Az önéletrajziság ábrázolása hol kétségbeesett pontosságot követel, hol Istent vagy az örökkévalót. Azt kell elérni, hogy galád hazugnak tartsák az embert, és ehhez az ambivalenciától a kétértelmű homályig számos fegyver felhasználható. Az író egyszerre kikiáltó és indián, nyers és sebezhető, az olvasónak meg kell rendülnie. A Sorvezető témája ezúttal minden újságírói kérdések legidegesítőbbike, a személyességhez, önéletrajzisághoz való viszony.
Szabó T. Anna
Személytelen költészet, szerepvers, tárgyi megfelelő: amikor először hallottam a személyességtől való szabadulás lehetőségének versbeli technikáiról, azonnal elkezdtem alkalmazni a módszert, mint az alanyi költészet legjobb ellenszerét. Alig pár éve hagytam magam mögött az amúgy is szemérmes kamaszkort; legfőbb magánéleti témám az újonnan felfedezett szerelem lett volna, arról meg nem tudtam beszélni. A fő oka ennek a hallgatásnak nem is a titkolózás volt, hanem a feladat nehézsége: a magyar költői hagyományban kevés nyomát találtam (akkor még) annak, hogy nők a maguk testiségéről írjanak, hiszen ez megszegett volna egy hatalmas tabut: a férfitest tárgyiasításának a tilalmát. A múzsa felajánlkozik, kitárulkozik a szemnek, de nem beszél, az aktív fél, a költő, mindenképp magáévá teszi, akár követelőzik, akár siránkozik, akár örül. („Enyém lehetne langyos barna bőröd...” - írja Nemes Nagy Ágnes, váratlanul megfordítva a szerepeket.)
Könyves Magazin 2016/4.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
A kérdés nem hagyott nyugodni: egy egész kötetet írtam álnéven (A legfőbb tudomány a címe), ebben egy férfiköltő beszél a szexualitásról, de közben a macsóság paródiája, kifigurázása is zajlik; mosolyogva írtam. Közben a magam verseiben igyekeztem tárgyiasnak maradni (még robotnak is titulált akkoriban egy kritikus). Dolgoztam és vártam; és megtörtént az áttörés, úgy térhettem vissza a személyeshez, hogy már megtanultam látni, megtanultam azt a vad, már-már kétségbeesett pontosságot, amit az személyesség ábrázolása megkövetel. A halál mellett a születés volt az, ami megmutatta, hogy nincs mit titkolni a hús és az agy gyötrelmein: amikor ott feküdtem a szülőszobában kikötött lábbal, szétfeszítve, és a nyitott ajtón minden elmenő belém nézhetett, rájöttem, hogy nincs hová bújni: meg kell mutatnom magam, sebezhetően, nyersen, haragosan – szembe kell szegeznem az életet a halállal. Üveg lándzsahegy, könnyen szilánkokra törik, de már a döfés lendülete megéri. A próza azután (friss novelláskötetem, a Törésteszt) már csak továbbvitte ezt a kísérletet. Igen, senki nem fogalmazta meg ezt jobban, mint Kosztolányi: „Szemedben éles fény legyen a részvét.”
Forgách András
Hogy mit jelent számomra a személyesség, az önéletrajziság? Ez már önmagában olyan személyes kérdés, hogy meg kellene tagadnom választ is, mert már ezzel túl sokat árulnék el önmagamról, és annyit szabadna csak mondanom, mint a politikusoknak, hogy: “No comment”.
Az ambivalencia fenntartása, a kétértelmű homály fenntartása fontos eleme a formának, a forma pedig, egy író életében minden. Viszont én, Forgách András író, kétségtelenül csak abból tudok dolgozni, amit megéltem, mint ahogy rajzolni is csak azt tudom jól, amit éppen látok. Ez van. A mondatoknak magukba kell nyelniük, már formájukkal is, ritmusukkal, zenéjükkel is személyes tapasztalataimat, vért, gennyet, könnyet, nevetést, sírást, szerelmet mindent.
