Kordokumentumok. Üzenetek abból a múltból, amelyből az a jelen sarjadt, ami a holnapi múlt lesz. Itt-ott megrázó, ám valamelyest röhejes. Hátha sokan vannak, akiket érdekel, hogyan is éltünk mi akkoriban, a nyolcvanas években. Akik velem együtt vészelték át azt az időt, némi nosztalgiával olvashatják. Ám sokkal többen vannak a gyerekeink és unokáink kortársai, számukra történelmi palackposta ez. Ki nem küldött tudósítónk jelenti címmel írtam őket, mert nem mehettem ki. Ezekből válogattam annyit, amennyi egy karcsú könyvbe befért. A fiatalabb olvasók kedvéért életemben először lábjegyzetekben igyekeztem magyarázatokat fűzni mindahhoz, ami számukra talán nem világos, vagy nem olyan magától értetődő, mint nekünk. (Vámos Miklós)
Vámos Miklós: Palacposta (részletek)
A palack tartalma
A hetvenes években voltam fiatal. Húsztól harmincig zajlik az ember életének egyik legfontosabb időszaka. Akkor válunk hülye, hebrencs alakból valamennyire megfontolt felnőtt férfivá vagy nővé. Rendszerint ekkor köttetnek a korai házasságok, születnek a nem mindig tervezett gyerekek. Ha meg akarunk érteni egy nemzedéket, jó, ha tudjuk,
milyen volt az az időszak, amikor benőtt a szívük lágya.
Ami engem illet, mondott évtizedben lettem író, munkáim megjelentek a legnívósabb irodalmi lapokban, főként az Új Írásban és az Élet és Irodalomban, a Magvető kiadta az első novellásköteteimet, pályakezdő regényeim is a boltokba kerültek. Megnősültem, lányom született. Mint franciás, jelentkeztem egy nyomorgós egyetemista ösztöndíjra, így kerültem Párizsba. Erősen latolgattam, hogy kint felejtsem magam örökre, korabeli szóval: disszidáljak. Hamar kiderült, hogy a feleségemet a lányommal együtt semmiképp nem engednék ki, így legalább öt évig nem láthatnám őket. Ez túl nagy ár, gondoltam, hazajöttem.
Még mindig csak huszonnyolc voltam. Ifjúkori depresszióba süppedtem. Úgy éreztem magam, mint aki fogságba esett, noha a börtön vagy láger elég kényelmes volt, ahhoz képest. Mindent megtettem, hogy olyan legyen, nekem és szeretteimnek. Lelkileg igyekeztem tartani a kapcsolatot az úgynevezett Nyugattal, pénztárcámban állandóan ott kushadt egy tízmárkás bankjegy (nyugatnémet), egy utazásból maradt. Konvertibilis valuta rejtegetése törvénybe ütközött. Azt mondogattam a barátaimnak, hogy én tulajdonképpen Franciaországban élek, csak sokat tartózkodom külföldön – Budapesten. Ritkán nevettek, mindannyiunk közös vágyálma volt, hogy
a vasfüggönyön túl legyünk, amennyit csak lehet.
Ilyesfajta idegállapotban töltöttem be a harmincadikat, s indultak a nyolcvanas évek. Addig bevitt az állcsúcsomra néhány balhorgot a cenzúra, a legfájdalmasabb a Zenga zénekkel kapcsolatos, a Magvető visszadobta, politikai indokokkal. Hosszas huzavona után a Szépirodalmi adta ki, húzásokkal. Nem számít ez ma már, csak azért említem, hogy ábrázoljam, miféle érzelmi és gondolati körülmények jellemezték az akkori VM-et, és a publikációs lehetőségeket. Én általában is gyanúsnak számítottam, kaptam rendőrhatósági figyelmeztetést, erről már föllebbentettem a fátylat másutt. Korrajzként mégis megismétlem a két vádpontot:
- Barátságban áll Haraszti Miklóssal.
- Az ön eszméi államellenesek.
