Léna és Péter szerelme úgy indul, mint az álom: izgalmas megismerkedés, meglepetésekkel teli kalandok, bizsergető együttlétek, csodás utazások… aztán szinte rögtön ki is mondják egymásnak az igent, születnek a gyerekek, ők pedig belesimulnak a hétköznapokba. De lehet, hogy ezek mégsem egy normális párkapcsolat hétköznapjai, hanem egy beteges, de végtelen erős kötődésé? A kezdetben csak apró füllentésnek tűnő hazugságok, Péter gondoskodásnak álcázott, de valójában tomboló uralkodásvágya és a férfitól való félelem áthatja Léna énjét. Léna számára a férje örök viszonyítási ponttá válik, meghatározza Lénát az élet minden területén: mit vegyen magára, mit egyen, mit hova pakoljon, hogyan fürödjön, nem beszélve arról, hogy kivel találkozzon, hova menjen vagy ne menjen… Léna szinte szétporlad a másik eltipró, szeretetnek álcázott, manipulatív zsarnokságában. Menekülne, csakhogy a kalitka ajtaja már oly rég bezárult, hogy ahhoz is erő kell, hogy a menekülés gondolatával eljátsszon. Nem tud tenni semmit – vagy talán mégis…? Ha egy másik férfiba próbál kapaszkodni, az vajon megmenti őt, vagy ez éppen hogy olyan bűnöst csinál belőle, akinek – a férje szemében – végképp nem jár bocsánat, sőt?
De semmi sem fekete vagy fehér, az éremnek két oldala van.
Dobray Sarolta megpróbálja párhuzamosan a két főszereplő, Léna és Péter szemszögén keresztül követni az egyre örvényszerűbb eseményeket. Azt akarja, hogy belemásszunk Léna és Péter agyába, szívébe, lelkébe is, hogy a bőrünkön érezzük a két valóság kapcsolódásának lehetetlenségét, hogy nyakig merüljünk a házasságuk rendkívül izgalmas, megrázó és egyre inkább hátborzongató fordulatokkal teli szövetébe, mely fölött mind kivehetőbben lebeg az eljövendő tragédia felhője…
A regény alapjául szolgáló sorozatot több százezer olvasó követte tavaly a Nők Lapja hasábjain. A könyv e sorozat duplájára bővített változata.
Dobray Sarolta: Üvegfal
Akkoriban találkoztak össze Ingriddel. Igen, Ingrid volt az, Ingrid, a halott nő, legalábbis akiről ott Velencében, közvetlenül az előtt a térdre zuhanó leánykérés előtt Péter ezt mondta. Léna emlékeiben később, az idő előrehaladtával egyre nagyobbra nőtt ez a pár perces eset.
Az a délután egyébként is azok közé az elvarázsolt hangulatú vasárnap délutánok közé tartozott, amikor az ember a valóság és az álomszerűség tompa mezsgyéjén lavíroz.
Négyesben sétáltak a szokásos hétvégi bevásárlás után a körúton. Ingrid egy kardigánszerű kabátban állt, sárga gumicsizmában, és egy kisfiú kezét fogta. Léna semmi különöset nem látott volna benne, ha nem keltette volna fel a figyelmét, hogy mind alkatra, mint a mozdulatait tekintve mintha csak a testvére lett volna, vagy legalábbis valami igen közeli rokona. A másik dolog az volt, hogy Péter hirtelen megállt, és az arca falfehérré változott. Aztán Péter megragadta Bori kezét, és látványos körben kikerülte a Léna-szerű nőt. És akkor Léna attól a különleges, női ösztöntől vezérelve Ingrid szemébe nézett, és Ingrid is belenézett Léna szemébe. Aztán Ingrid Péter felé fordult, és azt mondta:
– Péter.
Péter elengedte Bori kezét, és egy pár pillanatig csönd volt. Bori a kisfiút nézte, Péter Ingridet, Ingrid Pétert, Léna pedig, mint egy teniszmeccsen, nézett Péterről Ingridre és vissza. Tudni lehetett, hogy előbb-utóbb valakinek muszáj lesz mondania valamit. De senki nem mondott semmit. Léna akkor úgy, hogy maga sem tudta megmagyarázni, miért, az idegen nő felé nyújtotta a kezét, és bemutatkozott.
