Október 5-én jelenik meg Kovács Krisztián harmadik regénye, az Ablakok az ébrenlétben. A szerző nem ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt: 2022-ben debütált Hiányzó történetek című regényével, melyet egy évvel később követett a Minden csendes és nyugtalan. Mindkét kötetnek a történelmi és társadalmi traumák feltárásának lehetősége volt a témája, valamint a családi konfliktusok feloldása, és a kisember létének, életének miértjeit kutatva a rendeltetésünk megértése. Az új regény azonban minden eddiginél közelebb hozza az olvasóhoz az Y generáció mindennapi boldogulásának problémakörét egy közel harminc éven át tartó, nem mindennapi barátság történetén keresztül, melyben megmutatkozik, milyen volt fiatalnak lenni az elmúlt harminc év Magyarországán.
De ahogy az igaz barátságokból sem csupán két ember kapcsolata rajzolódik ki, hanem annak az egész világnak a képe is, amiben nekik élni adatott, az Ablakok az ébrenlétben is az élet teljességéről szól. Minden ismerős kissé, és mégis minden egészen kiszámíthatatlan módon működik. Fiatal fiúk találnak egymásra egy vidéki magyar kisvárosban valamikor a rendszerváltáson már túl, de a kétezres éveken még innen.
Esendő vagy egészen szörnyű apák árnyékában, szeretetteli vagy legalábbis nem teljesen rideg anyák oltalmából előmerészkedve, csodálatos lányok igézetében, a hirtelen elveszített naivitáshoz mégis mindhalálig ragaszkodva. Sallai Ervin már felnőtt fejjel igyekszik felidézni az eseményeket, az alakokat, barátait, Botát, Kafkát meg Mancit és mindazt, ami velük történt vagy történhetett volna. Hiszen a legnagyobb rejtély az élet a maga hétköznapiságában, ahogy egyszerre tud elviselhetetlen és elviselhetetlenül gyönyörű is lenni.
Kovács Krisztián: Ablakok az ébrenlétben (részlet)
A legjobb barátom életéről akartam mesélni. Különleges élet, bár ha őt kérdeznénk, nyilván mást mondana. A nevem Sallai Ervin. Négyéves voltam, amikor először találkoztam Járai Botonddal, amikor tehát azt mondom, gyakorlatilag egész életemben ismertem, tulajdonképpen igazat mondok. Ugyanakkor ma már tudom, hogy minden ember rejtély a maga módján, mi pedig észrevétlenül veszünk el életük szövedékében, és nem mindig van kiút, amire rá kell lelni. Előfordul, hogy a rejtély, rejtély marad. Én megteszek most mindent, hogy felfedjem ezt a rejtélyt, ám közben rájöttem, hogy valójában minden történet hiányos. Az emlékeink még akkor is kilúgozzák őket, ha velünk estek meg, hát még ha mással. Bota rengeteget mesélt nekem, mindent megosztott velem azokról az időkről, melyekről korábban hallgatott, a története réseit pedig én töltöttem fel úgy, hogy ismeretségünk közel harminc évének benyomásait felhasználva megpróbáltam beleképzelni magam a helyzetébe; legalább fejben átélni a kalandjait, és most, amikor mindezt elmesélem, számomra is új formát ölt.
Én magam sem tudom, hol rejtőznek a megfogalmazható igazság korlátai, de igyekeztem a lehető legközelebb kerülni hozzá.
Úgy emlékszem, aznap apám hittant tartott a nyolcadik évfolyamnak, ellenkező esetben ő ismerteti velem, milyen magatartást vár el másnap, így azonban anyámra hárult a hálátlan feladat, hogy egy szeptember eleji estén elmondja, másnap új gyerek érkezik az óvodába, nekem pedig udvariasan kell bánnom vele, mert új közegben ismeretlenként nem könnyű boldogulni.
Apám teológiát végzett hittanár volt, és hiába dolgozott káplán is a városunkban, mindenki őt tartotta Dénes atya jobb kezének. Ma már tudom, hogy anyám akkori szavai apám gondolatait visszhangozták: legyek én az új fiú idegenvezetője, barátja és társa a beilleszkedésben, és ki tudja, talán olyan barátságot nyerek, ami később teljesebbé teszi az életem. Apám szeretett fennkölt lenni, és apró-cseprő dolgoknak kimagasló jelentőséget tulajdonítani, észrevenni a jelentéktelen momentumok mögött munkálkodó isteni gondviselést. Anyám ezzel szemben szigorú tanítóként mindig tömör volt és tárgyailagos, ezért is éreztem, hogy most nem ő beszél valójában. Emlékszem, visszakérdeztem, mi az a ’közeg’, amire anyám begurult, és kiabálni kezdett. Azt hitte, rajta élcelődöm, és hamar kibújt belőle a gyakorló pedagógus.
