„Én az az anya vagyok, akitől ha a gyereke palacsintát kér, akkor ő palacsintát fog neki sütni” – írja Ott Anna, aki három évadon át beszélgetett vendégeivel a szülővé válás legszebb vagy éppen legnehezebb pillanatairól az Ezt senki nem mondta! podcastben. Tavaly ősszel pedig megjelent a témához kapcsolódó bookazine is (rendeld meg itt a kiadványt!), amelyben tőle is olvashatunk szövegeket.
A hiánypótló, 150 oldalas kiadványban találsz interjút Szél Dáviddal vagy éppen Mécs Annával, valamint könyvajánlókat és különféle hasznos információkat tartalmazó cikkeket – például az internetes gyereknevelési tanácsokról –, illetve néhány fontos alkotó is megosztja a személyes történetét. Most Ott Anna írását mutatjuk meg.
Ott Anna: Gyógyító anyaság
Teljesen átlagos hétköznap kora este volt, a nappali padlóján legóztam a fiammal, amikor anyukám váratlanul betoppant és köszönés helyett szemrehányást tett, hogy olajszag terjeng a házban. Már épp kezdtem volna szemlesütve magyarázkodni, hogy márpedig bekapcsoltam az elszívót palacsintasütés közben, amikor észrevettem a fiam arckifejezését. Döbbenetet láttam rajta – nem értette, mi történik. A fiam arcát látva vettem a bátorságot, és úgy reagáltam, ahogy eddig talán csak nagyon elvétve sikerült: felnőtt emberként. Mosolyogva annyit mondtam a fiamnak, hogy nézd, megjött Nana!
Ez a félig vicces ténymegállapítás mindhármunkat kirántott a befagyott helyzetből, és újra tudtuk indítani a jelenetet.
Az alatt a pár másodperc alatt két dologgal szembesültem.
Az egyik, hogy az olajszag fontos emlék a gyerekkoromból. Azért nem élmény, mert nálunk soha nem volt olajszag. Pedig amióta az eszemet tudom, a kedvenc ételeim a rántott hús, a palacsinta és a bundás kenyér. De anyukám nem sütött otthon olajban, mert akkor büdös lett volna a lakásban.
A fiam kedvenc ételei a rántott hús, a palacsinta és a bundás kenyér.
Palacsintát hetente legalább kétszer sütünk, valójában elkészíteni – kimérni és összekeverni az összetevőket, olajozni a serpenyőt, feldobni a tésztát – sokkal jobban szeretjük, mint megenni a palacsintát. A palacsintasütés fontos szimbólum az életemben, mintha azt erősítené bennem, hogy dönthetek máshogy és megadhatom a fiamnak, amire vágyik. Sokkal büszkébb vagyok magamra amiatt, hogy palacsintát sütök, mint a palacsintáimra. Mert volt egy pont, amikor rádöbbentem, hogy nem is a fiamnak sütöm ezeket a palacsintákat, hanem magamnak, a kis Annának. Émelyítő szabadságérzés volt! Bármikor süthetek palacsintát!
És én az az anya vagyok, akitől ha a gyereke palacsintát kér, akkor ő palacsintát fog neki sütni!
A másik kérdés, amivel szembesültem azon a délutánon – olyan tisztán, mint előtte soha –, hogy ki vagyok én, ha egy szobában vagyunk hárman: a fiam, az anyám és én. Tudok-e autonóm, független, teljes értékű felnőtt lenni, ha valakinek a gyerekének és valakinek az anyjának is kell lennem ugyanabban a pillanatban?
Nem életem legnagyobb traumája a palacsinta, mert ennél sokkal súlyosabb dolgok is történtek velem, viszont amikor a hétköznapi anyai döntéseimről van szó, a legjobban az mutatja meg nekem a szabadságot, amit ezzel az új identitásommal, szerepemmel kaptam.
Az érzést, hogy rajtam múlik.
Rajtam múlik, hogy hogyan reagálok a gyerekemre,
hogy érzelmileg elérhető legyek számára,
hogy amikor a fiam kifejezi a szomorúságát, akkor nem válaszolom rá, hogy katonadolog,
ha hisztizik a játszótéren, nem mondom neki, hogy itt hagylak,
amikor reggel késésben vagyunk, akkor is körbemegyünk megszámolni a kertben a csigákat,
vagy amikor palacsintát sütünk, akkor elfogadjuk, hogy olajszag lesz a házban.