– Helló, Wieder Léna.
Ingrid pedig megszorította Léna kezét, és azt mondta:
– Zelka Ingrid.
És Léna akkor már tudta, mi volt az a szorítás benne az előbb, az a furcsa vonzás az idegen nő fele. Mintha egy láthatatlan kapocs lett volna köztük, aminek összekötő láncszeme Péter volt, de Péter most mégis kívül állt a körön, csak a két nő volt belül, és fogták egymás kezét, kicsit hosszabban, mint ahogy azt egy kézfogásnál szokás.
Péter aztán újra megfogta Bori kezét, és továbbindult. Léna megfogta Misi kezét, és ment Péter után.
Lassú és olyan semmilyen színű vasárnap volt, legalábbis Léna visszagondolva nem emlékezett színekre belőle. Automatikusan lépkedett, és tette a dolgát egész nap. Csak este, amikor ketten maradtak a kanapé szótlan ölében, kérdezte meg Pétertől:
– Hogyan halt meg?
Péter összeráncolta a homlokát.
– Kicsoda?
– Hát Ingrid.
Péter nem szólt semmit. Csak bekapcsolta a laptopot, és átült vele a kanapéról a fotelba. Léna ott állt előtte, és nézte.
– Hogyan?
– Hű, a nagy Sherlock! Micsoda leleplezés. Amúgy ki mondta, hogy meghalt? – kérdezte végül Péter.
– Te mondtad. Egy perccel azelőtt, hogy megkérted a kezem.
– És ha mondtam?
– Akkor hazudtál. Miért hazudtál? Miért szoktál hazudni? Léna megpróbálta lecsukni Péter ölében a laptop fedelét.
Péter nem engedte.
– Nem hazudtam. Te szoktál hazudni, meg kiforgatni minden szavam. Miért forgatod ki folyton minden szavam?
– Péter… Meghalt Ingrid, a volt szerelmed, vagy nem? Nem halt meg, hiszen a körúton sétált ma sárga gumicsizmában, egy gyerekkel. És egészen meleg volt a tenyere, amikor…
– Jóég, nemhiába világraszóló a humorérzéked. Röhög a vakbelem.
– Mi ebben a humor? Miért hazudsz nekem folyton? Legalább nézz rám, a rohadt életbe! – Léna újból megpróbálta lecsapni a laptop fedelét, mert Péter nem hagyta abba a játékot, vagy isten tudja, mit csinált éppen. Péter most már erővel lökte el a kezét, úgy, hogy Léna ujjai belesajdultak.
– Gyakorolni kéne még ezt az agresszivitás dolgot, bébi. Te vagy a nagy író meg filozófus meg minden anyámkínja, nem? Az lenne a minimum, hogy tudod, meghalni ezerféleképpen lehet. És Ingrid meghalt. Bennem igen. Ha elmesélem, miért, egy pillanatig sem fogsz csodálkozni rajta. Csak nem akartalak ezzel terhelni sosem…
Viszont nem kéne eltakarítani a konyhában a kuplerájt?
– De kéne.
– Akkor hajrá.
Léna összefonta maga előtt a karjait.
– Hajrá.
– Értem. Dolgozni se dolgozol, itthon sem akarsz csinálni semmit, kifogtam az aranyhalat. Persze csak vicceltem. Vagy mégsem…?
Léna csak nagyon messziről hallotta Péter hangját, a mondatainak értelme nem is jutott el hozzá. Eszébe jutott, amikor először és utoljára Ingridről kérdezett tőle. A lánykérés után jó ideig nem is jutott eszébe, meg nem is akarta bolygatni a dolgot. Aztán egyszer, egy borgőzös estén, amikor elmúlt szerelmekről beszélgettek, Léna egyszer csak megkérdezte:
– Mikor halt meg Ingrid?
És akkor Péter elkezdett mesélni. A legapróbb részleteit is lefestette annak a pár órának, amikor Ingrid meghalt, úgy, hogy Léna egészen megborzongott belé.
Az is egy olyan nap volt, amitől fogva Léna a korábbiaknál is jobban szerette Pétert, és Péter sebezhetőségét.
