Berényi Anna gyermekkorától a haláláig kíséri Richter Gedeon izgalmas életét, feleségéhez fűződő örökkévaló szerelmét, családi és szakmai küzdelmeit, sikereit és kudarcait, a gyógyszermágnás nagyúri világát és a megalázott pária tragédiáját. A lebilincselő életrajzi regény lapjain egy grandiózus sors bontakozik ki, miközben a háttérben a Monarchia „boldog békeideje” után a világégések, a Tanácsköztársaság, a csonka ország vívódása zajlik – melyet végül a holokauszt torzít rémálomszerű valósággá.
Berényi Anna 1969-ben született Békéscsabán, közgazdász végzettségű, férjével és két fiával Budapesten él. Eddig megjelent regényei: Annamari (2017), Kossuth Zsuzsanna regényes életrajza (2019).
Berényi Anna: Richter - Richter Gedeon regényes életrajza
1885
Gedeon elgondolkodva nézett körbe a lakásban. Milyen jó, hogy ez az idegen környezet nem félelmetes és nem jelent rosszat. Sőt inkább érdekes, izgalmas, irigylésre méltó. Mersitsék lakása, ahova Gedeon korrepetálni járt, modern volt, és kényelmes. Nem olyan, mint náluk otthon. Osztálytársának, Mersits Nándinak nehezen ment a matematika, az iskolában minden gondolata ellenállt a számoknak, a tanár hangja és szúrós tekintete gúzsba kötötte. Gedeon halkabban beszélt, az ő mondataiban megszelídültek a számok, alakot öltöttek és életre keltek.
Most is, ahogy Gedeon magyarázott, Nándi pulzusa nem emelkedett meg, légzése nyugodt maradt. A mondanivalóra figyelt, nem a szavakkal birkózott.
– Úgy képzeld el, mint egy mérleget! Ha az egyik oldalra teszel valamit, ugyanannyit kell tenned a másik oldalra is. – Gedeon ránézett a fiú arcára, hogy követi-e a gondolatmenetét, majd folytatta: – Na, akkor ebből az oldalból elveszünk tizenkettőt, akkor a másikkal mit csinálunk?
Nándi addig csillogó tekintete zavarossá vált.
Gedeon várt, de nem értette a problémát, mi nem világos, miért nehéz a válasz. Végül Nándi tétován megszólalt.
– De az előbb azt mondtad, hogy odateszel valamit. Most meg elvettél belőle.
Gedeon egy sóhajjal bólintott. Két tenyerét vízszintesen a föld felé fordítva mutatta az elméletet.
– Egy mérlegre gondolj! Ha az egyik oldalból elveszel…?
Nándi megvakarta az orrát, és fellélegzett.
– A másikból is elveszek ugyanannyit. – A ceruzájával odaírta a számokat az egyenlet mellé. – Mindkét oldalból elveszek tizenkettőt.
Elkezdte kiszámolni az eredményeket, és kicsit bumfordi írással új sort kanyarított az eddigi számok alá.
Amíg Nándi írt, addig Gedeon a szoba bútorzatát vizsgálta. Töviről hegyire ismerte már, mégsem tudta megmagyarázni, miben különbözik a saját házuktól. A bútorok kisebbek, vagy a szoba nagyobb, mint otthon? Nem bírta eldönteni. Azt tudta csak, hogy itt több a levegő és a fény. Minden világosabb: a falak, a függönyök, a szőnyegek.
Gedeon abban a korban volt, amikor már észrevette a különbséget a saját és mások körülményei között, de még nem szégyellte.
Innen nézve irigyelte, onnan nézve sajnálta, de nem szégyellte.
Nándi szülei is mások voltak, mint az ő nagyszülei. Nem tudta, hogy az életkor vagy valami egyéb okozta-e az érzést, hogy más világban jár Mersitséknél. A nagyapjának szakálla volt, Nándi édesapjának, Mersits Nándornak kackiás bajusza. Feleségét csak az utcán látta kalapot hordani, míg az ő nagyanyja otthon is főkötőt viselt. A Mersits lakás tele volt magas hangokkal, friss szagokkal és érintéssel. Nándi édesanyja sosem haladt el úgy a fia mellett, hogy legalább egy pillanatra hozzá ne ért volna. Eleinte Gedeont is meg-megsimította, de miután észrevette, hogy a fiú ettől megfeszül, onnantól kezdve csak mosolygott rá, ha meglátta. Ezt is szoknia kellett Gedeonnak.
Nándi apja az ajtóban állt. Mivel a fiúk nem látták őt, arcáról nem törölte le a csalódást és a keserűséget, ahogy elnézte fia küzdelmét a számokkal. Egy darabig hangtalanul figyelte őket, mielőtt megszólalt.
– Gyertek, fiúk, vacsorázni! Gida, neked is terítettünk.
Nándi gyorsan lecsapta a ceruzát az asztalra, és már rúgta is ki maga alól a széket. Gedeon ijedten nézett fel, nem tudta eldönteni, mit tegyen. Még sosem evett Mersitséknél. Illik-e, szabad-e? Mit szól majd a nagyanyja. Mersits Nándor egy sürgető mozdulatot tett a kézfejével.
– Utána majd befejezitek ezt a példát. Igyekezzetek, ki ne hűljön az étel! – Erre már Gedeon is sietve követte barátját az étkezőbe.
