Darvasi László utoljára 2019-ben jelentkezett regénnyel (a Magyar sellővel, amiről podcastban is beszélgettünk vele), nagyregénnyel pedig még annál is régebb. A Neandervölgyiekre azonban a „nagy” silány jelző, a monumentális már közelebb áll az igazsághoz. Hogy miért lett 1700 oldalas? Az író úgy fogalmazott a könyvbemutatón, hogy a szereplői „elkezdték mondani a magukét. A sorssal pedig nem lehet spórolni.” Mutatunk belőle egy részletet.
A regény 1908-tól 1957-ig vezet végig a magyar történelmen. A vidéki kastély grófja felesége halála után valószerűtlen építkezésbe fog: egy elpusztíthatatlan kertet akar megalkotni. A munkálatokban részt vesz a városi zsidó kalandor éppúgy, mint az indulatait nehezen fékező művezető, Lackó. A városban már ott téblábol a Pestről eltanácsolt Gál Endre tanár, kattogtatja masináját a sokat látott fényképész, illetve élni tanul egy cselédlány, Erna, aki a történet kezdetén ébred rá az erejére.
A magyar vidék, a főváros és a nagyvilág az egymásba kapcsolódó történetek színhelye. Zsidók, magyarok, szegények, gazdagok, okosok és bolondok a szereplők, illetve föltűnnek a régről ismert könnymutatványosok is. A történelem alakulása végül mindenkit, épelméjűt, ábrándozót és pragmatikust is próbára tesz, viszont a nagyregény cselekménye mindegyre nem várt fordulatokat vesz. Darvasi három generáción átívelő elbeszélése gazdag és magával ragadó látomás a 20. századról. A tét elég komoly. Eltűnik-e a mese. S ha valóban eltűnik, mi marad utána.
Darvasi László: Neandervölgyiek I-III. (részlet)
A kasznár magához intette Ernát. Elköltötték már a vacsorát, fekvéshez készülődtek. A figyelmes és érdeklődő Bézsé Gerzson is csatlakozott volna, de Jónás határozottan elküldte, ahogy Pagonyit és Zimányi gépészt is. Bézsé sértődötten dünnyögött, Pagonyi, aki udvarias ember volt, engedelmesen meghajolt, csak a szája sarkában maradt ott a félig húzott, kellemetlen mosoly.
Mária, mint aki be lett avatva, szelíden, határozottan terelgette a hímeket, kifelé, kifelé, lehet ágynak dőlni.
Jónás leültette a lányt a meleg konyhában, a tűzhely tele volt izzó, gyönyörű parázzsal. A férfi bontott egy üveg bort. Ezen Erna meglepődött, miért is nem sört, ha már a kicsapongás a szándéka. Jaj, csak nehogy ajánlatot tegyen. Mindjárt azt dörmögi, tetszik a járása. Tizenöt éves, és már udvarolnak neki. Dehát nagyon idős őhozzá ez a Jónás, pedig jó ember.
– Tetszik valami rajtad, Erna – szólt kis hallgatás után a férfi.
– A járásom? – sóhajtotta a lány.
– Azt én nem figyelem – legyintett a másik. – A gondolkodásod tetszik.
Erna hallgatott, most nagyon kellett figyelni. Ez nem udvarlás. Ez az ember többet akar. Jónás kicuppantotta a dugót a palackból, megszagolgatta, töltött két pohárba. Mintha áfonya vére bugyogott volna.
– Elmondom neked, te lány, hová kerültél.
Csak nem bírt magával Erna, fészkelődött, közbekérdezett.
– Hogy mihez tartsam magam?
– Ne vágj közbe, mert hagylak a fenébe, és tudatlan maradsz! Ezt akarod?
Erna megszeppent, összeszorította a száját.
– Jobb, ha tőlem tudod. Ez az egész – Jónás körbemutatott, mint aki az egész világot beleérti a mozdulatba – nincsen. Nincsen ez a kastély. Nincsen az úr, a személyzet sincsen. Nincs az az út, ami a városba vezet. A város sincsen a két nagy templomával, a reformátusaival, a zsidókkal, a katolikusokkal. Nincsen a gépgyárával, a malommal, a gőzölgő fürdővel. Nincsen a piacával, az állatvásárral. A kaszinóval. Az iskoláival. Ne hidd, hogy van ez az egész.
Erna közbe akart szólni, nem tudott.
– Lesz itt majd egy kert, érted? – mondta Jónás.
– Tudom.
– Lesz benne minden, a moha kiírja a neved a tölgyek törzsére, érted?
– Tudom.
– Nem lesz ez se, tudod? Nem lesz kert, mert miért lenne, de ide lesz képzelve minden, szövetséget kötünk bármilyen ábránddal.
Nem veszélyes ábránd ez, csak halálos. Ha hiszel benne, az visz el. Ha nem, az okozza a veszted.
Lesz itt egy kert, néha olyan szépnek látod, hogy belevakulsz. Vakon vezeti gyönge bokáidat az ösvény, visz a csobogó kúthoz, tóhoz. Aztán amikor kinyitod a szemed, már nem látsz semmit. És mégis a mindenről akarsz fecsegni.
– Meg se szólalok, Jónás úr. Hallgatok, mint a sír.
