Sassaiában, a hegyek között megbúvó kis faluban bukkan fel egy nap Emilia, a harmincéves kamasz. A szomszédos házból Bruno figyeli a betolakodó érkezését. A nőt mintha a bozótból szalajtották volna, ugyanakkor rengeteg csomagja van. Ismerik a bűnt: a férfi elszenvedte, a nő elkövette - és sokévnyi börtönnel fizetett érte, ám a bűn jóvátehetetlen. Mindketten Sassaiába menekülnek, hogy hátat fordítsanak a jövőnek, amelyben egyikük sem hisz.
Silvia Avallone olasz költő és író, az Egy barátság története című kötet szerzője 1984-ben született Biellában. A Bolognai Egyetem filozófia szakán doktorált. A Fekete szív megjelenésének évében Elsa Morante- és Viareggio-díjat kapott. Jelenleg Bolognában él a családjával.
Silvia Avallone: Fekete szív (részlet)
1.
A novemberi hétfő, amelyen Emilia az apjával elindult a Stra’ dal Forchénak nevezett ösvényen, és felkaptattak a Sassaiát a világtól elválasztó gesztenyeerdőbe, halottak napja volt.
Riccardo esze egyfolytában azon járt, hogy egy ilyen hely – egy apró, elszigetelt falucska – nem alkalmas arra, hogy új életet kezdjen:
nem a lánya számára, nem az után, amin keresztülment, és legfőképpen nem egyedül. Emilia azonban fürge léptekkel, határozottan haladt.
Másfelől az ég aznap reggel valami káprázatosan kék volt. A levegőt tökéletesen megtisztította éjjel az eső, a távoli részleteket is jól ki lehetett venni, és minden dolog körül fényglória ragyogott: mintha soha senki nem halhatna meg, és a történetek nem érhetnének véget ezen a makulátlan hegygerincen.
Igazából már jó ideje vége volt mindennek. Romos istállók, fogadalmi kápolna egy időjárás tépázta fekete Madonnával: apa és lánya úgy tett, mintha nem venné észre az út menti roncsokat. Izzadtak és hallgattak. Annyi éve várták már ezt a pillanatot, és tartottak tőle, hogy szétzúzzák a szavakkal. Az ösvényt vastag, nedves avarszőnyeg borította, így a lépteik is némák voltak. Csak a szívük dörömbölt. Mindketten hallgatták a magukét, ahogy hevesen ver a fáradtságtól, a megrendültségtől, a félelemtől, csak még hangosabban a minden gyökér és ág között ott lapuló eleven csendtől.
Időnként letették a csomagokat, hogy szusszanjanak egyet. A tüdejük már elszokott a hegyektől: sík vidéki emberek lettek, akik csupán nyaralni jártak oda, azt is régen.
Hasogatott a lábuk, a hátuk, de Sassaiába nem vezetett sem aszfalt-, sem föld-, sem bármilyen autóval járható út.
A kocsit ott kellett hagyniuk Almában, a civilizáció utolsó végvárában, és gyalogszerrel folytatni, mint az ötvenes években. Mivel hatvan év múltán – néhány ritka kivételt leszámítva – senki sem volt hajlandó átgyalogolni az erdőn tejért vagy egy doboz cigarettáért, találkoztak ugyan néhány szarkával, egy mókussal, de embernek még az árnyékával sem.
Egyelőre leginkább a ház aggasztotta őket: hogy milyen állapotban találják. Riccardo néhány hete odaküldött valami távoli rokont, egy diszkrét illetőt, hogy felderítse a terepet, és előbukkantak a klasszikus rejtett hibák. A bojler öreg volt, a csövek is, talán ki sem bírják a fagyokat. Néhány ablak betört, a huzat pedig kiviszi a kályha melegét. Végül pedig a villanyvezetékeket több helyen is egerek rongálták meg.
Emilia, ahogy várható volt, nem akarta halogatni a költözést.