Ez a két rádöbbenés össze is ért, mert rájöttem, hogy ahhoz, hogy én jól tudjak lenni egyszerre az anyám gyerekeként és a gyerekem anyjaként, ahhoz meg kell gyógyítanom magamat gyermekként, és olyan gyermekkort kell biztosítanom a fiamnak, amire én is vágytam volna.
Az anyukám gyerekként azt tanulta meg, hogy a világ veszélyes hely.
Az anyja nem várta őt, a tanulatlan nagyanyám mindent megtett az általa ismert módszerekkel, hogy anyámmal elvetéljen, és ez még csak a kezdet volt. Hálát adok érte, hogy a traumák és a tragédiák ellenére az anyukámban erősebb az életösztön és a biztonságra, boldogságra való vágy. Talán ez segítette őt abban, hogy mindig eljött onnan, ahol bántották. Nem ismerek mást, aki ekkora utat tett volna meg élete során, mint az anyám!
Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy ilyen tapasztalatokkal a háta mögött milyen érzelmi biztonságot tudott biztosítani nekem.
Anyám a saját eszköztárával próbálta a világot elfogadhatóvá tenni számomra, de egy sérült lélek elfogadható világa még mindig nem ideális egy gyerek számára.
Az anyukám nagyon büszke arra, hogy hároméves koromig szoptatott. Amíg nem lettem én is anya, egyáltalán nem tudtam, mit jelent ez, bár sokat hallottam tőle ezt a történetet. Miután megtapasztaltam a szoptatást, elhűlve raktam össze magamban a képet.
Annál tökéletesebb indok nincs a kivonulásra, mint hogy meg kell etetni a gyerekedet.
Bármikor, bármilyen élethelyzetből, bármilyen társaságból azonnal fel lehet állni és magadra meg a babádra lehet zárni az ajtót. Azáltal pedig, hogy senki más nem képes erre, kitüntetett szerepbe kerülsz – élet-halál kérdése a jelenléted, az elérhetőséged. Anyám nem akart az apámmal lenni, ezért inkább engem szoptatott. Egy élő pajzs voltam a szüleim közti csatatéren. Erre a kettőnk közti kötelékre nagyon nagy szüksége volt, mert végre megtapasztalta, hogy valaki feltétel nélkül szereti. Bármilyen romantikusan is hangzik, valójában ez óriási teher egy babán és óriási teher a kapcsolaton: anyám megmentője lettem.
Úgy szoktam le a pelenkáról, hogy anyukám egyszer véletlenül nem adott rám pelust, és csak útközben vette észre.
A babakocsimat a németországi rokonoktól kaptuk, és nagyon félt, hogy mit fog szólni az apám, ha belepisilek. Egész úton mondogatta, hogy nem pisilhetek be… Nem pisiltem be, így lettem szobatiszta. Félelemből, megfelelésből – átvéve anyám félelmét. Így tanultam meg, hogy a szükségleteimet el lehet nyomni, ha eléggé félek.
Mivel mindkét szülőm érzelmileg szélsőséges ember volt, az én feladatom két dologra szűkült.
Ha úgy ítéltem meg, akkor a legjobb volt láthatatlannak lenni, nehogy rajtam csattanjon az ostor – így menekültem a könyvekbe, de ez egy másik történet. Emellett nagyon hamar megtanultam, hogyan leplezzem a valódi igényeimet, érzéseimet és vegyem fel azt az álarcot és viselkedést, amelyet szerintem látni akartak. Ha jókedvet szerettek volna, mosolyogtam, ha jó kislányt akartak, akkor jó kislányként viselkedtem… Egy biztos: semmi esetre sem láthatták, hogy szomorú, dühös, csalódott vagyok. Így tanultam meg elrejteni azt, aki valójában vagyok.
Így lett a családi legendárium egyik fontos története, hogy milyen jó gyerek voltam.
Hiszen soha életemben nem hisztiztem, sőt, nem is nagyon sírtam.
Emlékeim nincsenek erről az időszakról, de az érzés nagyon az enyém máig. Hogy soha senkit nem szabad kellemetlen helyzetbe hozni. Akkor még nem tudtam, hogy egy gyerek is kifejezheti a saját igényeit. Fiatal felnőttként más kapcsolataimban is inkább én csináltam magamból bohócot, azaz vettem fel magamra azt az álarcot, amelyre épp szükség volt, csak nehogy a másik kényelmetlenül érezze magát előttem.