– Jaj, Erna, dehogyis. Jár majd a szád, hogy így meg úgy, de nem baj, egyáltalán nem azért mondom.
– Azt tetszik állítani, Jónás úr, hogy semmi ez az egész?
– Meg azt, hogy minden.
Erna hallgatott, váratlanul érte ez a szentencia, föl nem foghatta, mi volt az értelme. Lehet, hogy Jónás úrnak elkongattak odabent. Mondjuk eddig nemigen tapasztalta, hogy a kasznár úrnak nincs ki mind a négy kereke. Bár egyesek ügyesen titkolják. Járnak-kelnek, mint bárki más, érthetően beszélnek, olyanokat mondanak, mint a többi ember, aztán hirtelen kicsap a fejükből a bolond villám.
– Nem, nem vagyok habókos, Erna – szólt halkan a férfi.
– De akkor mi se vagyunk? Maga, Jónás úr, meg én?
– Nem bizony.
– Akkor mi ez, a föld, amin állunk, a húsunk, a lelkünk?
– Nem tudom, Erna. Megmondanám neked, ha tudnám.
– Nem is élünk?
– De élünk. Csak…
– Mi csak?
– Csak talán mégse.
A lány hirtelen olyan dühös lett, hogy ütni, karmolni tudott volna. Egyetlen pillanat alatt minden alázata és tisztelete odaveszett. Olyat tett, amit nem lett volna szabad, kiabált a feljebbvalójával.
– Ki mondta ezt magának? Ki hitette el ezt magával, Jónás úr?
A kasznár csak intett fölfelé, valamerre, akármerre, az a suta fejmozdulat eltalálta az egész világot.
– Azok? – kérdezte halkan Erna.
– Azok.
Erna fölkapta a kezét, és a dugóhúzót a tenyerébe szúrta, kibuggyant a vér.
– És ez mi?
– Semmi.
– Odacsaphatok Jónás úr feje búbjára?
– Ha annyira akarod.
Erna nem teketóriázott, megütötte Jónást, arcon csapta erőből, a férfi meg se rezzent, szívott a fogán. Piroslott az arca. Erna megijedt, sírni kezdett.
– Ne tessék haragudni, én…
Jónás rálegyintett.
– Nem haragszom.
– De biztosan nem?
– Magamra haragszom. Minek vagyok ilyen hülye. Hogy elkapatlak.
Erna kicsit tolt az üres poharán, ilyen finomat még soha nem kóstolt.
– Ne haragudj rám, te lány. Nem akartalak összezavarni. Megtette azt veled a grófnő, aki elcipelt mindenhová – a férfi kedvetlennek látszott. Mint aki bevallott egy régi gyilkosságot.
Mert elmesélte azt a különös festőt. Hosszan, körülményesen forgatta a szavakat, részletekbe feledkezett, meg-megállt az előadásban, elgondolkodott és akadozott. Mint aki a csönd mögötti másik világgal vitatkozik. Mintha nem is Jónás mesélt volna. Egy talányos, ismeretlen másik ember ötölt-hatolt.
Megváltoztat bennünket, amit mondunk.
Miatta halt meg a grófnő, a bicegő festő okozta a halálát. Ernának emlékeznie kell erre. Úgy érti, lehetnek mindenféle emlékképei, amelyek sehogyan sem állnak össze átlátható képpé, nem érti, mi történhetett a gróffal, Gizella grófnővel és a festővel.
Azt most nem adja elő, hogyan ölelte a művészt a grófnő.
– Szerelemmel – suttogta Erna.
– Nem olyannal, amilyenre te gondolsz.
– Honnan tudja Jónás úr, mire gondolok?
– Erre te nem gondolhatsz. Bonyolult is, veszélyes. Mert ez olyan szerelem volt. Olyan, ami nincs. Érted, fiam? Nincsen.
– De van, de van – suttogta Erna. – Tudok szépen írni!
– Na és ha tudsz!
– Az a bizonyíték, hogy van szerelem.
– A szépírás?
– Az, mondom!
Jónás akkorát nevetett, hogy belereccsent a mennyezet.
Volt a kastélyban Ernának egy kicsiny szobája, boroknak való hűs pince nyílt a padlóból, ágy alig fért el a helyiségben. Árván bámulta éjszaka a sötétebb sarkot. Beszélgetett azzal a szeglettel. Abban a sarokban félénken futó vonalak találkoznak, nem szaladhatnak tovább.
Síkok, felületek érnek össze. Így lesz végük az embereknek is.
Gizella grófnő bejött hozzá mesélni, likőr volt nála, ragacsos volt a szája, és az ágyában aludt el. Hát akkor ez kisnyúl?! Miért gondol olyat, amitől pirulni kell. Miért jó, ha odanyúl. De azért nem akarta őt Jónás megbántani, legalábbis ezt vélte.
– Vagyok – suttogta Erna, lehunyta a szemét, csak reggel nyitotta ki újra. Nézte a tenyerét. Nem volt azon semmiféle seb.
– Vagyok – mondta, ismételte. – Vagyok.
Talán először érezte, milyen nehéz lenni. Átkozottul nehéz és bonyolult és borzasztó. Biztosan sokkal nehezebb, mint nem lenni.
