Szerdai cikkünkben három irodalomtörténész véleményét osztottuk meg annak kapcsán, hogy Herczeg Ferenc a 2024-es érettségin már a kötelező életműtételek között szerepel, olyan írók sorában, mint Petőfi, Ady, Babits, Kosztolányi vagy József Attila. Most azonban nem az állásfoglalás a célunk, hanem az, hogy megmutassuk a szerző mindenki számára elérhető, fontosabbnak tartott szövegeit, azt a két kötetet, mely a középiskolai tankönyvek fókuszában is áll, és egyébként online is elérhető.
A történelmi dráma, a Bizánc
Herczeg Bizánc című, viszonylag közismert, sokszor és sok helyen bemutatott drámája az érettségin is szerepet kap, ugyanis a központilag összeállított emelt szintű, szóbeli magyar érettségi tételsor egyik tételének (Történelmi példázat és karakterteremtés Herczeg Ferenc Bizánc című művében) bemutatandó alkotása. „Herczeg Ferenc alkotói pályáján meghatározó gondolat volt a nemzeti megmaradás kérdése. A magyar történelem alakulása érdeklődését a nemzetközösség sorskérdései felé fordította”- írja az Oktatási Hivatal 11. osztályosoknak szóló tankönyve.
Az élet kapuja is történelmi témát dolgoz fel
Az 1919-ben megjelent kisregényt a magyar Nobel-díj Bizottsága háromszor is jelölte a díjra, amelyet az író végül sosem kapott meg. A kötetben a trianoni katasztrófa utáni Magyarország irodalmi allegóriáját írta meg, a Magyarország megmaradásáért vívott, Bakócz Tamás által vezetett küzdelmet és bukást a trianoni Magyarország történelmi helyzetével tette azonosíthatóvá.
A kisregény cselekménye a mohácsi vész előtt, 1512–1513-ban játszódik. II. Ulászlónak élete végén már nem maradt ereje Magyarország felvirágoztatására, helyébe részben Bakócz Tamás, az esztergomi érsek lépett, aki személyes döntéseivel nagypolitikai szinten egyengette a történelmi Magyarország sorsát. Bakócz ugyanis felismerte, hogy az ország és egész Európa határait a magyaroknak kell megvédeniük a török ellen, csakúgy, mint ahogyan azt a tényt is, hogy ezt a történelmi hivatást Magyarország egyedül nem képes betölteni.
Herczeg Ferenc az idei tanévtől kezdve kötelező érettségi tétel, és ezt a választást nagyon sokan nem tartják indokoltnak. Utánajártunk, mit gondolnak erről a korszakot kutató irodalomtörténészek.
Tovább olvasokHerczeg Ferenc: Az élet kapuja (részlet)
Amint Tamás hazaért, rögtön ágyára vetette magát. Soha életében nem volt még beteg, de most rettenetesen gyötrődött.
A szíve megvadultan vágtatott, a fülében bömbölt a vére, minden pillanatban várta, hogy a koponyája szétpattan.
Zavaros dolgokat kiáltozott, és minduntalan a halált emlegette. Meghalni, igen, meghalni!
A pátriárka a keresztfia ágyához sietett, és a nevén szólongatta. Tamás rámeresztette zavaros tekintetét, de aztán némileg magához tért.
- Küldtem már orvosért - biztatta Bakócz.
- Gyónni akarok! - szólt az ifjú.
- Elhivatom a káplánt...
- Nem, én keresztapám uramnak akarok gyónni.
És rekedten lihegő hangján mindent elmondott.
Mindent, ami közte és Fiametta közt történt. Bakócz Tamás nem hiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt, telve a parasztfatalizmussal.
Ami elveszett, az elveszett - ki beszél a tavalyi hóról? A római korona beleesett a csalódások kútjába, kár volna utánalökni még ezt a gyereket is.
Miután Tamás elhallgatott, a keresztapja kezdett beszélni:
- Sejtettem, hogy tőrbe csaltak. De ebben magam talán hibásabb is vagyok, mint te. Nekem gondolnom kellett volna arra, amit te még nem tudhatsz, hogy ifjú férfinak csak addig van nyitva a szeme, amíg forrni nem kezd a vére. Különben nehogy azt hidd, te ütöttél el a sikertől! Itt nagyobb hatalmak állottak munkába, hatalmak, amelyekkel mind sűrűbben találkozom újabban, s melyekkel szemben tehetetlen vagyok.
