A Nyelni lapjain a nagy múltú Szexművészeti Egyetemen járunk, amiről senki sem tudja, hol található - Kemény Zsófi új regényében felfedi a titkokat. A kevés szerencsés, aki átjut a három kemény rostán, és része lesz a leendő szexművészek elit közösségének, örökre hallgat a titokról. Vigh Teofil élete egyetlen célja, hogy bejusson az Egyetemre. Teó nemzedéke tipikus tagja: kiábrándult, motiválatlan, aki azt sem tudja, önmagát vagy a világot tartja-e szánalmasabbnak. Hobbija a ghostolás és pszichológusának alázása, valamint a pornónézés mellett a felvételire való készülés. A siker töretlen reményében idén hatodszorra is vállalja a próbatételt. Mindeközben a Hatalom egyszer csak úgy dönt, ideje átvenni az Egyetem irányítását, és átformálni a szexművészeti oktatást az uralkodó ideológiának megfelelően. Erre azonban a diákok meglepő módon reagálnak...
Kemény Zsófi új regénye fordulatos történet a Z generáció Magyarországáról: egy legalább annyira nyugtalanító, mint amennyire szórakoztató olvasztótégely, amely kíméletlenül egyesít testet és lelket, misztikust és profánt, pornót és szerelmet, forradalmi hevületet és nemzedéki apátiát.
Kemény Zsófi: Nyelni (részlet)
Az előző években is mindig speciális helyszíneken tartották az első rostákat. Hogy ki ne tudódjon, hol van a Szexművészeti Egyetem, kénytelenek mindig kiszervezni a felvételit a titkos épületből. Az elsőt, amin voltam, például egy elhagyatott hangárba. A második első rostám nem február-márciusban volt, mert valamiért megcsúsztak abban az évben, hanem már májusban, és az Állatkert majomsziklájának szirtjein helyeztek el minket, mintha idétlen kőszáli kecskék lettünk volna. Azon az első rostámon már átmentem. A harmadik évben 39 fokos lázam volt, és nem emlékszem semmire. A negyedik a Puskásban volt. Lehet, hogy azóta van a stadionos repülő rozmáros álmom. Dehogy; az már gyerekként is nyomasztott. Az ötödik első rostám a Balaton közepén volt. Muszáj bizonygatniuk, milyen különlegesek. Fú, titokzatos egyetem, fú, világhír, fú, exkluzív, kirekesztő sznobéria!
Miért is akarok ennyire bekerülni erre a helyre?, kérdezi Margó is folyton. Mert én is pont ilyen kirekesztő akarok lenni.
Az elsők, akiket kirekesztenék, a magamfajta senkik lennének. Erre Margó engesztelően rákérdez, hogy az elmúlt héten néztem-e pornót, és ha igen (igen), hány órát. Miért gondolja vajon, hogy az órát csekkolgatom pornónézés előtt és után? Hármasával, vitorlásokon vitték be a felvételizőket a Balaton közepére, egy úszó stégre. Fújt a szél, vacogtam, és a vitorlásos pali a kormányon húzogatta a markát, miközben a szemembe nézett.
A második rosta a személyes találkozás. Leginkább magammal találkoztam személyesen. Bekötött szemmel felvezettek egy üres szórakozóhely üres színpadára. Láthatatlan emberek azt mondták, menjek fel a netre, és egy mai szalagcím ihletésével tizenöt perc alatt csináljak egy koreót, amit utána elő is adok.
– Egyedül? – kérdeztem.
– Ahogy születtél, és ahogy meghalni fogsz: egyedül.
– De hát nem egyedül születünk, hogy születnénk egyedül, amikor konkrétan az anyánkból, tehát egy másik emberből jövünk ki? Ráadásul általában ma már az apák is bent vannak, egy szülészorvos minimum, nővérek, meg egy halom diák is jó esetben. Ha pedig egyedül halsz meg, akkor nem voltál elég jó fej vagy elég szerencsés életedben, de igazából annak se kell feltétlenül egyedül történnie. Ez a mondás, mi ez, bonmó, mi ez, ez egy még csak nem is annyira veszettül hangzatos baromság.
Eddigre viszont már tényleg egyedül maradtam, nem voltak ott a hangszóró másik végén, úgyhogy hátramentem a backstage-be, és megnyitottam a híreket. Lerombolják a várost, ha politikusok játszanak műemlékvédősdit. Valahogy lekoreografáltam a műemlékvédelmes mutyit.
