Celeste Van Duren, a vagyonos örökösnő London legkisebb lakóparkját építette meg, a Marchfield teret. Itt nyújt menedéket azoknak, akik a múltjuk elől menekülnek, vagy akiknek máskülönben nem lenne módjuk a városban maradni. Amikor az egyik lakót holtan találják a konyhájában, a rendőrség pedig az áldozat bántalmazott feleségére próbálja rábizonyítani a gyilkosságot, Celeste mozgósítja forrásait. Mivel sok pénze, erős igazságérzete és fájós csípője van, felfogad két bérlőt, hogy járjanak a dolgok végére. Az egyik Audrey, a takarítónője, aki mindenkit ismer, és akit mindenki szeret. A másik Lewis, a bukott krimiíró, aki saját magát sem kedveli, nemhogy másokat.
Nicola Whyte: Gyilkosság kilátással (részlet)
1. Celeste
Celeste van Duren fészkelődött kicsit a karosszékében, nehogy véletlenül elszundítson. Lassan lenyugodott a nap, aranyló őszi fénybe vonva a nő gondosan elhelyezett fotelját, megteremtve a nagyon is kellemes szunyókálás tökéletes körülményeit. Ma azonban nem alhatott. Arra várt, hogy valaki megtalálja a testet.
Richard Glead teste közel egy napja feküdt a Marchfield tér 10. konyhájának padlóján. Celeste kezdetben nem tudta biztosan, hogy meghalt-e. Ha az ingét borító vérből indult ki, akkor biztosan megsebesült, de talán csak elvesztette az eszméletét. Az asztalon emellett néhány sörösüveg is állt, ezért lehetségesnek tűnt, hogy a férfi megsebesült, és holtrészegre itta magát.
Mint kiderült, egyszerűen csak halott volt.
Celeste-nek megfordult a fejében, hogy riasztja a rendőrséget, ám végül úgy döntött, jobb lenne, ha nem kellene felhívnia mások figyelmét arra, hogy kémkedik a bérlői után.
Richard Glead borzalmas ember volt – sőt Celeste úgy vélte, még emberszámba sem igen lehetett venni, és az egyetlen rejtély vele kapcsolatban az, hogy eddig miért nem ölte még meg senki.
Ám hosszú órák szemlélődése után, arra várva, hogy Richard szerencsétlen felesége felfedezze a testet, Celeste kezdett aggódni, hogy a nő talán nem fog hazajönni. Talán Linda Glead végre összeszedte a bátorságát, és elhagyta szörnyeteg férjét. Nem mintha Celeste nem örült volna egy efféle végkifejletnek, de minduntalan arra gondolt, hogy ha valaki, hát Mrs. Glead megérdemelné, hogy holtan lássa Mr. Gleadet.
Felemelte a távcsövét.
Az eltelt órák alatt a Richard ingének elején lévő élénkvörös vérfolt besötétedett; ám Celeste innen úgy látta, a konyhapadlóra nem került belőle – ez pedig örömmel töltötte el. Néha megfigyelte, ahogy Linda úgy súrolja a padlót, mintha az élete múlna rajta – és bizonyos napokon ez igaz is volt. Az asztalon heverő ezüst pénzérme még egyszer, utoljára megcsillant a londoni házak mögé lebukó nap fényében.
Talán mégis hívnia kellene a rendőrséget. Nem igazán rajongott az ötletért, hogy olyan kotnyeles alaknak lássák, aki órákat tölt az ablakánál, a szomszédait figyelve, de persze egy nyolcvankét éves, csípőprotézises nő, akinek a legtöbb barátja már nem él, mégis mivel tölthetné az idejét?
A távcsövével körbepásztázta a teret.
A háza felső lakrészének nagy kilátóablakából rálátott a jobbra és balra eső lakások ablakaira. A jobb oldali tömb első emeletén, a 7. szám alatt élő Audrey, a takarítónője, épp most ért haza, és Celeste figyelte, ahogy megáll a konyhaablaknál, miközben talán épp egy csésze teát készít magának.
Mr. Hetherington a kerekesszékében ülve rajzolgatott az udvaron, ám ekkor megérkezett Mrs. Hetherington, hogy visszahívja a földszinti lakásukban lévő műtermükbe. Közvetlenül Celeste lakosztálya alatt éltek, aki mindig csodálta, hogy olyan keveset vitatkoznak, pedig életük szinte minden pillanatát együtt töltik. A néhai Mr. van Duren csodálatos férfi volt, és Celeste imádta őt, ám a nyugdíjba vonulásuk után még nekik is külön kellett tölteniük némi időt, hogy megőrizzék a nyugalmukat.