Erősködött, hogy meglesz ő ott, majd gondoskodik mindenről. A tapintatos rokon, Aldo mindent megcsinált az érkezésükre, amit lehetett: kitakarított, kicserélt néhány kábelt, befoltozott néhány lyukat. De világosan megmondta, hogy a munka nagy részét egy villanyszerelőnek kell elvégeznie, méghozzá egy ügyes szerelőnek, aki hajlandó oda felmászni. Az, hogy gyertyát gyújtsanak a koromsötétben, olyan sötétben, amilyen csak a közvilágítás nélküli falvakban van, mindkettejüket némi szorongással töltötte el.
Félúton letelepedtek két nagy kőre, amelyeket mintha szándékosan pihenés céljából helyeztek volna oda. A déli nap sugarai áthatoltak a legalacsonyabb ágak között is, felragyogtak az ott ragadt levelek, és gyöngyként izzottak a lehullott gesztenyék.
– Ha gyorsan összegyűjtesz vagy tíz kilócskát – intett feléjük az apja –, hetekig elélsz rajtuk. – És gúnyosan hozzátette: – Túlélhetsz akkor is, ha ezen a télen, mint ahogy valószínű, az ösvényt elzárja a hó.
Emilia kinyújtotta a lábát, és a katonai bakancsa orrával megbökött egy csuromvizes gesztenyegubót, anélkül hogy válaszolt volna a provokációra.
– Iole nénit – folytatta Riccardo a fejét rázva – sosem lehetett meggyőzni arról, hogy a kenyér jobb a gesztenyénél. Igazi völgylakó. Emlékszel?
Igen, emlékezett, pedig nem akart. Emilia, ezt fontos megemlíteni, érzékenyen reagált a halottakra. És Iole néni történetesen halott volt. Néhány hónappal „a történtek” után. „A bánatba”, így mondták.
Azon töprengett, hogyan tudna ténylegesen lakni egy olyan házban, amely olyasvalakié volt, akire nem akart gondolni, benne minden bútorával, abroszával, csecsebecséjével. És naponta kétszer végigmenni az ösvényen, amely az emlékeiben jókedvű helyként élt, ahol kislányként szökdécselt, de azóta tüdőrepesztő meredély lett belőle. Fel és le, nyáron és télen. Bevásárolni, munkát keresni, és ha talál, dolgozni.
Rájött, hogy ha megvalósítja a vágyait, azzal el is árulja őket.
– Hozzászoksz majd – szólalt meg az apja, mintha csak olvasna a gondolataiban. – Ilyen lábikrád lesz! – nevetett. – És ha rájössz, hogy őrültség, ahogy mindannyian mondtuk, visszajövök érted. Akár már holnap.
– Nem lesz rá szükség.
– Nem a gyengeség jele, ha meggondolja magát az ember.
– Szerinted – vágott vissza szárazon Emilia. – És különben is, el tudok hárítani egy dugulást, tudok mázolni, festeni. Az asztalosmunkákkal is elboldogultam már: tudnék szánkót csinálni télire.
Felvillantotta jellegzetes, dacos mosolyát, ugyanúgy, mint amikor megtanult gyalulni, fűrészelni, hazudni, mint a vízfolyás, és egyetlen színes ecsetvonással tökéletesen megragadni egy tájat.
– Komolyan – folytatta Riccardo most már idegesebben –, engem aggaszt a hó. És ha itt ragadsz, a mobil meg vagy működik, vagy nem? Aldo azt mondja, a konyha egyik pontján van vétel, de én azért szeretném ellenőrizni… Mit csinálsz, ha nem használható? Füstjelekkel hívod az erdészet helikopterét?
– Apa – sóhajtott Emilia –, tegnapelőttig mobiltelefon nélkül éltem.
A gesztenyefák roskadoztak a gubóktól, amiket senki sem szedett le. A fák fölött pucér sziklák bukkantak elő, erdőségek, ameddig a szem ellátott, és középen elszórva, sötét árnyékba borulva vagy hideg fényben fürödve kilenc-tíz házcsoport, melyek közül a legkisebb volt Sassaia.
Apa és lánya csendben figyelte őket. Majd Riccardo, talán a remény hevével, odafordult Emiliához. A lány pedig egy rég elveszett emléket fedezett föl gondoktól barázdált, de még mindig szép, ötvenkilenc évesen is fiatal arcán: a bizalmat, amit az első napon pillantott meg rajta, amikor kézen fogva vezette egészen a Collodi általános iskola bejáratáig.
