Edie és Jake látszólag szilárd sziklára épített házasságának alapjai ugyanúgy hullanak a mélybe, mint a házuk alatti partszakasz darabkái az óceánba. A helyiek el is kerülik ezt a részt, veszélyesnek gondolják. Edie és Jake mégis ideköltöztek, Ryan pedig, aki kamaszkoruk óta jóbarátjuk, követi őket erre az isten háta mögötti helyre. A különös hármas már a gimnáziumban teljesen más életet élt, mint a többi diák, külön kis érzelmi szigetet alkotva, furcsa triójukat ráadásul egy sötét titok is összeköti még a barátságon kívül. Vajon a sötét titkok sötétben maradnak egy életen
át? Vagy ki tudnak jönni a fényre? Igaz, ahhoz arra is szükség lenne, hogy valaki a tárgyakat és érzelmeket is elhomályosító látását végre kiélesítse, és észrevegye, mi is veszi körül.
Alaposan elgondolkodtat az ember mentális sérülékenységéről Paula Hawkins új krimije, a Lassan izzó tűz, amelynek szereplői egytől egyig súlyosan traumatizált karakterek.
Tovább olvasokPaula Hawkins legújabb thrillerében nemcsak a toxikus barátságok mibenlétét festi le hátborzongatóan árnyaltan, de a napjaink társadalmára jellemző társfüggőséget is, és a felelősségvállalás teljes hiányát. Jake meggyilkolásával nemcsak egy élet pusztul el, hanem egy élet ábrándja, az önáltatás tökéletesre járatott működési rendszere. Képesek-e vajon a szereplők túllépni saját vakságukon, vagy ugyanott folytatják a férfi halála után, mintha mi sem történt volna?
Paula Hawkins: Vakfolt (részlet)
Egy
Jake Pritchard holtan feküdt.
Teste még melegen hevert a padlón az egy légterű nappali és konyha határán, szétzúzott koponyája körül sűrű vértócsa. Meleg volt még, de egyértelműen halott.
Ryan Pearce a ragadós trutymó mellett térdelt, amely Jake borzalmas sebeiből szivárgott. A jobbjában a telefonját szorongatta. A bal kezében súlyos üvegtárgy, amelyen elkenődött vér sötétlett.
Ryan sápadtan, remegve még akkor is ott térdelt, amikor a mentősök berontottak a bejárati ajtón. Az utóbbiak gyorsan rájöttek, hogy a padlón heverő üveges tekintetű, beszakadt fejű férfiért semmit nem tehetnek. Így hát Ryan felé fordultak.
– Megsérült? – kérdezték. – Mi az ördög történt itt? Mikor érkezett? Mit látott, mit hallott? Volt a házban bárki más?
Ryan a fejét rázta, de nem mondott semmit. Olybá tűnt, képtelen megszólalni,
képtelen felfogni, hogy mi történik vele.
A mentősök szelíden beszéltek hozzá. Egyikük nagyon óvatosan segített neki felállni, közben kivette kezéből az üvegtárgyat, és betette egy tasakba. Észrevette, hogy az alján gravírozás van: Jake Pritchard, a Legjobb Új Forgatókönyvíró, 2012.
– Ő az? – kérdezte a mentős Ryantől. – Ez az ember Jake Pritchard? – Ryan bólintott. – Mondana róla valamit? Honnan ismeri?
Ryan végül megszólalt. – Egyáltalán nem akartam fájdalmat okozni neki – hebegte összekoccanó fogakkal. – Soha nem ártanék neki. A legjobb barátom. A testvérem.
Kettő
Edie már megint sokáig aludt.
Tudta a nappaliba beáradó fény dőlésszögéből, valamint a lakás mély csendjéből, hogy elmúlt kilenc. Micsoda fényűzés Ryan széles, mély kanapéján feküdni, elheverészni rajta. Micsoda öröm így aludni, álom nélkül, zavartalanul.
Itt, Ryan kicsi, de szép egy hálószobás lakásában Edie-t éjjel a város zajai ringatták el: tinédzserek nevetgélése, részeg kurjongatás, távolból hallatszó szirénák és autók megnyugtató dübörgése odalent a kockaköves utcán. Oly messze a sziklaszirten álló ház magányosságától, ahol nincs semmi, amire figyelni lehetne, csak a sirályok gyötrelmes vijjogása és a sziklákon megtörő hullámok végeérhetetlen morajlása. Szégyen, de igaz: Edie jobban aludt Ryan kanapéján, mint a hitvesi ágyában.