Tovább pásztázott a távcsövével. A 4. szám alatt élő Gordon százados a szokásos padján ücsörgött, a The Timesszal a kezében, habár az egyre gyérülő fény miatt bizonyára hamarosan ő is bevonul majd, míg a 6. szám alatt lakó Brigitte Hildebrandt épp az imént lépett a térre, jelenlegi gavallérja társaságában, aki drága holmikkal teli bevásárlószatyrokat cipelt. A bal oldali tömbben látszólag senki más nem volt otthon; ablakaikat egyhangúvá tette az élettelen, szürke üresség.
Halk kattanás jelezte Dixon, Celeste inasának érkezését; pár pillanat múlva a férfi már mellette állt, és letette a kis asztalra az uzsonnatálcát.
– Történt valami? – kérdezte.
A nő leengedte a távcsövet, és felsóhajtott.
– Semmi.
– Nem rávall, hogy egész este kimaradjon – mondta Dixon, és Celeste elfojtott egy mosolyt. Dixon, aki nem helyeselte, hogy megfigyeli az embereket, csak ritkán reagált a megállapításaira, és azt a benyomást keltette, hogy méltóságán alulinak tartja a dolgot. Néha azonban kibújt a szög a zsákból…
– A férje ezúttal nagyon megverte – mondta Celeste. – Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Ez nem hangzik valami jól, igaz? – jegyezte meg Dixon, miközben odanyújtott neki egy csésze teát. – Mármint a rendőrség szemében.
– Nem, feltehetőleg nem.
Dixon leült a másik fotelba, míg Celeste bécsi vajas kekszért nyúlt.
– Holnap este pókereznének – jegyezte meg a nő, míg a teáját kortyolta. – Előbb-utóbb megtalálják a testét.
– Akkor pedig kikérdezik a téren lakókat, és rájönnek, hogy ön rálát a 10. számra. Kíváncsiak lesznek, miért nem jelentettük az esetet.
Celeste beleharapott a kekszbe.
– Igazad van – mondta végül. – Rossz megfigyelőnek lenni rosszabb, mint túl kíváncsinak, legalábbis a rendőrség szemében. Tea után felhívjuk őket.
Mint kiderült, végül senkit sem kellett felhívniuk. Amikor Dixon felállt, hogy kisegítse Celeste-et a fotelból, mozgásra lett figyelmes.
– Hoppá! – kiáltott fel fojtott hangon, és kihúzta magát, hogy jobban lássa. – Hazatért az asszony.
Celeste azonnal a távcsövéért nyúlt, és látta, hogy „az asszony” tényleg hazatért, és épp átvág az udvaron. Nézte, ahogy Linda Glead görnyedt alakja, arcába lógó hajjal, belép a 10. szám alatti lakásba.
Celeste lélegzet-visszafojtva várt, a konyhaablakot figyelve, amíg Linda fel nem bukkant, meg nem állt az ajtóban, és le nem nézett a férje földön fekvő testére.
Egy Mississippi, számolta Celeste, két Mississippi, három Mississippi…
Linda megmoccant és előreosont, mintha nem egészen értené, mit lát. A halál talán megváltoztatta Richard Glead arcát, vagy a felesége úgy gondolta, hogy a férfi valószínűleg csak alszik, és ha felébreszti, azzal csupán annyit ér el, hogy újabb monoklit kap tőle.
Ám miközben Celeste azt figyelte, hogy a frissen megözvegyült Linda Glead megáll a férje vérbe fagyott holtteste fölött, azon tűnődött, vajon lassú reakciója nem valami másnak tulajdonítható-e.
Talán egész egyszerűen nem hitte el, hogy ekkora szerencse érte.
2. Audrey
Audrey Brooks most is, mint mindennap, amikor munka után hazaért, a nappali ablakmélyedésében ülve itta meg a teáját. Élvezte ezt a békés fél órát, amikor csak ő volt a lakásban, mielőtt még keresett volna magának valamilyen házimunkát, amivel csillapíthatta a lelkiismeret-furdalását. Mei ugyan váltig állította, hogy szükségtelen folyamatosan takarítania, és hogy a nagyobb fizetése (és nagyobb hálószobája) miatt örömmel ad bele többet a lakbérbe, Audrey sosem tudott szabadulni a lekötelezettség érzésétől. Mei nagyszerű barát volt, és neki köszönhetően költöztek a Marchfield térre, ám a lakbérrel kapcsolatos egyenlőtlenség nagyon nyomasztotta Audrey-t, úgyhogy azzal igyekezett kiegyenlíteni a számlát, amihez értett.
Kinézett a téren át oda, ahol Roshan Jones, a mindenes épp felsöpörte a lehullott leveleket a kúria előtti térkőről. Az épület, amely egykor dupla frontos, György korabeli városi ház volt, ám most két nagy lakásra volt osztva, szinte teljesen elfoglalta a tér egyik oldalát, és Roshan mindig tisztán tartotta a kövezetet mind Celeste, mind Hetheringtonék előtt.