– De hát elmesélted a temetést, mindent… – mondta most Léna, és érezte, ahogy a hangja éle felcsúszik a torkában, egészen a garatig. – Elmesélted a zöld Ladát… A vijjogó madarakat, amik úgy tűntek neked, mintha…
– Hogy meséltem volna el? Képzelődsz. Vagy mit akarsz ezzel? Valami pszichopatának akarsz beállítani, vagy mi az isten? Az felmerült benned, hogy esetleg éppen te vagy a pszichopata?
Léna leült a kanapéra. Biztos, hogy jól emlékezett? Biztos. Egészen biztos…? Nem lehet, hogy csak álmodta az egészet? Az embernek egészen különös fantáziái támadnak a félébrenlét állapotában. Vagy lehet, hogy annyira részeg volt azon az estén, hogy…? Léna kinyitotta a tenyerét, és az arca elé tartotta. Mintha ki akarná tapintani a képzelet és a valóság közé kifeszített határt. De nem talált semmit. Péter leült mellé, és átkarolta.
– Szóval nem vagyok pszichopata, bébi, bármennyire is szimpatikus neked ez a gondolat. Olyan egyszerű és átlagos vagyok, mint a szék lába. Vagy mint te. – Péter megvonta a vállát. – De tessék, elmondom, miért halt meg bennem Ingrid. Hogy értsd. Látni fogod, miért nem szeretem felidézni azokat az időket, ezért rövidre is fogom, ha megbocsátasz. Amúgy egészen szokványos, banális történet.
Léna fellélegezve vette tudomásul, hogy Péter becsukta a laptopot, és végre a szemébe néz.
– Nagyon szerettem Ingridet – kezdte. – De hát ismersz, tudod, hogyan szeretek, az nálam nem csak egy laza tavaszi séta, az egy kőkemény El Camino. Beleteszem a teljes szívem, a lelkem, sőt az egész fizikumom. Fiatal volt, nagyon fiatal, húsz vagy mennyi. Ehhez mérten olyan kislányos rajongással is volt felém. Azaz én eleinte csak annak vettem az egészet.
De ez a lány igazi eszelős volt, Léna… Nem kívánom senkinek.
Akarod, hogy mondjak példákat? Jól van, csak hogy örülj. – Péter itt felállt, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Volt, hogy reggel a lakásomban elbúcsúztunk egymástól, mindenki ment a maga dolgára. Aztán szépen hazamentem délután, csináltam mindenfélét, amit az ember otthon egymagában csinál, érted… Aztán órákkal később ez az agyhalott kimászott az ágyam alól… Ott volt végig, a rohadt életbe, és figyelt! Kiver a víz most is… Reggel úgy csinált, mintha lelépett volna, aztán visszasurrant, és megvárta, amíg rázárom az ajtót.
Léna ezt nem egészen értette. Igyekezett valahogyan megkapaszkodni a részletekben, mert olyan érzés fogta el, mintha kapaszkodás nélkül hamarosan zuhanni kezdene valahova.
– Miért nem a kulcsával ment vissza…? – kérdezte.
– Nem volt kulcsa. Miért lett volna? Nem volt a feleségem.
De most tényleg ez a lényeg? Az a lényeg, hogy eszelősen, közveszélyesen féltékeny volt. – Felhúzta az inge ujját, és odatartotta a csuklóját Léna elé. – Ismered ezt, ugye?
Léna nézte a villám alakú sebhelyet. Hogyne ismerte volna… Eszébe jutott, amikor egyszer nem sokkal a meg ismerkedésük után egy pécsi motelban hosszan, meghatódva csókolgatta azt a kis heget.
– Nahát, ezt sem az üvegajtó okozta, ahogy meséltem neked. Csak nem akartalak felizgatni a valósággal, úgyis olyan érzékenyen reagáltál mindig, ha valami bajról beszéltem. Ezúton is bocsánat érte… Merthogy ez a sebhely is a mi kis Ingridünk artisztikus hajlamait dicséri. Egész kimunkált forma, ugye? Egy reggel csinálta, amikor még aludtam. Úgy gondolta, az ő elképzeléseihez mérve túl későn értem haza. Szerinted milyen arra ébredni, hogy szanaszét spriccel a csuklódból a vér?
