Zágoni Balázs HUBBY és Janikovszky Éva-díjas író többévnyi kutatás után, valós történetek felhasználásával írta meg ezt az izgalmas és szívszorító ifjúsági regényt, mely a magyar holokauszt 80. évfordulója alkalmából jelent meg.
1944 márciusáig Dávid és Péter életébe nem igazán szól bele a háború. De aztán jönnek a tavaszi rendeletek, és ezek hétről-hétre csökkentik a zsidó származású Dávid családjának mozgásterét, míg végül egy csillagos házba kell bezsúfolódniuk. Ennek számos hátránya mellett van egy előnye is: Dávid megismerheti Dobay gróf szókimondó, lobogó hajú lányát, Vilmát.
Míg a Dávid családja egyre nehezebben boldogul, Péterék látszólag zavartalanul élhetnek. De a rendeletek őket is próbára teszik: mernek-e még közösséget vállalnak barátaikkal? És ha igen, meddig? Mert a nyár után következik az ősz, a bombázások sűrűsödnek, a nyilasok pedig egyszer csak átveszik az uralmat, és ezzel beköszöntenek a háború legsötétebb hetei. Túléli-e Dávid és Péter barátsága, túlélik-e ők maguk az 1944-es évet?
Zágoni Balázs: A csillag és a százados (részlet)
Villamos
Két nappal később újabb rendelet jött ki, de Dávid erről csak zongoraóra után, a vacsoránál értesült.
– Holnap fél órával hamarabb kell kelned – mondta Anya kurtán, miközben feltálalta a rakott krumplit.
– Miért? – kérdezte Dávid, akinek a hétórai kelés is elég nagy megpróbáltatást jelentett.
– A zsidók holnaptól egyáltalán nem utazhatnak vonaton, hajón vagy autóbuszon. És villamoson is csak az utolsó kocsiban.
Eközben Sári néni jelentőségteljesen Béni bácsira pillantott, mintha csak azt mondaná: „Látod, két hete még elutazhattunk volna! Most meg már fel sem ülhetünk a vonatra…”
Béni bácsi letette az újságot, majd levette a szemüvegét is. Nem tűnt idegesnek, inkább olyannak, mint aki nagyon szeretné, hogy higgyenek neki, és ő is nagyon szeretne hinni abban, amit mondani készül.
– Nézd, Sárikám, hamarosan vége lesz ennek az őrültségnek. Egész egyszerűen nem tartható. Addig meg csak kibírjuk valahogy.
– Én nem mondtam semmit… – mondta Sári néni komoran.
– Én mondhatok valamit? – kérdezte óvatosan Dávid.
Anya bólintott.
– A mi villamosunknak csak egy kocsija van…
– Épp ez az! – kapott a szón Apa. – Technikailag így az az egy kocsi egyben az utolsó kocsi is. Tehát nyugodtan…
– Nem a gyereken kísérletezünk! – vágott a szavába Anya. – Majd ha te már kipróbáltad, és senki nem kötött beléd, nem rakott le a villamosról, nem hívott rád rendőrt, akkor esetleg. De Dávid mindenképp gyalog megy holnap. Sajnálom, majd reggel felköltelek időben – zárta le a vitát. Aztán megpuszilta Dávid fejét, és megkérdezte: – Kakaót főzzek?
Dávid szeme felcsillant. A kakaó ritka kincs volt, csak vasárnap reggel szokott Anya főzni.
Egyszer Dávid fel is lázadt emiatt, hiszen a fűszer-csemegében ott állt a nagy barna fémdobozban annyi kakaó, amennyi egy egész iskolának elég lett volna. De Anya nem engedett. Elmondta, hogy sokba kerül, és azt is, hogy ha Dávid gyakrabban szeretne inni, akkor azt a zsebpénzéből kell fizetnie.
– Akkor miért adsz Péternek mindig egy bonbont, mielőtt hozzám jönne játszani?
– Miért, neked nem küldök?
– De igen.