Botondot akkor még senki sem hívta Botának, igaz, később is csak mi, a barátai. Ez a név valahol az általános iskolai kosárcsapatban ragadt rá tízéves korunk táján, mint rágó a cipőtalpra. A Boti egyszerűen nem illett rá, a Botond túl hosszúnak tűnt. Azt hiszem, Kafka mondta neki először.
Bota másnap tízórai előtt érkezett. Ahogy említettem, pedagógusgyerek vagyok, afféle kiválasztott, így jutott nekem a fogadóbizottság szerepe, és tudtam, hogy helyt kell állnom, mert aznap délutánra anyám fülébe jut, ha nem tettem. Anyám aztán szól apámnak, és a következményekbe jobb nem belegondolni. Hallottam apám szavait:
– Az engedelmesség az egyik legnagyobb ajándék.
És válaszként anyám halkan elsuttogott cinikus reposztját:
– Meg az iskolai csengő.
A sarokban az egyik parafaasztal alatt félig kész LEGO-kalózhajó várta, hogy végre helyére tegyem a vitorláit, ez a rövid intermezzo így csak időhúzásnak tűnt, és hiába csengett a fülemben anyám kérése, jobbára bosszankodva nyújtottam a kezem, ahogy apámtól láttam baráti összejövetelek nyitóakkordjaként.
Bota kövérkés gyerek volt, kipirult, pufók arccal, kockás nadrágban, és égkék pólóban ácsorgott a falitabló alatt, melyen most nyári élményeink elnagyolt rajzai függtek. Bemutatkoztam, aztán ő is, de ő nem állt meg itt. Elmondta, mikor született és hol, hogy hívják az anyját és az apját, és mit dolgoznak a szülei.
Csak húzza az időt, gondoltam, és a sarok felé néztem, láttam a halványpiros vitorlákat, és a horgászzsinórt, amit keresztülhúzok az árbócon, hogy rögzítsem őket.
– Játsszatok együtt! – mondta Andi néni, kezét a vállunkra téve fordította irányba kettősünket. – Mutasd meg Botondnak a hajódat!
Nem akartam megmutatni. Megtettem, amire kértek, de eldöntöttem, hogy nem kedvelem a srácot.
Ez 1991-ben történt, és anyámnak – vagy épp apámnak – végül igaza lett: amit abból a pillanatból nyertem, máig visszhangzik.
Akkorra már túl sok telefont kaptam róla, vagy egyenesen tőle, ami felborította a napom, de erre én sem számítottam.
Hanna zokogott a telefonban: a legrosszabbra számítottam. Hanna a feleségem, és a hét hónapos lányom anyja, nem mellesleg Bota húga. Életünk számos ponton érintkezik. Elfogott a pánik a feleségem reszkető hangjától, mert úgy tűnt, a történelem keserves módon ismétli meg önmagát. Elképzelhető, hogy tanítani akar nekünk valamit, de a rettegés ködén át képtelenek vagyunk felismerni a nyilvánvaló jeleket. Legutóbb 2011-ben történt hasonló, igaz, az sokáig titokban maradt előttünk: Bota azután, hogy olyan gerinctelen és alávaló módon kivásárolták az Eretnek nevű pesti kiskocsmában lévő tulajdonrészéből, amibe az öröksége jelentős hányadát fektette, alig huszonnégy évesen felgyalogolt a Rottenbiller utcai felüljáróra egy meglepően hűvös április végi délelőttön a szürke felhők alatt, átlépett a korláton, miközben körülötte dudák harsantak a türelmetlenül araszoló forgalomban, aztán átadta magát a vágtázó nyugati szélnek. Pechjére az öngyilkosság időpontjának a délelőtti csúcsforgalom kellős közepét választotta, odalent összefüggő kocsisor kígyózott a gomolygó kipufogógáz-felhőben, a szélvédők mögött türelmetlen autósok ujjai doboltak a kormányon. Miközben zuhant, a sor meglódult, alatta épp egy Gebrüder Weiss feliratú ponyvás teherautó állt meg. Bota átszakította a narancssárga ponyvát – épp eltalálta a merevítők közti űrt –, és egy halom kartondobozon landolt, melyekben lapra szerelt bútorok alkatrészei szorongtak. Hihetetlenül olcsón megúszta: két bordája megrepedt, a bal vállán felhasadt a bőr vagy tíz centi hosszan, de alighanem leginkább az ébredés tudata fájt neki: mikor kinyitotta a szemét, körülnézett és rájött, hogy a kárpit- meg gázolajbűz, amit érez, nem a menny vagy a pokol szaga, csak egy mocskos és agyonhasznált raktéré.
Akkoriban túl sokat ivott, tudta mindenki, aki ismerte, de amíg nem látták a Baleseti Intézet kórtermében feküdni, senki sem hitte el a nyilvánvalót.