Elszexeltem, hogy lebontok egy műemléknek nyilvánított házat, de megtartom a homlokzatot, és a világ minden pénzét kiszexelem a folyamatból.
Ahogy egyedül álltam ott, partner nélkül, közönség nélkül, egyedül a kis faszommal, még az is megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, és feladom. De végül nem mentem haza, hanem megcsináltam. Én kiröhögtem volna magam, de hát nem nekem kellett nézni.
Most vagyok a legegyedülebbül, és se születnem, se meghalnom nem kell hozzá. Csak sértődötten otthagynom a harmadik rostát. Az introverzióm veszélyes méreteket kezd ölteni, a szociális idegvégződéseim elérzéketlenedtek, az emberundorom a sötétből vigyorog rám, arra gondolok, hogy ha szarszagú dezodorral fújnám be magam, és úgy békávéznék, boldogabb ember lennék. Erőtlen a torkom, nem tudom kiejteni a szavakat, mert napokig nem szólalok meg. Mindjárt meglocsolom a döglött növényeimet, hátha. A Dédi lakása, vagyis már az enyém, 210 négyzetméteres nagypolgári lakás 4 méteres belmagassággal.
Az ötből csak az egyik szoba van telerakva a cuccaimmal, a többi le van rohadva, nem használom őket, nem is takarítom.
Lepedővel letakart bútorraktár, mintha a lakás minden pontja, ami nem a szobám, a klotyó vagy a konyha, fekete-fehér lenne, csak ezek lennének színesek.
A felvételi harmadik rostájára, az „együttélésre” huszonnégyen jutottunk be, ebből kihullott tizenkettő.
Ez egy ottalvós tábor volt. Nem vagyok nagy híve ezeknek. Tizenegy évesen a zeneiskolai táborban gyakorlatilag pofán hugyoztam a bátyámat. Az emeletes ágy emeletén aludtam, és egy nagy, kövér piszoárról álmodtam, kábé, mint Duchamp, csak én nem arra ébredtem, hogy új mederbe tereltem az egyetemes művészetet. Én arra ébredtem, hogy pisálok. Kétségbeesetten markoltam az ágykeretet, amibe olyan feliratok voltak belevésve, mint: „rózsás segglyuk”, meg „itt kefélte Katát Jocó”; ezek nagy részét nem értettem még, de csiklandós izgalmat keltettek bennem. Próbáltam visszafogni a sugarat, de nem lehetett. A húgy átszivárgott az ágyipoloskás, porózus, eleve szemétnek gyártott matracon és a további életemen. Később ezt az érzetet – a feszülő hólyag kiengedésének felemelő testi gyönyörét elementáris erővel elsöprő szégyent – határoztam meg a személyiségem magjaként. Annyira dühös lett rám a bátyám, hogy féltem, hogy suttogva megöl, aztán együtt kimostuk az ágyneműmet a zuhanyzóban, és örökre kussoltunk a dologról. Életemben a leghálásabb neki voltam, amiért nem mesélte ezt el a többieknek és a szüleinknek.
Anyám azt mondta volna, hogy semmi baj, és elém rakta volna az iPadet valami vécébe pisilős oktatóvideóval.
A zeneiskolai tábor utolsó délutánján aztán hangversenyt tartottunk a szülőknek. Az összes idegesítően pofázott, miközben a kis mucikák nyúzták a hegedűket, nyikorgatták a kürtöket, jómagam téptem a citerát, de a mi szüleink ráadásul más szülőkkel flörtölve nem fogták be, úgyhogy kénytelen voltam megszakítani a darabomat, felállni, és békabrekegéssel hívni fel magamra a figyelmüket. Addig brekegtem, amíg végre mindenki rám figyelt. Elégedettséggel vegyes fájdalommal töltött el a saját és a szüleim nyilvános megszégyenülése. Nem nyúlok többet hangszerhez.
Ebben a mostani táborban először Lázárral lógtam. Már a vonaton egymáshoz csapódtunk. Nagyjából semmiről nem tudtunk beszélgetni, de biztonságot nyújtottunk egymásnak. Lázár buta feje annyira buta és sunyi volt, hogy rögtön tudtam, érdemes vele szövetséget kötnöm.