– Vagy azt akarod, hogy neki ne adjak?
Anyát nem volt könnyű zavarba hozni.
– Nem. Csak… néha ahelyett, hogy neki csokit adnál, főzhetnél nekem kakaót. És Noéminak! – tette hozzá gyorsan, mint a család összes gyerekének képviselője.
Másnap, amikor Péter játszani jött, és nem nyújtotta át neki a csokigolyót, Dávid rögtön sejtette, hogy mi történt. De hallgatott. Ímmel-ámmal játszottak egy darabig, végül Péter törte meg a jeget:
– Dávid, szerinted a mamád haragszik rám?
– Miből gondolod? – kérdezte Dávid tettetett egykedvűséggel.
Péter elpirult.
– Hát csak azért, mert eddig, tudod, mindig megkérdezte, hogy kérek-e bonbont. De ma nem.
Dávid nyelt egy nagyot.
– Nem rád haragszik – mondta rekedt hangon –, hanem rám. De holnaptól megint kapsz bonbont, ígérem.
És örült, hogy noha nem mondta el Péternek, hogy mit beszéltek Anyával, mégis igazat mondott. Ahogy egy cserkésznek illik. Többet soha nem panaszkodott arra, hogy miért csak hétvégén van kakaó.
Most viszont rohant a telefonhoz, hogy elújságolja Péternek a hírt.
A barátja elképedve kiáltott fel:
– De hát a villamoson nincs is utolsó kocsi!
– Ahogy vesszük. Egy kocsija van. Az lehet első is, utolsó is. De fél hétkor kell indulnom, úgyhogy holnap ne várjál rám…
Másnap reggel álmosan botorkált a lépcsőházban a kijárat felé, amikor a kapualj félhomályából elé ugrott egy alak.
– Megvagy, pajtikám! – kiáltotta Péter, és belekarolt elképedt barátjába. – Azt hitted, elslisszolhatsz előlem? Na, gyere már!
Dávidnak eszébe nem jutott volna, hogy Péter hajlandó fél órával hamarabb felkelni, csak hogy együtt mehessenek. Ilyen hát egy igazi barát! Péternek pedig dagadt a melle a büszkeségtől. Ő már az esti telefonbeszélgetés után kitalálta, hogy így fogja meglepni Dávidot.
Azóta próbálta elképzelni, hogy milyen képet fog vágni a barátja. És elégedett volt az eredménnyel.
De mire az iskola elé értek, mindketten kifulladtak. És a hazaút sem volt rövidebb. Mikor belépett az ajtón, Péternek már fájt mindkét lába.
– Nicht vor dem Kind! – ennyit hallott a Mama szájából. Ekkor a Papa és a Mama is ránéztek, elmosolyodtak, és gyorsan témát váltottak.
– Milyen volt az iskolában? – kérdezte a Papa.
Aznap este Péter sokáig hallgatózott, előbb az ebédlő ajtajánál, később a szülei hálószobája előtt. De csak mondatfoszlányokat hallott, amikből semmi értelmeset nem tudott összerakni. Viszont a sugdolózás azt jelezte, hogy valami nem gyerekfülnek való, titkos és talán veszélyes témáról van szó.
Forgolódott az ágyban, sehogy sem tudott elaludni. A falióra már a hajnali egyet is elütötte, mire végre álom jött a szemére.
Emiatt viszont reggel nem hallotta meg az ébresztőóra hangját. A Mama is csak későn vette észre, hogy még nem kelt ki az ágyból. Hiába ébresztette fel és sürgette, Péter pedig hiába kapkodta magára a ruháját és falta be a reggelijét, mire leért a szemközti ház elé, Dávidnak már csak hűlt helyét találta. Bizonyára várt rá egy darabig, aztán muszáj volt elindulnia, ha nem akart nagyon elkésni.
Épp jött a 46-os, Péter a megállóba szaladt, de az ajtó előtt megtorpant.