Mégis, a nagy kudarc igen megpuhította kemény lelkét, mert megtette azt, amit még soha életében: olyan szelíd és szomorú lemondással beszélt, mint az igazi öregember:
- Az ember mindent okosan kiszámít, előrelátással elvégez, de a siker nem ezen fordul, hanem a titokzatos véletlenek láncolatán. Nevezheted jó szerencsének vagy sorsnak, de legegyszerűbb lesz, ha isteni gondviselésnek nevezed... Nos, Isten ezúttal nem volt velünk, és így minden ellenünk volt. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét. Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindnyájan, akarva, nem akarva is eszközök vagyunk az ő kezében. Te is csak az voltál. És ha te nem folyatod ki a boromat, akkor más valaki vág léket a hordón, mert a bor nem az enyém, hanem Magyarország bora volt, és azért a porba kell elfolynia. Embereld meg magadat, fiam. Ez nem a te bűnöd, hanem egy egész országé.
- Meghalni, meghalni! - hörögte Tamás.
- Meghalni? Annál mi sem könnyebb! A török nemsokára nálunk is felállítja az ő halálmalmát, és a magyar ifjúságot szórja a garatra. Ha te azt hiszed, hogy itt Rómában kárára voltál az országnak, akkor légy rajta, hogy legalább a haláloddal hasznára lehess.
Tamás kezet csókolt keresztapjának. Kissé mintha megkönnyebbült volna.
Az orvos megjött és megvizsgálta a beteget. Ennek a Grossius mesternek az volt a hibája, hogy nagyon is bővében volt a tudománynak. Ő nem elégedett meg azzal, hogy Galenos és Avicenna bevált módszere szerint gyógyítson, hanem régi kéziratokból kutatta fel a klasszikus tudomány elkallódott titkait.
Tamáson is olyan betegség jeleit találta, amely betegségről semmit sem tudnak az újak, de annál többet az isteni rómaiak. A diagnózis szerint éjjeli baglyok jártak be a nyitott ablakon, és a görbe csőrükkel megszívták Tamás vérét.
Midőn a pátriárka úr meghallotta, hogy a mester a baglyok ellen macskákat ordinál, amely macskákat a beteg ágyához kell kötözni, azt mondta, hogy: "Bubulus!". A tudós föltette, hogy ez a szó magyar lehet, amelyet ő nem ért meg, de ha latin lett volna, akkor megértette volna, és ökröt jelentett volna.
Az éjjeli baglyok csak nem akartak elmaradni, tovább szívták a beteg vérét.
Az nem tudott talpra állani, napról-napra fogyott. Néha órákon át sírt, mint a gyermek, de néha meg dührohamai voltak, ilyenkor ölni és meghalni akart.
A pátriárka aggódott, de csodálkozott is. Mi ez - még mindig a kútba esett korona fáj a fiúnak?
A jó Tamás pedig azt se tudta már, hogy egyszer pápaválasztás is volt Rómában... Mint a bibliai Jákob, ő is az Úr angyalával viaskodott, de az ő angyalának aranyszarva és denevérszárnya volt.
Már negyedik napja feküdt ágyában, midőn azt jelentették neki, hogy egy öreg asszonyság akar vele beszélni. Nem akarja látni! Sem ezt, sem más nőt ne bocsássanak a palotába!
Ötödik napra levelet hoztak neki. Aranypecsétes, ámbraillatú levelet... Ami vérét még meghagyták Tamásnak az éjjeli baglyok, az egyszerre mind a fejébe szökött. Sokáig remegő kezében fogta a levelet, de aztán odaadta a kamarásnak. Vissza! Nem kell!
Hetednapra igen gyönge volt, de némileg mégis megnyugodott. Ekkor egy nemes úrfi látogatását jelentették neki. Az idegen azt üzente, hogy Magyarországból jön, török híreket hoz.
A törökre mostanában kéjes epedéssel gondolt Tamás. A török a halál, a megnyugvás, a török az egyetlen reménység ebben a vad és fájdalmas összevisszaságban.
Egy selyemruhás, fehér szattyáncsizmás, karcsú fiú lépett a szobába. Midőn levetette tollas kalapját, Tamás arca elfehéredett, a szívverése elakadt. Megismerte az ő sötétvörös haját!
Fiametta jó ideig mozdulatlanul állott, majd az ágyhoz lépett, térdre ereszkedett és illatos vörös fejét szó nélkül odatette a vánkosra, Tamás mellé. Még most sem szólt, csak sokáig sírt, a könnyei pedig belefolytak Tamás nyakába.
Nagysokára mégis beszélni kezdett, mégpedig halk, alázatos hangon:
- Drága, édes barátom, mondták nekem, hogy beteg vagy. Már napokkal ezelőtt eljöttem volna, de magam is beteg voltam. A szívem rettenetesen fáj, éppúgy, mint a tiéd, és én is szeretnék meghalni, éppúgy, mint te.