Rég nem osztottam már apám hitét,
és erről nagyrészt éppen ő meg a hite tehetett, de itt végérvényesen megértettem, miért tartotta világéletében felszínesnek és alakoskodónak a jó nevű Járai-családot.
Ez a mostani eset bizonyos tekintetben más volt, mint a 2011-es zuhanás, és mégis annak tökéletes folytatása. A szándék, ha engem kérdezel, nyilvánvaló, és ez nem csupán afféle baráti rögeszme a részemről. Bota kötődött a halálhoz, érdekelte a halál, mind spirituális, mind gyakorlati értelemben, hosszú barátságunk alatt erről számtalanszor tanúbizonyságot tett.
Szerintem tanult a 2011-ben történtekből, és úgy kalkulált, hogyha terveket szövöget a halálról, nem szabad önmagára bíznia a végrehajtást. Így aztán elzarándokolt a Kőbányán lévő Hölgy utca egy lepukkant bérháza elé egy keddi hajnalon épp csak napkelte után kicsivel, aztán vadul verni kezdte a jó két méter magas kopottzöld bádogkaput, ami éktelen csörömpöléssel ébresztette fel az ott lakó díszes társaságot, akik pedig nyilván zokon vették a kéretlen ébresztőt, és a környéken uralkodó meglehetősen alvilági hangulat szerint reagáltak rá. A közeli, Harmat utcai kapitányságon dolgozó közrendőr, aki épp járőrben volt aznap reggel, és a váltásra igyekezett, később azt mondta, látta elsétálni a Füzér utcai sarkon álló bezárt trafik előtt, és bár ember nem volt még az utcán rajtuk kívül, nem törődött vele, mert Bota olyan átlagosnak tűnt, és úgy dülöngélt, hogy azzal nem különösebben lógott ki a környezetéből. A társa meghúzta magát a rendőrautóban a nyirkos hajnali hideg elől:
nem volt ereje még egy őrjöngő drogos, vagy kötekedő piás igazoltatásához.
Amikor megkérdezték, tudja-e, hogy egy íróról van szó – túlzás persze, a zsánerirodalom berkein belül is csupán a beavatottak ismerték – csak a fejét rázta: ő nem szeret olvasni, nincs ideje rá.
Az eredmény: négy törött borda, törött orsócsont, négy helyen törött singcsont (az első műtéteket követően az orvosoknak újra el kellett törniük, hogy megközelítőleg megfelelően forrjon össze), megrepedt lép, gyomorvérzés, agyrázkódás, másodfokú égési sérülések mindkét alkarján, egy törött mutató- és gyűrűsujj a bal kezén, egy húszcentis tépett seb a hasfalon, zúzódások az arcon, felhasadt fejbőr, és megrepedt koponyacsont. Az orvosok ez utóbbival kezdték, ott ragadták meg Botát, hogy visszaráncigálják az életbe.
A Fiumei úti Baleseti Intézetben nem sok jóval kecsegtettek. Négyen ültünk a fertőtlenítőszagú folyosón: Hanna a karomba csimpaszkodva zokogott, hol Botát féltette, hol a lányunk miatt aggódott, akire akkor az én meglehetősen ingatag szüleim vigyáztak. A szülők velünk szemben a halvány abszintzöldre kopott műanyagszékeken kuporogtak: én hívtam őket a borzalmas hírrel, mert mire Hanna telefonja után hazaértem az iskolából és kértem, hogy vegyék át az óráimat, a feleségem már beszélni is alig bírt a megrázkódtatástól. Péter bácsi majdnem háromszáz kilométert vezetett, tövig nyomva a gázpedált, pedig mindkét lábát köszvény kínozta, és a nyomástól szüntelenül hasogatott. Fáradtság és félelem ült az arcukon, az enyémen ugyanakkor csupán valamiféle halvány felismeréssel vegyes düh:
túlzás lenne azt állítanom, hogy Bota élete megüzente ezt a borzalmas reggelt, de mégsem állok távol az igazságtól.
Sejthettem volna; apró jelek a kezemben, parányi fogaskerekek, az életünk momentumai: az, hogy évekre felszívódott valami távoli országban, anélkül, hogy életjelet adott volna magáról, hogy sokáig anélkül publikálta sci-finek, meg horrornak álcázott rendszerkritikus novelláit, hogy egyetlen újságíró is diktafonvégre kaphatta volna, hogy mikor a kedve úgy hozta, remetének állt, és úgy élt, mint egy számkivetett, és hogy a fél világon át üldözött egy délibábot, és nagyrészt mégis az tartotta életben. Tudtam, hogy mindennek köze van ahhoz a véres, összetört húskupachoz, amit hozzáértők épp akkor igyekeztek darabról-darabra újra összeilleszteni, de Bota élete a barátságunk ellenére olyan szöges ellentéte volt az enyémnek, olyannyira más regiszterben mozgott, hogy a mozaikok csak lassan csúsztak a helyükre.
Fotó: Európa Könyvkiadó