Szálljon fel, amikor a barátjának nem lehet? A kalauz türelmetlenül csengetett.
Péter nem akart elkésni, ezért mégiscsak felkapaszkodott. Ahogy a villamos végigzörömbölt az utcákon, tekintetével lankadatlanul a járdát pásztázta. Végül a körúton pillantotta meg Dávidot: kipirulva loholt a csillagos kabátjában. „El fog késni!” – gondolta Péter, és behúzódott egy újságot olvasó férfi mögé. Életében először nem szerette volna, hogy Dávid észrevegye.
Osztályfőnöki
Amikor Péter leszállt a villamosról, és becsengetés előtt két perccel az iskola elé ért, rádöbbent, hogy most egy még nehezebb döntést kell meghoznia: vagy megvárja Dávidot, és akkor biztosan elkésik, vagy bemegy az órára, mintha mi sem történt volna. Úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, még ha be is írják hiányzónak, inkább megvárja Dávidot.
Ekkor egy kéz nehezedett a vállára.
– Ne ácsorogj itt, Nagy Péter! Mindjárt kezdődik az óra!
Diósi tanárnő volt, a történelemtanáruk és osztályfőnökük. Péter nem tudta, hogyan magyarázhatná meg neki a helyzetet, így hát követte az osztályterembe, de a Himnusz éneklése alatt végig az ajtót leste. Dávid az utolsó szakasz alatt futott be. Halkan csukta be az ajtót, lekapta a sapkáját, és az ajtó előtt vigyázzban állva énekelte az utolsó sorokat, miközben a Magyarország-térképet bámulta.
Ez Pétert már elsősként is kíváncsisággal töltötte el. A hely- és vízrajzi térképen piros krepp-papírral voltak lefedve a trianoni döntés nyomán elcsatolt országrészek: Burgenland, Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Bácska.
Mindig izgatta, hogy milyen városok, folyók, hegyek lehetnek a letakart rész alatt, de a papírt piszkálni szigorúan tilos volt.
Aztán második osztály elején az Erdélyt lefedő krepp-papírnak majdnem a fele eltűnt, szabaddá téve olyan érdekesen hangzó helyeket, mint a Gyalui- vagy a Görgényi-havasok, és olyan ismerős neveket, mint Kolozsvár és főleg Szatmárnémeti. Ekkor már tudta, hogy Anya Szatmáron született, onnan jött fel a nővéreivel Budapestre a trianoni döntés után. De azt is, hogy Szatmári Tata meg Aradon született, és az bizony még egyelőre a krepp-papír alatt maradt. Ezért is várta, hogy végre győzzenek, és vége legyen a háborúnak, mert akkor Arad is kibújhat a papír alól.
A Himnusz után az egész osztály együtt harsogta a Magyar Hiszekegyet:
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”
Az áment követően a padok fedelei csattogni kezdtek, mindenki leült, és elővette a történelemfüzetét. Dávid félve nézett az osztályfőnökre. Diósi tanárnő végigmérte a kipirosodott arcú, még lihegő Dávidot, de nem szólt semmit, csak intett, hogy a helyére mehet.
Dávid szót fogadott, ő is elővette a füzetét meg a tolltartóját.
– Sajnálom, Dávid! – súgta oda Péter. – Elaludtam…
Dávid nem nézett rá, csak megvonta a vállát. Ezt úgy is lehetett érteni, hogy nem nagy ügy, de úgy is, hogy nem érdekel.
A tanárnő viszont nem kezdte meg az órát. Matatott egy kicsit a katedrán a naplóval, többen azt hitték, feleltetni fog. De aztán becsukta, felállt, és összefonta a karját.
– Aki csillagot visel, az álljon fel! – mondta nyugodt hangon.
Dávid, még két fiú a hátsó padban és egy lány megszeppenve emelkedtek fel a padból.
– A helyzet az… – a tanárnő kicsit kereste a szavakat –, hogy számotokra befejeződött az iskolai év.
