipszet, és adott egy igazolást, hogy el van törve a karom. Azt küldtem be magam helyett a leventééknek.
És mit tesz isten, az egyik nap az volt a dolgom, hogy menjek be a Rókussal szemben egy házba Thury Lajoshoz, nála volt egy csomó hamis újságíró-igazolvány, mindenféle hamis igazolások, űrlapok, és néhány bélyegző is, azokért kellett bemennem. Visszafelé le kellett szállnom a Körtér előtti megállónál. A bal oldalon volt egy tisztító, az is egy illegális centrum volt, ahol még kaptam különböző papírokat, s ez mind egy aktatáskában volt velem, és vártam a villamosra, ami hamarosan be is futott, ám egyszer csak rám dörrent az iskolai leventeparancsnok-tornatanár hangja, hogy én hogy kerülök ide. Azt nem tudta, hogy zsidó származású vagyok, mert én református voltam. Nemcsak a hamis papírok szerint, hanem effektíve. Hát hogy én miért nem vonultam be, és most bevisz engem ide a nyilasházba, és majd megnézzük, hogy itten mi van. És abban a pillanatban indult a villamos mellettem, aminek még nem automatikusan csukódó ajtaja volt, hanem rácsos. És én fölugrottam. Tudtam, hogy ha a táskámat megnézik, és kapok két pofont, akkor kiszednek belőlem mindent, és rettegtem, hogy fut utánam, és üvöltött, hogy szemét, katonaszökevény, hazaáruló. Ráadásul egy rendőr állt mellettem a peronon. De meg se mukkant. S aztán a Körtéren leugrottam, és elkezdtem rohanni a Fehérvári úton, és… akkor azt mondtam, hogy most egy ideig nem mennék, mert ez egy kicsit megviselt.
(1) Lásd Boldizsár Iván: Királyalma, Kortárs, 1964/12, 1906–1911; vö. Ungvári Tamás: Az emlékezet csapdái, Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2008. február 8., 13: „A Királyalma történet arról szól, hogy Boldizsár századosi egyenruhában hamis paranccsal hozná el s bújtatná a három magyar írót. Azokat azonban visszatartja a parancsnokuk, aki valamennyiük művét olvasta, s megígérte, vigyáz reájuk, megmenti őket, kezeskedik az életükért. Az emlékezés csattanója az, hogy másnap ezt a parancsnokot leváltják, »…és a századot elvezényelték a nyugati határszélre. Két hét múlva már nem éltek.« […] A történetben nem is Boldizsár Iván karpaszományos átöltözése századossá a gyanús, hanem az irodalomkedvelő hadnagy-parancsnoké. Ez a hadnagy Boldizsár szivárványos történetében a kortárs irodalmat tán professzoroknál is jobban ismerte. Holott Sárközi, Szerb jószerivel csak az irodalmon belül volt ismert, Halász Gábort pedig csak a szűk szakma tartotta nyilván. Annyi bizonyos, hogy a táborból sokan szöktek el, míg Sárközi, Szerb Antal és Halász Gábor maradt. Boldizsárnak […] kellett egy igaz magyar irodalomkedvelő honvédtiszt. A kádári »konszolidáció« tervébe mindez jól beleillett.”
(2): Egy 1941-es egyezmény értelmében Németország átadta Magyarországnak a Messerschmitt vadászrepülőgép és romboló, továbbá a szükséges repülőgépmotor licencét. A sorozatgyártás 1943-ban indult meg. A Dunai Repülőgépgyár lebombázott horthyligeti telepén (Szigetszentmiklós és Tököl között; későbbi nevén Szigethalom) jött létre 1949-ben (az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár és a Weiss Manfréd Művek megfelelő részlegeinek beolvasztásával) a Csepel Autógyár Nemzeti Vállalat.
(3): „Magamnak elsősorban gyerekeimet kellett elhelyeznem, s utána feleségemmel szigorú illegalitásba vonultam. Saját lakásomat egy japán diplomatának adtam ki, s én kibéreltem egy villát a Halmi utcában, ahol erdélyi menekültként laktunk a budai ostrom végéig. Ebben a lakásban igyekeztünk néhányan berendezkedni arra, hogy embereken segítsünk. Volt nap (1944. október 17–20. között), amikor a háromszobás lakásban 45-en »aludtunk«, s amellett mintegy 30 embert sikerült iratokkal ellátni – részben hamisított, részben más névre szóló, de valódi irattal. […] A Halmi utca, ahol laktam, s ahonnan december második felében már alig-alig mozdultam ki, szilveszter éjjelén szabadult fel. Néhány napot még ott töltöttem, amíg meg nem tudtuk, hogy Pest a szovjet erők kezébe került. Akkor Csepelen át gyalog eljöttem Budapestre [sic] (családom Budafokon maradt, és csak egy hónappal később került át Pestre).” Horváth Zoltán: Életrajzi visszaemlékezések, 141., 144.
(4): Az úgynevezett Kiska-alakulatokat (Kisegítő Honvéd Karhatalmi Zászlóalj) a Lakatos-kormány idején (1944. augusztus 29.–október 16.) kezdték megszervezni; az egységek felállítása Budapesten kívül másutt nem történt meg. Elvileg kerületenként szerveztek egy századzászlóalj szintű alakulatot, amelyek jelentős része illegális antifasiszta csoportok fedőszervévé vált. Lásd Sterl István: A Kiska-alakulatok és a budapesti ellenállás, Budapest, Zrínyi, 1984; A magyar antifasiszta ellenállás és partizánmozgalom. Kislexikon, Budapest, Zrínyi, 1987. (Ungváry Krisztián szíves közlése.)
(5): Iratok főleg írógéppel való másolása, leírása, sokszorosítása folyt itt. A szóban forgó iroda szerepel az 1943-as budapesti telefonkönyvben: Waldbauer Imréné, Főutcai Gépiroda, II. Fő u. 71., tel. 155-432.
(6): 1945. január 12-én a mai XII., Maros utcai rendelőintézet, az egykori Budai Chevra Kadisa zsidó kórház udvarán negyven férfit és negyvennégy nőt öltek meg, ápolókat, orvosokat, betegeket egyaránt. Köztük volt Roth Marcell sebész és felesége. További öt nővért elhurcoltak, akik közül négyet másnap szintén megöltek.
