A heavy metal ősatyjának, a Black Sabbath gitárosának és zenekarvezetőjének önéletrajzi könyve, amely végigkíséri a zenekar és Iommi történetét a hetvenes évektől napjainkig.
Tony Iommi, T. J. Lammers: IRON MAN - A Black Sabbath útja mennyen és poklon át
Fordította: Vincze Ádám, Cser Kiadó, 2017, 352 oldal, 4495 HUF
Ha egy gitáros elveszti az ujjait, az általában a karrierje végét jelenti. A kivétel Tony Iommi, aki nemcsak hogy nem adta fel súlyos balesete után a zenélést, de emberfeletti munkával szó szerint újra megtanult gitározni, összetéveszthetetlen hangzásával és dalaival pedig kitörölhetetlenül beírta magát a rockzene történelemkönyvébe.
Az Iron Man ennek a kivételes zenésznek a története, aki felküzdötte magát Birminghamből, Anglia legnyomorúságosabb városainak egyikéből, hogy meghódítsa a világot a Black Sabbath élén. Tony Iommi megjárta a mennyet, de a poklot is: nagykanállal falta a droggal és szesszel átitatott hetvenes évek életét, megküzdött a rákkal, az adóhivatallal és a hatóságokkal, miközben csak tolta és tolta a riffeket, és a rockvilág egyik legtöbbet hivatkozott gitárosává vált, akit nem véletlenül tartanak a heavy metal ősatyjának. Fanyar humorral fűszerezett könyve lebilincselő olvasmány, amely első kézből számol be a kemény zene egyik legnagyobb ikonjának életéről és kalandjairól.
Olvass el egy részletet a könyvből:
Egy majdnem-gyilkosság Ausztráliában
1971 januárjában Adelaide-be repültünk, hogy főzenekarként játsszunk a Myponga Open Air fesztiválon. A szervező azzal csábított oda minket, hogy egy hétig ott lehetünk, vakációzhatunk és minden költségünket állja.
Csodálatos! Elutaztunk, és ő lett a nagylelkű vendéglátónk.
– Amíg itt vagytok, bármit kérhettek!
Kértünk is! Kaviár, pezsgő: igazán fejedelmien éltünk. Négy limuzin állt a rendelkezésünkre, de emellé kaptunk négy zsírúj autót is.
– Nyugodtan használjátok őket, nézzetek szét minálunk!
Ez elég felelőtlen ötlet volt. Úgy döntöttünk, lemegyünk a tengerpartra, hogy versenyezzünk kicsit a homokban. Az egyik verda elakadt, és amikor megpróbáltam kihúzni, az én autóm is beragadt.
– Ó, a picsába!
Szép lassan megérkezett a dagály is. Ahogy a víz egyre közelebb és közelebb ért, úgy uralkodott el rajtunk a pánik. Faszoltunk egy pár evezőt egy közeli csónakból, és megpróbáltuk azokat a kerekek alá tuszkolni. Reccs – mondták az evezők, mindkettő eltört. Akármivel próbálkoztunk, az autókat mintha bebetonozták volna, úgyhogy tehetetlenül néztük, ahogy a víz lassan ellepi mindkettőt. Rám maradt a feladat, hogy felhívjam a szervezőt, és felvázoljam neki a helyzetet. Küldött egy vontatót, és azzal végül sikerült kiszabadítani a kocsikat, de persze a víztől mindkettő tropára ment.
A fesztivál felvezetéséül adtam néhány rádióinterjút, az egyikben pedig valahogy kinyögtem, hogy nagyon magányosak vagyunk itt, úgyhogy örülnénk némi női társaságnak.
Mindezt persze élőben. Na, és mi történt? Egy hadseregnyi csaj támadta meg a szállodánkat. Patrick Meehan és én végül egy szobában kötöttünk ki az egyikükkel, aki aztán.... egyszerűen elájult.
– Meghalt! Meghalt! – kiáltozott Meehan.
Ó, a kurva életbe, gondoltam. Jézusom, meghalt! Tényleg meghalt!
Elképzeltem a lapok címoldalát. „Holtan találták a két férfivel szórakozó lányt”. Azon paráztam, hogy nyilvánvalóan ránk verik majd a csaj halálát.
– Valamit csinálnunk kell vele! Meg kell tőle szabadulnunk! – rinyált tovább Meehan.
Az ő brilliáns ötlete az volt, hogy dobjuk ki a csajt az erkélyről, és mondjuk azt, hogy magától esett ki. Mondanom sem kell: iszonyatosan be voltunk tépve. Ez az ötlet mai fejjel nézve hihetetlenül ijesztő állatság, de abban a pánikban én is rábólintottam. Kivittük az erkélyre, megpróbáltuk felemelni... aztán feleszmélt.
– Bazdmeg! Ez él!
Valószínűleg megártott neki kicsit a drog, mi pedig abban az állapotban egyszerűen ledobtuk volna az erkélyről, hogy aztán huszonkét évesen gyilkossá váljak.
– De tisztelt bíróság! Már halott volt!
Fogadok, hogy a csaj sosem tudta meg, mi történt vele majdnem. Ha elolvassa ezt a könyvet, lehet, hogy meg is talál.
– Ő akart megölni!
– Meehan volt! Meehan volt!
Teljes gáz. A fesztivál amúgy hatalmas volt, minden flottul ment, a szervező pedig tényleg úgy babusgatott minket, hogy el se hittük. Később hallottuk, hogy csődbe ment.
Vajon miért?