Amíg a cseléd szedett a csirkepaprikásból mindenki tányérjába, Gedeon egyenes háttal ült, kezeit két combjára helyezte. Nem nézett senkire, a szemközti falat vizsgálta. A fiókos tálaló tetején ott állt egy míves menóra. Ez volt az egyetlen látható jele a Mersits család valamikori hovatartozásának. A bútor felett két festmény függött, tájképek széles aranykeretben.
A cseléd letette Gedeon elé is a tele tányért, majd az asztal közepére rakta a tejfölöscsuprot. Gedeon majdnem felkiáltott az ijedtségtől, de senki másnak arcizma sem rándult.
Gedeon egyre merevebb tartással nézte, ahogy a többiek tejfölt szednek a hús tetejére.
Amikor Mersitsné asszony feléje nyújtotta a csuprot, Gedeon majdnem pánikba esett. A nő hosszú másodpercekig csak tartotta kinyújtott karral az edényt, de Gedeon torka összeszorult. Egy szót sem bírt szólni.
– Finomabb lesz így, meglátod! Próbáld ki! – Az asszony látva Gedeon ijedelmét, letette a csuprot, és a férjére nézett. Összemosolyogtak.
– Otthon nem szoktátok keverni a húst a tejes ételekkel, ugye? – Nándi édesapja kavargatta tányérjában az ételt, miközben beszélt.
– Nem. – Gedeon alig hallhatóan mondta, inkább csak a fejét csóválta. – Nem szabad.
– Tudod, hogy miért nem szabad? – A mondat végén a férfi bevette a szájába az első falat tejfölös csirkét. Gedeon feszülten nézte, nem is hallotta meg a kérdést. Az apa nem is igen várt feleletet, folytatta tovább rágás közben: – Régen azért találták ki ezeket a szabályokat, mert észrevették, hogy hamarabb romlik meg az étel, ha együtt van a hús meg a tej. Mert nem az Örökkévaló adta nekünk ezt a szabályt, hanem az emberek találták ki. – Mersits úr felnevetett, valami miatt viccesnek találta, hogy az isteni törvényt emberek alkották.
Gedeon agyában lassan oszlott a félelem köde, a mondat vége már eljutott a tudatáig. Innentől kezdve tudott figyelni.
– Könnyen megbetegedtek az emberek. – A férfi felemelte a villáját, nyomatékot adva a következőknek:
– De akkor még nem tudták, mi okozza a betegséget. Ma már tudjuk. Egészen apró bacilusok szaporodnak el a tejben, és az betegíti meg a húst is.
Ha lehet, Gedeon ettől még jobban megrettent, ami kiült az arcára is. A férfi újra felnevetett. – Azt gondolod, hogy megmérgezném magam és a családomat? Hát patikus vagyok! Tudom, mit teszek! – Konspirálást tettetve közelebb hajolt az asztalon át Gedeonhoz, és halkabban folytatta: – Van egy titkom. Felforraltatom a tejet, mielőtt tejfölt készítünk belőle. A forralás során a bacilusok elpusztulnak. Érted?
Gedeon csak bólogatott, belemártotta kanalát a paprikásba, de alig evett. De már nem a félelemtől, hanem mert a gondolkodás lekötötte minden figyelmét. Az éhségét is elfelejtette. Csak a vacsora legvégén szólalt meg, halkan, maga elé pusmogva.
– Egy patikus honnan tudja mindezt?
Mersits Nándor szélesen elmosolyodott. Kedvenc témájához értek. A felesége hátradőlt, tudta, hogy nem fognak felkelni az asztaltól egy darabig. A férfi válaszában elindult a kémiai elemektől, ráérősen végigsétálta az utat a vegytani alapok mentén, rámutatott a legutóbbi érdekes felfedezésekre és szabályokra, amelyeket ő annyira csodált. Nándi már rádőlt az asztalra, miközben a lábát lóbálta, az édesanya szinte morzsánként elfogyasztott még egy szelet kenyeret, egyedül Gedeon hallgatta szédülten a magyarázatot, amelyből alig értett valamit. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor a cseléd meggyújtotta az olajlámpákat, mert már annyira rájuk sötétedett, hogy alig látták egymást.
Otthon Gedeon nem merte elmondani, hogy már vacsorázott. Főleg azt nem, hogy a többiek mit ettek. De nem is voltak erre kíváncsiak a nagyszülei. Az idősebb bátyja, Oszkár pályaválasztásával foglalkoztak.
– Dehogy lesz katona! Milyen sorsa lenne neki ott a sok goj között? Nem nekünk való dolog az. Kereskedő lesz belőle, ahogy illik. – Morogva feltápászkodott az asztaltól, és egy utolsó gondolattal lezárta a beszélgetést. – Mindegyikből kereskedő lesz.
Gedeon észrevette, hogy a nagyapja ránéz a mondat végén. Óvatosan szólalt meg:
– A patikus az kereskedő?
A nagyapja meglepődve meredt legkisebb unokájára. Ráncolta egy ideig a homlokát, Gedeon már meg is bánta, hogy kérdezett, gyöngyözni kezdett a háta az inge alatt. A nagyapa végül kifújta a levegőt.
– Végül is, orvosságokkal kereskedik. – A feleségére nézett. – Kereskedő az is. Igen, kereskedő.