Az áttétel a papírra már komoly átalakulás, ami azt jelenti, hogy a személyes, az önéletrajzi kezdi elveszíteni közvetlen jellegét – még egy hivatalos, munkahelyi önéletrajz is ilyen.
És ha Plutarkhosz vagy Hérodotosz, ha Tristram Shandy, Don Quijote, Gogol, Csehov, Beckett vagy Nádas bármelyik írói megmozdulása beleszűrődik egy mondatomba vagy fordulatomba, ha véletlenül Kafka vagy Petri jut eszembe, amikor egy zöldpaprikába harapok, vagy már attól beindul a képzeletem, hogy Hajnóczy Péter alakjára gondolok – máris kiléptem a pusztán személyesből. Ezzel együtt én csak a személyes tudást és a személyesen megtapasztaltat fogadom el íróilag hitelesnek. Ami komoly korlát, elismerem. Korlátolt vagyok.
Viszont csak akkor derülhet ki, hogy sikerült megírni, amit meg akartam írni, ha számomra ismeretlen emberek számára, akik azt se tudják, ki fia borja vagyok, és esetleg sok száz év múlva élnek, a világ túlfelén is jelent valamit, amit írtam. Sőt, halálosan fontos számukra az, amit írtam. Idézik, példává teszik, szenvednek tőle, boldogok tőle.
Végső soron egy ismeretlen ember szemével kell az önéletrajzomat feldolgoznom.
Ezt az ismeretlen személyt nevezhetjük Istennek is, netán örökkévalóságnak. Ezt a rálátást meg kell szerezni, ez a munka.
Szerintem nincs egyetlen komolyan vehető író sem, aki ne azzal foglalkozna, hogy 1. mint egy indián, szándékosan eltörölje maga mögött a harci ösvényen a léptei nyomát, vagy 2. mint egy kikiáltó, lépten-nyomon fölhívja az olvasók figyelmét az önéletrajzi vonatkozásokra, amikből a személyesség mítosza kicsírázott. Ami nélkül nincs művészet.
Az átélhetőség. A névmágia. Azt mondom Flaubert, azt mondom, Esterházy, azt mondom Iszaak Babel, és máris világok tárulnak föl előttem.
Kun Árpád
A rovatvezető kikérve véleményemet az aktuális témában („mi fán terem az önéletrajziság?”), közbeszúrta, hogy egyébként a Boldog Észak óta úgyse hiszi el egyetlen szavamat se. Itt nyilván a regény Epilógusára gondolt, ahol a valóság látszatát keltve „fikcionáltam” tovább.
Mintha hájjal kenegetnének. Köszönöm. Éppen ide akartam eljutni a Megint hazavárunk megjelenése előtt. Hogy minden szavamban kételkedjenek. Az Epilógust részben már amolyan első fejezetfélének szántam, amiben feltűnik a szerző meg a pereputtya, akiket a következő könyvben végig nem is tud majd levakarni magáról az olvasó, meg, ha minden jól megy, nem is akar.
Ezek az új szereplők tehát az elbeszélői ködösítés jegyében fogantak, ott, ahol a szerző teljes erőbedobással, laikusan szólva hazugsággal próbált összemosni fikciót és valóságot. Merthogy a Megint hazavárunkban a szerző, a Kun Árpád nevű valóságos személy totálisan kiadja magát. Úgy használja fel regényében a legszemélyesebb (lásd még: legintimebb, legkínosabb) élményeit, mintha már a síron túlról beszélne, ahonnan nézvést a halott számára egykori porhüvelyének ügyei olyanok, mintha Asszurbanipál viselt dolgai lennének. A szerzőnek az, hogy galád hazugnak lássák, csak arra kell, hogy ki tudjon bújni, ha sarokba szorítanák. Amikor fejére olvassák a valóságot, akkor ő arra hivatkozik, hogy nana, ez csak fikció. Amikor meg fikción akarják kapni, rámutat, hogy azért, „ha jobban megkaparjuk”, ennek sok a valóságalapja.
Különben pedig tényleg mindegy. Csak az olvasó találjon egy jó könyvet, olvassa el, és rendüljön meg.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.