Audrey mozgásra lett figyelmes, és arrafelé fordult, végigpásztázva az udvaron túl húzódó kis, központi kertet, amely a végében lévő kovácsoltvas kapukig nyúlt. Ott épp most érkezett meg új pasijával Mrs. Hildebrandt, aki pont olyan filmsztárnak tűnt, amilyen régen volt; teveszínű gyapjúkabátja és szőrmekalapja őszi eleganciát kölcsönzött neki.
Lent a kertben Gordon százados a padján ülve szúdokut fejtett egy újságban, azzal az ezüsttollal, amelyet a zakója felső zsebében tartott. Időről időre megállt, ősz bajszához ütögette a tollat, aztán újra írni kezdett. A százados néha fellengzősen viselkedett, de Audrey nagyon szerette.
Mindenkit szeretett itt, kivéve Richard Gleadet és az 5-ös lakásban élő furcsa fickót, aki mindig úgy viselkedett, mintha a többi lakó nem is létezne.
A régi kocsiszínek és a fenti cselédszobák – ezeket lakásokká alakították – a kert két oldala mentén húzódtak, a főkapu és a kúria között. Audrey figyelte, ahogy Mrs. H. és a barátja végigsétálnak az úton a 6. szám, a szemközti házsor végén álló földszinti lakás felé. Audrey és Mei a 7. számon osztoztak, egy kétszobás lakáson, amelynek az első emeletről nyílt a bejárata, a tér szemközti oldalán. A szokatlan számozás az óramutató járásának megfelelően előbb az alacsonyabban fekvő lakásokon, majd a fentebbieken futott végig, a kúria kivételével, amely természetesen a Marchfield tér 1. számot viselte.
Audrey kortyolgatta a teáját, és felnézett Celeste lakásának felső szintjére. A lenyugvó nap rózsaszín fénye visszatükröződött a nagy helyiség kilátóablakáról, azonban Audrey mozgást látott mögötte. Talán Dixon vitte oda Celeste-nek a délutáni teáját. Valami megvillant az ablak mögött, de Audrey máris a város épületeinek körvonala felé fordult. Ő és a többi lakó tegnap este sokáig kint voltak: a Battersea Park-i tűzijátékot nézték a közös erkélyről, Audrey és Mei lakása elől. Audrey szívmelengetőnek és biztonságosnak találta, hogy a saját bejárati ajtaja közelében lehetett, kezében egy bögre forró csokival, és Mei meg a szomszédaik társaságában élvezhette a látványosságot.
Most eltűnődött azon, meddig élhet még itt, Celeste gondosan ápolt menedékében, védve a világtól.
És azon, vajon mi történik majd, ha Celeste egyszer jobblétre szenderül. Megrázta a fejét, hogy elűzze ezt a gondolatot. Sosem akar elmenni innen, és a rossz csípőjétől eltekintve Celeste majd kicsattan az egészségtől. Még hosszú ideig nincs miért aggódni.
Pittyegett a telefonja, ő pedig megacélozta magát, és érte nyúlt. Egy újabb figyelmeztetés volt a bankjától: újra megterhelték a számláját, amely ismét veszélyesen közel került a folyószámla-hitelkerete határához. Oldalra húzta az értesítést, hogy eltüntesse, de a mellkasára nehezedő nyomás nem engedett, úgyhogy mély levegőt vett, majd egy sor rövid szusszanással kifújta. Holnap Celeste-nél dolgozik, és ő mindig készpénzben fizet; a pénz a folyosói asztalon várja majd egy kis, barna borítékban. Azután rögtön elmegy a bankba. Úgy pár napra elháríthatja a veszélyt a feje fölül.
Több ügyfélre lett volna szüksége, de már így is kitöltötte a teljes munkaidejét, és senki sem akart este vagy hétvégén takaríttatni. Csak az irodatakarító ügynökségek végeztek ilyet, ő pedig kerülte azokat. Így aztán rendkívül beszűkültek a lehetőségei.
Vett egy újabb mély lélegzetet, aztán kifújta a levegőt. Ezt megismételte még egyszer.
És még egyszer.
Felhörpintette a teáját, ami már majdnem kihűlt. Talán letisztíthatná gőzzel a fürdőszobai csempét – az mindig megnyugtatta. Aztán ha Mei hazaér, megbeszélhetik, mi legyen a vacsora, és végigmehetnek Mei randiappjain. Azt Audrey nagyon szerette. Csak a móka, kockázat nélkül.
Épp felállt az ablaktól, amikor meghallotta.
Sikoltozás. Valaki sikoltozott odakint.
Nyitókép forrása: nicolawhyte.com