Léna a saját vérét hallotta egyre hangosabban lüktetni a füle mélyén. Miért nem mondta el ezeket neki eddig Péter? Hiszen évek óta a férje!
Vajon mit nem mondott el még? Péter kinyitott egy üveg bort, töltött magának, aztán folytatta:
– Vagy amikor dupla adag altatót pottyantott a teámba reggel, úgy, hogy bár ezer dolgom lett volna, átaludtam az egész napot. És én hülye mit csináltam? Ezredszer is megbocsátottam neki. Mert ilyen az, ha az ember szeret valakit… Úgy értem, ha igazán. Csak később derült ki, hogy elfelejtette közölni velem, hogy súlyos pánikbeteg, és két pofára zabálja rá a gyógyszereket. Én voltam az egyetlen, aki vissza tudtam billenteni. Aki meg tudta nyugtatni. És mi volt a hála? – Péter széttárta a karjait, és félrehúzta a száját. – A legunalmasabb, legtriviálisabb ügy, amit el tudsz képzelni. A születésnapomon rájuk nyitottam, ahogy az akkori legjobb barátommal szopogatták egymást. Hurrá!
– Összecsapta a két tenyerét, de csak óvatosan, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek, aztán visszaült a fotelba, és a laptopot is visszavette az ölébe. – Hát ennyi. Meg akartam halni. Darabokra törtem. Aztán úgy döntöttem, mégis élni fogok. Kibírtam, és otthagytam Ingridet. Ezt pedig nyilván nem bírta elviselni…
Lénának eszébe jutott, hogy Péter Grétáról is azt mesélte anno, hogy elment az esze, sőt pánikbetegséget emlegetett, de mielőtt rákérdezhetett volna erre a sikító egybecsengésre, Péter azt mondta:
– Szóval így hal meg az ember valaki másban. Bárkivel megeshet. Te is meghalhatsz bennem egy pillanat alatt. – Csettintett az ujjával. – Így.
Tessék, ennyi kellett, és Péter megint fölébe kerekedett.
Ennyi kellett hozzá, egy csettintés. Léna nem akart meghalni. Még Péterben sem. Túl gyáva volt rágondolni, mi jön a halál után.
Péter gyorsan folytatta:
– …ahogy persze te is megölhetsz engem magadban. Bármikor! És még vér sem folyik, tiszta haszon. Egyszerű önvédelmi mechanizmus, nem kell Freudnak lenni hozzá, ugye? Ki kell érdemelni az életben maradást, a virtuálisat is. Ha feltétlen szeretetet akarsz, arra ott a jóisten. Feltéve persze, ha ott van. – Péter megrántotta a vállát, jelezve, hogy arról aztán pláne nem tehet, hogy a jóisten ott van-e vagy sem.
Léna megint Ingridet látta maga előtt, ahogy ott állt az utcán, a smink nélküli arcával, és a smink nélküli tekintetével.
– Nem látszott rajta, hogy őrült lenne… – mondta halkan.
Péter erőből kezdett kacagni.
– Most viccelsz velem? Hát nem tudod, hogy a pszichopaták játsszák el a legkedvesebbnek, legjózanabbnak tűnő szerepeket?
Igen, gondolta Léna szédelegve, igaz, hát persze, hogy tudja. Mindenki tudja. Egy ideig nem szóltak semmit, csak a tévé duruzsolt. Péter újabb pohár bort vett magához, de ezúttal Lénának is töltött.
– Persze Ingrid egész másképp mesélné el ugyanezt, gondolhatod. – Mélyet sóhajtott. – Istenem, ha tudnád, milyen sztorik jutottak vissza hozzám, amikkel ő hintette gondosan tele a várost… Az emberi hiszékenység csodás táptalaja az ilyesfajta történeteknek. Idióták. Szerinted milyen érzés volt, amikor beléptem valahova, és régi barátok úgy néztek rám, mint valami istenverte Ted Bundyra? És amiket előadott rólam Velencében kicsi Pongrácnak… Jézusmária. Már fel voltam készülve, hogy miket fog mondani neked… – Újra teletöltötte Léna poharát, aztán finoman koccintott vele. – De te olyan jó voltál hozzám, hogy nem kérdezősködtél, pedig nyilván furdalt a kíváncsiság. Ezért is szerettelek már akkor, ott, ennyire. Mert te ismersz, ismertél már akkor is, tudtad, hogy mikor kell csöndben lenni, és mikor beszélni. Már akkor is mellettem álltál… Ingrid sosem ismert, bármennyire is odavettem magam elé, egészen kifordítva is. Szegény Ingrid. Beteg lélek. És éppen ezért betegesen is hazudozik. Igazából nem haragszom már rá.