Tamás lehunyt szemmel, sápadtan és mereven feküdt, a leány pedig tovább beszélt:
Mit csinálunk mi egymásból, édes?
Szeretjük egymást, és mégis tigriskarmokkal tépjük egymás szívét.
Nyisd ki a szemedet, kérlek, nézz rám és lásd, mivé lettem! Vagy inkább mégse nézz reám, mert most rút vagyok, a szerelem, a fájdalom és bűnbánat tönkretette a szépségemet.
Tamás nem nyitotta ki szemét...
Én elárultalak, Tamás - folytatta Fiametta - elárultalak, mint Júdás a Messiást, de ha mindent őszintén bevallok neked, akkor be fogod látni, hogy százszor boldogtalanabb vagyok, mint te, mert veled együtt elárultam a magam üdvösségét is. Én mindent Chigi Agostino úr kívánságára tettem. Sok hálával tartozom neki, mert mindenemet, amim van, tőle kaptam. Ő emelt ki a porból, ő taníttatott, ő vett körül fejedelmi pompával, és mindig jó is volt hozzám, inkább apai barátom volt, mint kedvesem. Agostino úr azt mondta nekem: Róma és Itália életérdeke, hogy olasz kardinális legyen a pápa, és én büszke voltam rá, hogy egy szent ügy szolgálatába állhatok. Én nem tagadom, eleinte mulattatott is az intrika. De aztán! Aztán megszerettelek, ahogyan soha még embert nem szerettem, és ekkor a szívem elpártolt Chigitől, és melléd állott. Chigi úr dicséretére kell mondanom, hogy nem erőszakolta tovább a dolgot, és nem kért tőlem többé kémszolgálatot. Ha veled még beszéltem a pápaválasztásról, csak azért tettem, hogy mindennap láthassalak. És amit akkoriban tanácsoltam neked, az becsületes és jó tanács volt. Agostino úr tudta is, hogy szeretlek - ő annyira éles szemű, hogy semmit sem lehet eltitkolni előtte -, de nem volt rád féltékeny. Nagyon különös ember, mintha nem is olasz vér folyna az ereiben. Chigi úr filozófus. De jött a végzetes éjszaka, mikor az urbinói herceg betört a házamba. Ó, de másnak, egészen másnak képzeltem én azt az éjszakát! Én már akkor nem bírtam a szenvedélyemmel, és megtettem azt, amit soha életemben nem: megtagadtam a büszkeségemet és felajánlottam magamat neked. Nem kellettem! Édes drága szívem, te megmagyaráztad nekem, hogy miért kellett engem visszautasítanod. Én ugyan máig sem értem meg, de azt hiszem, ez azért van, mert nálunk másképp gondolkoznak a szerelemről, mint tinálatok. Annyit azonban tudok most már, hogy nem gyűlöletből ragadtad ki magadat a karjaimból. Akkor éjszaka azonban nem értettem semmit, azt hittem, csak azért hazudtál nekem némi vonzalmat, hogy fölhasználhass engem politikai céljaidra.
Micsoda éjszaka volt az!
Őrjöngő voltam, és hajnalig fetrengtem a padlón, és vertem a homlokommal a köveket. - Úgy hallottam Cardulo úrtól, hogy a te hazádban a nők keveset beszélnek, és mindig illemtudók. De én nápolyi leány vagyok, édesem, én nem bírok magammal, ha szeretek, még kevésbé, ha gyűlölök! Mindenesetre meghaltam volna azon a rettenetes éjszakán, ha nem tartott volna életben a bosszú reménye. Nagyon gyűlöltelek akkor, szegény, drága szerelmem, de az én gyűlöletem nem volt egyéb, mint öngyilkos szerelem. Attól kezdve én megint nagy buzgalommal szolgáltam Chigi urat, mindent elárultam neki, és talán odaadtam volna ifjúságomat is, csakhogy meghiúsíthassam a terveidet. És gyilkosokat is fogadtam ellened, pedig akkor is szerettelek, és midőn pénzt adtam nekik, tudtam, hogy
fegyverük a te drága szíveddel együtt át fogja döfni az enyémet is.
Fiametta elhallgatott, majd kis szünet után így szólt:
- Sokat szeretnék még mondani, de nem tudok beszélni, ha ilyen némán fekszel előttem. Olyan vagy, mint a halott, és szívem most megint nagyon fáj. Kérlek, bocsáss meg nekem. Ha meg tudsz bocsátani, akkor én leszek a legboldogabb nő a szentatya államaiban, de ha nem akarsz, akkor ölj meg, mert én a te tulajdonod vagyok, de ne légy ilyen hideg és szomorú!