A saját önismeretemből és a tanulmányaimból most már tudom, hogy mindez micsoda károkat okoz egy gyerekben, és mennyire képes szenvedni tőle felnőttként is.
Ez a gyermekkori működés az én életemben például azt eredményezte, hogy lefagyok, ha nemet kell mondanom, és tényleg be kell telnie annak a bizonyos pohárnak ahhoz, hogy ki tudjam fejezni az igényeimet.
Nagyon örültem és hálás voltam, amikor a fiam két és fél éves kora környékétől elkezdte nagyon tisztán kifejezni, hogy mit szeretne: elmondta, hogyan érzi magát, sőt, kéréseket is megfogalmazott felém.
Szóval mégsem arról van szó, hogy erre a képességre csak felnőttként teszünk szert?
Ezek szerint a sajátunk egészen kicsi korunk óta, de csak olyan közegben tud fejlődni, artikulálódni, amely képes rá reagálni. Amikor a fiam kifejezi az akaratát, néha a bosszúság ellenére is öröm van bennem: örülök annak, hogy ő ezt megteheti, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megtanítsam neki, ez nemcsak a felnőttek privilégiuma, hanem a gyerekek joga is.
Az önismereti úton a tagadáson, a dühön, a felmentésen, a hálán, a megértésen át minden érzelmet megéltem a szüleim felé. Amikor nemrég konfliktusba keveredtem az anyámmal, azt hányta a szememre, hogy csak sajnáltatom magam, és ha valaki, akkor ő aztán igazán tudja, milyen nehéz ez, hiszen ő is végigcsinálta!
Szemrehányása a vita egyik kiélezett pontján kitisztította a fejemet.
„Hát nem érted?! Épp ezért legyél már velem egy kicsit együttérzőbb és türelmesebb! Ugyanabban a cipőben járunk!” – szakadt ki akkor belőlem.
Egyazon időben talán még soha nem jártunk ennyire egyforma cipőben. A mélységekben, a magányban, a fájdalomban, de a gyógyulás felé is együtt gyaloglunk. Én és az anyám. A gyógyír pedig az anyaság.
Ma olyan hétköznapi apró beszélgetéseink vannak, amelyekből azt látom, hogy a saját gyógyulási folyamatom nemcsak a fiamra, hanem az anyámra is hat. Egyik este, miután lefektettem a fiamat, anyukám felsóhajtott: „Milyen jó, hogy ennyit játszotok! Nekem erre nem volt lehetőségem veled!”
Nagyon jólestek akkor az anyám szavai, bóknak vettem őket, ugyanakkor bele is sajdult a szívem.
Az a gyerek voltam, akivel akkor játszottak, ha minden más mellett maradt rá idő. Hiszen el kellett látni a háztartást, az apám elé napi kétszer melegételt kellett tenni, rendben kellett tartani a kertet, sőt, emlékszem, apám sokszor azon is kiborult, ha szerteszét hevertek a játékaim a nappaliban, amikor ő hazaért. Így valóban nehéz felszabadultan időt tölteni egy gyerekkel. Bár ma is elfoglalt dolgozó nő és nagymama, már látom, hogy képes félretenni minden mást, és képes arra is, hogy úgy forduljon oda a gyerekemhez, ahogyan hozzám nem tudott.
Amikor sokszor sokkal türelmesebb a fiammal, mint én…
Amikor olyan kreatív játékokat talál ki, amelyek nekem soha nem jutottak volna eszembe…
Amikor olyan szoros szövetségesek, amilyenek csak nagyszülők és unokáik lehetnek…
Amikor sokszor titkaik vannak előttem, és csak úgy tudnak aludni, ha egy párnán van a fejük…
…akkor őket nézve én is gyógyulok, ahogy az a kisgyerek, aki mindezekre vágyott. Az én gyógyulási folyamatomban pedig látom, hogy hogyan gyógyul az anyám.
Idén anyák napján a fiam kérésére palacsintát sütöttünk, és ezzel vártuk a nagymamáját.
Miközben az anyám jóízűen ette, az jutott eszembe, lehet, hogy a szíve mélyén ő is mindig ugyanúgy vágyott a palacsintára, ahogyan én…
Fotó: Wertán Botond