Nem volt más gyerek, akit az apja kísért, és ez számára is újdonság volt, mert apa egyfolytában dolgozott, még hétvégéken is úton volt.
Pedig – jött rá később – mindig ott volt.
Bármit, Emi. Bármit, amit… A lányom vagy, és mindig is az leszel.
– Na jó – fejezte be Riccardo a szemét szárogatva –, próbáljuk meg elérni azt a viskót, mielőtt ránk esteledik.
Felvette a csomagokat, meghagyva a lányának a legkönnyebb bevásárlószatyrot. Végigvezette a barátságtalan Stra’ dal Forchén, amit már megtalálni sem volt könnyű.
Nem jártak fenn vagy két évtizede.
Amint megérkeztek Almába, a helyiek egyből kiszúrták a ravennai rendszámú Volvót. Még le sem parkoltak az erre kijelölt irtáson a falu szélén, amikor Emilia a szeme sarkából kisebb felfordulást vett észre. Néhány ablak hirtelen becsapódott, másokat résnyire nyitottak. Talán csak „paranoia”, ismételgette az apja. De amikor kiszálltak a kocsiból, egy testes asszonyság, derekán köténnyel, előjött az élelmiszerboltból, hogy megnézze őket magának. És nem köszönt nekik.
Mikor aztán Sassaia felől érdeklődtek – az ösvény nem volt kitáblázva, és nem volt rajta a térképen, ők meg már nem emlékeztek, honnan indul –, a két falubeli, akivel találkoztak, olyan bizalmatlanul mérte végig őket, hogy Emilia egyből megbánta. Egy férfi válasz nélkül továbbment, úgy bámulva, mintha felismerte volna őket. A másik nagy nehezen eldadogott három szót, de olyan kemény mássalhangzókkal és olyan zárt magánhangzókkal, amelyek egyetlen dolgot közöltek, ám azt annál hatásosabban: itt nem látják szívesen a jöttmenteket.
Azon gondolkodom, vajon mire számítottak: a Völgyben sosem létezett turizmus. Aki odamegy, annak vagy igazolható vérségi kapcsolatai vannak, vagy betolakodó, kíváncsiskodó, tehát nemkívánatos személy.
A csomagjaikból, a megpakolt bevásárlószatyrokból látszott, hogy maradni szándékoznak. De az ehhez a vidékhez fűződő kapcsolatuk megfakult, elnémult, és
jobb volt nem bolygatni; nehogy valaki elkezdje összerakni a dolgokat, emlékezni, tehát pletykálni és rágalmazni, ahogy minden adandó alkalommal teszik az emberi lények.
Az öltözékük sem segített. Emilián kamaszmaskara volt: tépett farmer, lila Martens bakancs, neonzöld sportdzseki, pedig már kinőtt a serdülőkorból. Az apja pedig mintha egy Simenon-krimiből lépett volna elő elegáns, szürke kabátjával, élére vasalt nadrágjával, kasmírmellényével. Mindkettő egyformán távol állt a mogorva, bozontos szakállú vénemberektől, akik a szemükbe húzták a nemezkalapot, ahogy errefelé szokás, és neheztelő tájszólással beszéltek.
Emilia vetett egy pillantást a falu egyetlen terére, és lassan felismerte. Nyaranta járt ide gyerekkorában, a nagynénjét kísérte megbízatásaira és néhány kötelező ünnepségre, amelyeket – jutott most eszébe – abban az étteremben tartottak, a Le Betulléban, amiből csak a cégér maradt. Az élelmiszerbolt viszont még működött, és mindent lehetett kapni benne a kenyértől a tisztítószereken át a vasáruig. A Samurai kocsma is megvolt még, ami újságosként és trafikként is szolgált. Kissé előrébb a posta – mint az ajtóra erősített felirat hirdette – hétfőn, szerdán és pénteken 8-tól 12-ig volt nyitva. A kört a templom, a városháza és az iskola zárta.
Ez volt minden.
Mi a faszt keresek én itt?