Kikecmergett a hálózsákból, csoszogva átvágott a lakáson a konyhába, és bedobott egy kapszulát a kávéfőző gépbe. A konyhaablakból ellátott a kerti nyírfák teteje fölött a szemközti parkig és a fölébe magasodó dombig, amit Arthur’s Seatnek neveznek. A szíve mindig szaporábban vert, amikor itt állt szépséggel és fényűzéssel körülvéve. Egy világ választotta el a sziklaszirten álló rozzant háztól, a pénzügyi gondjaiktól,
a lassított karambolra emlékeztető házasságától.
Miután kávéval a kezében visszatért a nappaliba, a kanapéra, Edie megnézte a telefonját. Nem volt hívása Jake-től, üzenetet sem kapott tőle. Nem hallott felőle több mint negyvennyolc órája. Szokatlan volt a hallgatása, de nem zavaró, nyilallt Edie-be élesen a bűntudat. Hallott róla eleget az utóbbi időben.
Megitta a kávéját és a fürdőszoba felé tartott, hogy lezuhanyozzon, amikor megszólalt a csengő. Ryan lesz az, vélte Edie, megjött a futásból. Biztosan elfelejtette magával vinni a kulcsát. Edie megnyomta a lenti ajtó nyitógombját, és kinyitotta a lakásajtót. – Ez gyorsan ment – kiáltotta le a lépcsőn, arra számítva, hogy Ryant látja majd felfelé ügetni. Csakhogy nem ő volt az. Hanem valaki más. Igazából két valaki – két férfi rendőregyenruhában, komor ábrázattal.
Edie szíve zakatolni kezdett. – Mi folyik itt? – kérdezte, és az ajtókeret felé nyúlt, hogy megtámaszkodjon. Baleset, mondták. Kint, a sziklaszirti házban. – Mi történt? – kérdezte Edie ismét. Borzalmas émelygés fogta el, mintha valami síkos dolog mocorogna a gyomrában. – Verekedés volt? – tudakolta. – A rendőrök meglepetten egymásra néztek.
Becsukták az ajtót maguk mögött. Leültették Edie-t a kanapéra, megálltak vele szemben, így magyarázták el, hogy miért vannak ott. A férjét, mondták, megtámadták az otthonukban. Súlyos fejsérüléseket szenvedett. A mentősök mindent elkövettek, de nem tudták megmenteni. A helyszínen halottnak nyilvánították. Egyelőre nem világos, mi történt, de úgy tűnik, talán egy elszúrt betörés lehetett.
Edie pár pillanatig nem szólt semmit. Hallgatta a rendőrök hangját, és egész idő alatt várta, hogy felébred. Tenyerébe vájta a körmeit, csipkedte a bőrt a kézfején, de a rendőrök csak nem tűntek el. Nem ült fel rémülten, mint aki rémálomból ébred. Ez a valóság. Nem álmodik. Tényleg ez zajlik.
– Hol van Ryan? – kérdezte végül Edie, amikor megtalálta a hangját. – Mi történt Ryannel?
A rendőrök ismét összenéztek. – Ryan Pearce? – kérdezte az egyik, és mély ránc futott végig a homlokán. – Odabent van, nálunk. Tanúvallomást tesz. Ő találta meg a… ő talált rá Mr. Pritchardra. Ő hívta a 999-et.
– Tehát jól van? – kérdezte Edie. – Ryan jól van?
Három
Amennyire csak Edie fel tudta idézni,
ők hárman mindig is együtt voltak:
Jake, Ryan és Edie.
Az iskolában ismerkedett meg a fiúkkal, odalent Sussexben. Éppen csak hogy betöltötte a tizenegyet, amikor a családja közelebb költözött a kórházhoz, ahol a kishúgát, Georginát kezelték egy ritka gyermekkori rákbetegséggel. Amikor Edie visszagondolt arra az időszakra, az elhagyottság szó jutott eszébe. A szülei mindig máshol voltak, emésztették magukat, a gyámoltalan kishúgáért aggódtak, aki szivacs módjára szívta magába minden szeretetüket. Míg Georgina gyenge volt, Edie rákényszerült, hogy erős legyen. Rákényszerült, hogy bátor legyen. Rákényszerült, hogy megálljon a saját lábán.