Meg különben is, halottról vagy jót, vagy semmit, nemdebár?
Péter kacsintott, Léna felhajtotta az utolsó korty bort is, és lassan újra szabályosan kezdte venni a levegőt. Már rutinja volt ebben. Hát persze, miért ne lenne mindez igaz? Ne legyenek illúzióink, a megbántott nőknél nincsen gonoszabb, nincsen vérszomjasabb. Nemhiába tapasztalta ezt meg maga is az egyetemi gyakorlata alatt, a lányoknak fenntartott nevelőintézetek pokoli bugyraiban. Hálás lehet a sorsnak vagy akárkinek, hogy Péter még egy ilyen Ingrid után is képes ilyen ragaszkodással lenni felé.
Egy perccel később üzenet érkezett Ingridtől. Léna összerezzent, aztán rájött, hogy valójában, valahol a lelke vagy éppen az agya mélyén már várt erre az üzenetre. Bement a gyerekek szobájába, és kezében a telefonnal leült a sötétben.
Pár nap után máris te voltál élete szerelme? Azonnal el akart venni feleségül? Verseket küldözgetett? Talán elsőnek, mikor még egymás nevét is alig tudtátok, épp a Szeretnem, hogyha szeretnének-et…? Leste minden gondolatod es vágyad? Sose lattal azelőtt olyan csodalatos képet önmagadról, mint amilyet az ő szeme tükrében lattal? Mesélt a nyomorúságos gyerekkoráról? Meg akartad menteni…? Az eleje mindig ilyen. A pszichopaták játsszak el a legbajosabb szerepeket. Péter beteg. Nem segíthet rajta senki, sem orvos, sem barát, sem szerelem. Te sem. Talán egyedül az Isten segíthetne neki, de az Istent is gyűlöli. Ha hallottál rólam Pétertől bármit, az a valóság erős fonákja. Peter a valóság fonákján él. Hallgass az ösztöneidre! Bízz a józan eszedben! Sose hidd el – se magadnak, se neki –, hogy megőrültél, hogy rossz vagy, hogy a te hibad. Sőt. Ne hidd el EGYETLEN szavát sem… Akkor is hazudik, amikor jobban járna az igazsággal. Én a pszichiátrián végeztem. Ne végezd te is ott…
Léna itt befejezte az olvasást. Nem bírta, és nem is akarta végigolvasni az üzenetet. De aznap éjjel egy percet sem aludt, és véresre vakarta a sípcsontját. Ha felzaklatták, mindig a sípcsontja viszketett, mintha ágyi poloskák támadtak volna rá.
Ingrid mondatai harangzúgásként visszhangoztak a fejében.
Tovább olvasson? Válaszoljon? Keressen bizonyosságot Ingrid szavaira? Nem. Péter a férje. A társa. A szövetségese. A gyerekeinek az apja. Nem fogja elárulni. Mert mire számíthat, ha kettejük közül Ingridnek hisz? Akkor összedől a vár. És kit temet legelőször maga alá? Mondja azt magának, hogy sikerült férjhez mennie egy pszichopatához, egy megrögzött hazudozóhoz? Ki a franc akarna ezzel a gondolattal élni? És Péter amúgy is megmondta előre, hogy éppen Ingrid az, akinek a szájából csak úgy ömlik kifele a hazugság…
De akkor is, mi ennek az egésznek az értelme? Mi értelme volt annak, hogy Péter halottnak hazudta neki Ingridet? Léna sehogy sem találta ebben a rációt. Igen, mi a francért hazudott neki, amikor jobban járt volna az igazsággal?!
