A Romok között egyszerre játszódik a múltban és a jelenben. Az egyik idősík a 17. század, a helyszín pedig az Adria és az Isztriai-félsziget, ahol a magányos javasasszony, Magdaléna egy meggyalázott lány ápolásában segít – annak ellenére, hogy látomásai veszélyt jósolnak. A másik síkon egy író elvesztett szerelmét gyászolva menekül a félszigetre. Egy fiatal altatóorvos pedig különös álmokat lát. A három szereplő sorsa izgalmas spirálban fonódik össze, történetük az örökölt traumák kérdését, illetve a sorsunk irányításának lehetőségét is körüljárja.
Dr. Csigó Katalin klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus, több mint húsz éve dolgozik pszichiátriai, pszichoterápiás betegellátásban, valamint pszichoanalitikus magánpraxisban. Egyetemi docens és kutató, számos tudományos publikáció és könyv szerzője. Első regénye, az Átkelők 2023-ban jelent meg (itt olvashatsz bele).
Csigó Katalin: Romok között (részlet)
Vasárnapra harangoztak. A falu kicsiny temploma megbújt a fenyőfák között. A fából emelt alacsony épület egészen besimult az árnyak közé. A templomot négy fenyő határolta, és egy fasoron keresztül lehetett eljutni a bejáratig. Az embernek meg kellett hajtania fejét, ha be akart lépni az ajtaján. A falu plébánosa gyakran mondogatta a híveknek, hogy mily szerencsések mert az Isten megáldotta őket e gyönyörű hellyel, ahol templomot emelhettek. Magdaléna ritkán hallgatta a plébános beszédét.
Néha megállt ugyan hátul a templom végiben, beljebb sosem ment, ezt is csak azért, hogy ne szólják meg, ne vádolják és ne súgjanak össze a háta mögött.
Nem szerette a plébánost. Nehezen tudta volna megmondani, miért nem, hiszen ártani semmit nem ártott neki. De valahogyan a sápadt sárgás bőre, a mindig oldalvást tekintő szűk szeme és a kenetteljes beszéde hátrálásra késztette. Valahányszor ráköszönt a pap, visszaköszönt ugyan, de a csontjaiban érezte, hogy nem szereti a plébános közelségét, ösztönösen hátralépett. Arra gondolt, hátat sosem fordítana a plébánosnak. Azt veszélyesnek érezte, maga sem tudta miért.
Számára az imádság máshol lakozott. Nem a plébános beszédében. A beszédben legkevésbé. A templomhoz akkor ment szívesen, amikor az elhagyatottan állt. Leült a fenyőfák tövében, vagy fejet hajtva belépett az árnyakkal teli épületbe. A csendességet kereste ott.
A falra festett képek elbűvölték. A legtöbb falusi nem mert odanézni a képekre, féltek a megfestett haláltól. Magdaléna magában nevetett ilyenkor rajtuk. Szórakoztatónak találta a másokban felsejlő halálfélelmet, a rémületet, ahogyan a halál képeire rá-rápillantottak. Szórakoztatónak találta a tudatlanság rémületét a tekintetekben, amikor a valósággal szembesültek. Látta a falusiak szakadatlan törekvését, hogy elfedjék a valóságot. Számára a képek egészen mást jelentettek. Igazságot. A legteljesebb igazságot. De nem akart ő nevetni a falusiakon, ezért inkább egyedül ment a templomba. Szeretett ott üldögélni, elmélkedni, és még többet megérteni az élet misztériumából.
Néha, miközben a templomban ült, fel-felsejlett benne egy-egy emlék régről, amikor kislányként a nagyanyjával járta az erdőt. Azt a másik erdőt, a messzeségben. Gyermekkora színhelyén. Sokszor jártak az erdő mélyén együtt, csak ők ketten. Egészen mélyen bementek a rengetegbe, néha oda is, ahol a remete élt egy barlangban. A népéből mások nem jártak arra, csak néhanapján egy-egy ember, aki valami eleséget vitt a remetének választ remélve valamely kérdésre. A nagyanyja sosem kérdezett semmit a remetétől. Ahogy Magdaléna a nagyanyjára gondolt, mindig melegség öntötte el bensőjét. Gyakran tapasztalta az emlékek áradását. Sosem tudta előre milyen kép fog előbukkanni elméjében, és nem is mindig tudta, hogy amit lát az emlék-e vagy valami más. Néha csak egy érzés volt a múltból, a nagyanyjától, vagy még régebbről jövő bevillanás. Máskor csak egy kép jelent meg, aminek nem értette az értelmét, de meg tudta figyelni azt. Néha úgy érezte mintha az idő folyásába tekintene bele. Valahogyan megmutatkozna, felsejlene előtte az idő áramlása, és benne a történések sora. Mintha egy fátyol mellett állna, és ha félrehajtja azt, előre-hátra beletekinthetne az idő szövedékébe. Nem tudta persze sem szabályozni, sem irányítani a felsejléseket, csak úgy magától megtörténtek azok. A felsejlés mindig nehéz volt. Gyötrelmes. Sejtette, mi van ilyenkor az arcára írva. Nem szerette, amikor ez a faluban történt meg vele, a piacon, amikor a tojást cserélte volna el kukoricára. Sejtette, hogy a Másholba tekintés riadalmat szül a falusiakban. Félelmet. Gyanakvást. Őrületet vélnek ebben, vagy ami még rosszabb, a Gonoszt vélik ebben. Nem szerette, ha rejtegetnie, megtagadnia kellett magát. A látást más nem értette volna meg. Ezért sem ment szívesen az emberek közé.
Jobb szerette egyedül látni azt, amit látnia kellett, és szerette, amikor ez az erdő mélyén történt meg vele.
Most a templom felé lépdelve épp az a kép villant fel a szeme előtt, ahogyan a nagyanyja a remete mellett ül a barlang nyílásában. Csendesen. Hosszan. Nem értette gyermekként mi történik ott, ő elmélyülten játszódott a sebes vizű patakban a halakkal. Nem figyelte, mit csinálnak ők ketten. Nem figyelte az ülésüket, a csendességüket. Az emlékben viszont érezte a jéghideg vizet az ujjai között, ahogyan belógott kézfeje a patakba. Várta, hogy megjelenjenek a halak az ujjai mellett. Ügyesnek kellett lenni. Ha odaúszott egy hal, villámgyorsan megfogva ki lehetett rántani a vízből. Órákon át játszott a vízzel és a halakkal. Néhányat visszaengedett, de párat kifogva megköszönte nekik, hogy ételként adják magukat. A nagyanyja úgy tanította: ha megölsz egy állatot, köszönd meg neki, hogy életet ad neked.
„A húsát adja, a vérét adja, hogy te élhess. És majd te is a húsodat és véredet adod” – mondta a nagyanyja ilyenkor.
A nagyanyja mozdulatára is emlékezett, ahogyan a leölt állat fölé hajolva imát mond az áldozatért. Gyakran vitte vadászni őt a nagyanyja. Megtanította szépen ölni, becserkészni az állatot, észrevétlennek maradni és teljes csendben lenni. Majd egy mozdulattal leölni a zsákmányt. Bármekkora volt is az. Nagyanyját nem érdekelte, hogy ő még kicsi és gyenge. Felnevetett, ha azt mondta neki, nem bírja el a leölt állat tetemét. „Dehogynem bírod. Ne sajnálkozz. Csak csináld…” – hallotta a nagyanyja nevetését.