E gépelt, lepecsételt, aláírt dokumentummal komoly politikai karrierbe foghattam volna a rendszerváltozás után. Haraszti Miklós a hetvenes-nyolcvanas években szerveződő ellenzék egyik kulcsfigurája volt. Változatlanul kapcsolatban álltunk. De
én mindig író akartam lenni, és maradni.
Tudtam, vékony jégen járok.
Szerettem volna kimondani sok mindent, amiről sejtettem, az Aczél György fémjelezte kultúrpolitika nem tűrné. Kerülőutakat kerestem. Írtam például regényt, amely húsz álomból állt. Abból indultam ki, hogy álmodni azért szabad, vagy nem? Ez lett később a Hanyatt-homlok. Baj nélkül megjelenhetett. Jovánovics Miklós arra buzdított, hogy ne csak novellát írjak, hanem néha publicisztikát is, hadd jelenjék meg a fiatalok véleménye a hazáról, a világról. Ő korábban az Új Írás élén állt, onnan büntetésként váltották le. Engem tulajdonképpen ő fedezett föl. Így hát nekiláttam. Ami érdekelt, annak jó része külföldön történt. Ezért találtam ki a sorozatcímet, mely ízlésem szerint túl hosszú, de az Élet és Irodalom szerkesztőinek nagyon tetszett: Ki nem küldött tudósítónk jelenti. Úgy éreztem, ez újra meg újra fölhívja a figyelmet arra a tényre, hogy én nem utazhatok tetszésem szerint. Mi nem hagyhatjuk el az országunkat, vagy csupán akkor, ha belügyminisztériumi kegyként útlevelet kapunk. A nyolcvanas évek elejére azonban már fölpuhult a szocializmus, és a rovatomat békén hagyták.
Három évig írtam hangulatjelentéseimet. Akkoriban csak sejtettem, ma már tisztán látom, hogy általában igyekeztem tágítani a cenzurális kereteket. Némelyik szöveg elég bátornak számított, a kor tilalomrendszeréhez képest. Meglepett, hogy ennek ellenére a tudósításaim többnyire szerkesztői húzások nélkül jelenhettek meg. Zöldi Lászlóhoz tartozott a rovatom, és ő szinte alig szólt bele. Ebben szerepet játszhatott, hogy higgadtan adtam elő a magamét,
gyakran (ön)iróniában pácolva.
Amikor befejeztem a sorozatot, elbúcsúztam ÉS-beli olvasóimtól, azzal az ígérettel, hogy egy vastag regény írása kedvéért edzőtáborba vonulok. Így lett. A Félnóta címűt kalapálgattam. Immáron másodszor futottam neki, elsőre nem jött össze. 1986-ban jelent meg. Néhány évvel a Zenga zének után.
Jovánovics Miklós hamarosan újra büntibe került, az ÉS-től is elküldték, ahogyan korábban az Új Írástól. De a párt gondoskodott azért a kádereiről, idővel kinevezték a Magvető igazgatójának. Ő vetette föl, hogy a publicisztikákból válogassam ki a jobbakat, állítsak össze kötetet, s adjam be. 1985-ben jelent meg.
Most újra elolvastam az egészet. Meghökkentem. Kordokumentumok. Üzenetek abból a múltból, amelyből az a jelen sarjadt, ami a holnapi múlt lesz. Itt-ott megrázó, ám valamelyest röhejes. Hátha sokan vannak, akiket érdekel, hogyan is éltünk mi, akkoriban. Gondolom, akik velem együtt vészelték át azt az időt, némi nosztalgiával olvashatják. Ám sokkal többen vannak a gyerekeink és unokáink kortársai, számukra történelmi palackposta ez.
Eleinte külföldi helyszínekről tudósítottam. Később olykor belföldiekről is. Észszerűnek találom, hogy szétválasszam őket, s két ciklusba rendezve adjam közre azt a huszonegyet, amelyeket érdemesnek véltem.
A fiatalabb olvasók kedvéért életemben először lábjegyzetekben igyekeztem apróbb magyarázatokat fűzni mindahhoz, ami számukra talán nem világos, vagy
nem annyira magától értetődő, mint nekünk.
Térek a tárgyra. Bizakodva.