Az osztályterem teljesen elnémult. Mindenki azt hitte, hogy rosszul hallotta. A négy csillagos gyerek egymásra pillantgatott.
– Vagyis többet nem kell bejönnötök az iskolába.
A tanárnő egyenként végignézett mind a négyükön. Megszerette ezt az ötödik osztályt, a reálgimnázium legkisebbjeit, akiket tavaly ősszel kezdett tanítani. Fájt a szíve, hogy ezt a négyet most ki kell szakítania a közösségből. Ráadásul ilyen durván, minden felkészítés nélkül. De ez nem az ő döntése volt.
– Le vagytok már zárva minden tantárgyból, tehát nem marad félbe az évetek. El is hoztam az értesítőtöket. Fehér, Herzog, Szabó, Zollner. Gyertek ki, vegyétek át!
A négy gyerek lehajtott fejjel ment ki, mint akik büntetést kaptak.
– No, nem kell búslakodni. Vegyétek úgy, hogy nektek megkezdődött a nyári szünet.
– A zsidók nyaralni mennek! – mondta Csopaki félhangosan a hátsó sorból.
Többen kuncogni kezdtek.
– Csend legyen!
– Ez nem igazság, tanárnő, kérem! – pattant fel Krausz Jani. – Megint a zsidók járnak jól! Nekünk miért kell akkor iskolába járni, ha…
– Krausz, leül és elhallgat. Mindenki elhallgat!
A nagyszájú, vékony Krausz duzzogva ült le.
A négy diák, kezében az értesítővel, a katedra mellett egyik lábáról a másikra állt. A tanárnő észbe kapott, és sorra kezet fogott velük.
– Most pedig vegyétek szépen a táskátokat, és az lesz a legjobb, ha hazamentek. Jó nyarat kívánok. Találkozunk… ősszel.
Dávid továbbra sem nézett Péterre, behajította az imént kivett füzetet és tolltartót a táskájába, majd megindult az ajtó felé.
– Suli után átmegyek hozzád! – súgta utána Péter.
Dávid nem nézett hátra, de alig láthatóan bólintott. Péter kicsit megkönnyebbült.
A négy diák elköszönt, és libasorban kiment az ajtón. A tanárnő megvárta, amíg hallótávolságon kívül kerülnek, aztán megszólalt:
– Csopaki, Krausz, felállnak! – Csattogott a pad, a két fiú felállt. – Jól jegyezzétek meg, amit most mondok: a tanulás kiváltság, nem büntetés. Vagy jobban tetszene, ha a mezőn kellene dolgoznotok?
– De tanárnő – kezdte Krausz, aki láthatóan nem tudott megbékélni a helyzettel –, ha olyan nagy kiváltság, akkor a zsidók miért nem kapnak belőle?
– Mert nem érdemlik meg, tökfej! – mondta egy csilingelő leányhang az első padból.
Szendrey Anna volt, az éltanuló.
A tanárnő levegőt vett, hogy válaszoljon. Merően nézett Annára, aki bizonyára dicséretre számított, amiért tudta a helyes választ.
A tanárnő végül nem szólt semmit.
Tudta, hogy Anna szülei fontos emberek, jó kapcsolatokkal a legfelsőbb körökből, mégis megdöbbentette, hogy a lányuk ilyet mond. Azt is tudta, hogy ha most rendre utasítaná, akkor ma este Anna elpanaszolná a szüleinek, és másnap az apja jó eséllyel felhívná az igazgatót telefonon. És akkor holnapután az igazgató hívatná őt, és kérdőre vonná. És ezt Diósi tanárnő semmiképp sem szerette volna, mert volt neki elég baja enélkül is. Egyetlen, tizennyolc éves fiát próbálta megmenteni attól, hogy a frontra küldjék, és ez hétről hétre egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Visszaült a katedrához, komoly arccal lapozni kezdte a tankönyvet. De Péternek az volt az érzése, hogy a sírással küszködik.
Fotó: Móra Könyvkiadó