Az első éjjel maga volt a pokol. Mosolygó, reményteljes fiatal emberek ismerkedése, ahogy a tábortűz köré gyűlnek, előkerül a gitár, mert valahogy mindig előkerül a gitár, és akkor ezek a mosolygó, reményteljes, fiatal emberek énekelnek, pattog a tűz, tudjuk, hogy másnap kezdődik a közös munka, itt vagyunk, kiválasztottak vagyunk, tele vagyunk élettel! Ez nem az én műfajom. De ha hamar elmegyek aludni, hogy lépéselőnybe kerüljek, akkor kinéznek, ha nem kapcsolódom be a felszínes trécsbe, akkor kinéznek, ha nem mosolygok velük, akkor megölnek.
Mert az álca alatt retteg az összes, hogy elvéti a lépést, és repül a felvételiről.
– Ismeritek azt a dalt, amiben az a liba van, amelyik elolvad?
Ezt a suttyó, húszéves kis dán pöcs kérdezte szánalmas akcentussal angolul. Őt biztosan fel fogják venni, mert a tanárokat, gondolom, borzasztóan érdekli a nyelvi regiszter a szexművészetben, holott lefogadom, hogy angolul se tudnak. Ezt a dán seggfejt felveszik kísérleti célzattal, ha tehetséges, ha nem. Ő veszi el a helyemet, és a mennybe megy, míg én végre lemondok az Egyetemről, és keresek valami szánalmas állást, amiben nyomorult lehetek egész hátralevő életemben. Úgy néz ki a csávó arca, mint a torzított szelfiarcod a kicsi képernyőn a nagy képernyőben, mikor videótelefonálsz. Megismételte a kérdést, mert láthatóan nem értettük meg:
– Liba, amelyik megalvad, és vége, ismeritek, nem? Liba, neked… neked. Német.
A többiek tanakodtak, mire is gondolhat a kicsi dán. Kézbe vettem az ügyet.
– Nem, nem ismerjük azt a dalt, amiben a fucking liba van, ami fucking elolvad, bazdmeg – mondtam neki, szerintem teljesen normális hangnemben.
Erre olyan csönd lett, hogy hirtelen visszakívánkoztam az anyám meleg, otthonos, véres-nyákos kis méhébe. Innentől én voltam kikiáltva a rosszfiúnak, aki bántja a szegény külföldi arcot, azt a lelkes kis nyavalyást. Tulajdonképpen ekkor lettem cancelelve.
– Fucking! – Lázár – mint igazi jó szövetséges – ezzel a felkiáltással próbált megmenteni a megsemmisüléstől, meg azzal, hogy vihogott, szóval próbált úgy tenni, mintha viccet mondtam volna, méghozzá igen jót.
A dán pöcs odajött, és barátian megveregette a vállam, mire én lekezelően megcsipkedtem a kicsattanó dán pofikáját, és ezzel a részemről el volt intézve a dolog.
De sajnos nem volt elintézve, mert a balfasz tovább feszegette a húrt, és azt mondta, jó gyerek vagyok, angolul.
Mire én megkérdeztem, hogy ugye van benne valami ázsiai vonó, angolul, mire ő, hogy vajon hogy találtam ki, mire én, hogy látszik a szemeden, te csicska, magyarul, mire ő, hogy de hát Dániában született. Mire én, hogy mi van, Hamlet, vissza is mész te akkor a tarisznyarákos lótakaróba?, magyarul.
Akkor az összes többi felvételiző felháborodott arca felém kanyarodott, úgy, mint amikor végighúzod az ujjad egy ilyen strasszos kis notebookon, és a strasszok egyenként átfordulnak, és csillognak, ahogy én nem. Mintha lebuktattak volna, hogy nem vagyok kedves. De hát én tudom, hogy nem vagyok!
Úgy tettem, mintha nem venném észre az ellenségességüket, és felálltam, hogy akkor bemegyek a fák közé levegőzni. Ekkor vettem észre, hogy a vezető tanárok húszlépésnyire, az erdő sötétjébe olvadva figyelnek minket, figyelik az interakcióinkat, vagy mittudoménmit figyelnek, a tevepatáinkat és brékiszögelléseinket. Szóval rájöttem, hogy ez már az. Ez az ismerkedős este már a felvételi része. És én máris lejárattam magam. Naiv voltam: az igazi lejáratókampányom még el sem kezdődött.