Meg is tette. Félretolta az elhagyottság érzését, hogy ne is lássa, ne is gondoljon rá, és egyszerűen csinálta a maga dolgait. Elbiciklizett az iskolába. Vacsorát készített magának, amikor hazaért. Időnként még ágyba is dugta magát.
Amikor betöltötte a tizenkettőt, egy magániskolába kezdett járni. A többi gyerekhez képest Edie felnőttnek tűnt: komoly volt, csendes, visszafogott. De a többi lány az osztályában nem erősnek és önállónak, hanem unalmasnak és beképzeltnek látta Edie-t. Gúnyt űztek a komolyságából, és minél többet gúnyolták, Edie annál jobban eltávolodott tőlük. Megvetéssel viseltetett irántuk, mintha olyanok lennének, amilyennek gondolja őket: vigyorgó idióták. Egykettőre rájött, hogy az iskolában éppoly magányos, mint otthon.
Mígnem egy nyári napon, a tanév vége felé megcsúszott valami kavicsos útszakaszon, lefelé egy lejtőn, miközben hazafelé tartott az iskolából, és elesett a biciklijével. A földön ült és a térdén lévő horzsolást tisztogatta, amikor két fiú száguldott felé a dombtetőről. Felismerte őket az iskolából, fölötte jártak egy évvel; két magas, barna hajú fiú, akiket a többiek valaminő okból kerültek. Leugrottak a bicajukról, és a magasabbik a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. – Jól vagy? – kérdezte. Hamiskás volt a mosolya; az arca jobb felén jókora, mély gödröcske jelent meg közben. Edie még soha ilyen szépet nem látott.
– Ryan vagyok – mondta a fiú, miközben erőfeszítés nélkül talpra húzta Edie-t.
A másik fiú a földön térdelt, hogy megvizsgálja a biciklije kerekét, és halkan odaszólt: – Én meg Jake.
Ez történt hát,
ez volt a szívverést megállító villámcsapás.
Edie azonnal tudta, hogy ő az igazi. Attól a naptól fogva ők hárman összetartoztak, ők hárman, elválaszthatatlanul.
Csakhogy immár csupán ketten voltak; Edie összegömbölyödve a kanapé sarkában, körülötte a padlón szanaszét heverő papír zsebkendőkkel, és Ryan, aki fel-alá járkált, a szőnyeget nyűve. A tekintete zaklatott volt, eszelős; túlságosan úrrá lett rajta az idegesség, hogysem le tudott volna ülni Edie mellé; túlságosan feszült volt, hogysem képes lett volna bármi mást tenni, mint újrapergetni a fejében az aznap délelőtti rettenetes jelenetet, és leírni Edie-nek.
– Rengeteg vér volt, Edie, nem… nem tehettem semmit. Próbáltam… próbálkoztam újraélesztéssel, de hiába. Mármint… persze hogy hiába próbáltam, hiszen már… Utána csak ültem ott csuromvéresen, és azt hajtogattam, hogy a testvérem. És aztán tudni akarták, miért hazudtam, mire mondtam, hogy nem hazudtam. – Ryan megrázta a fejét. – Mindig ezt mondogattuk annak idején, nem igaz? Jake a testvérem. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Nem tudom, miért mondtam. Nem tudom, miért mondtam akkor. Jézusom, Edie, rengeteg vér volt.
Edie mély, teli tüdős lélegzetet vett, és ökölbe szorította a kezét. – Ryan, kérlek, ne…
– Sajnálom – mondta a férfi, és ránézett egy pillanatra. Hallgatásba merült húsz másodpercig, talán harmincig, és aztán újrakezdte. – Az autóban vártam pár percet, mielőtt bementem. Csak néztem a telefonom, tudod, csak néztem, csak… Nem csináltam igazából semmit, csak vesztegettem az időt… csak vesztegettem az időt… – Elcsuklott a hangja. El fogja mondani megint. Edie tudta. Bárcsak egyenesen bementem volna. Bárcsak berúgtam volna az elülső ajtót ahelyett, hogy várok, ahelyett, hogy megkerülöm az egész házat, és a másik oldalára megyek. Bárcsak, bárcsak, bárcsak.
