Egy békés nyugdíjasotthonban négy valószínűtlen barát minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkosságokról beszélgessenek. Amikor kegyetlen gyilkosság történik a saját otthonukban, a csütörtöki nyomozóklub hirtelen egy aktív nyomozás középpontjában találja magát. S bár Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron már a nyolcvanhoz közelítenek, van még pár trükk a tarsolyukban, amire senki sem számít.
Vajon képes ez a furcsa, de végtelenül imádnivaló csapat elkapni a gyilkost, mielőtt túl késő lenne?
Richard Osman első regénye a megjelenését követően azonnal elnyerte az olvasók és kritikusok tetszését, ráadásul sorra döntötte meg az angol könyvpiac rekordjait. A csütörtöki nyomozóklub 1 millió példányos eladásával 2020 legnagyobb debütálása lett, hosszan vezette a sikerlistákat, a filmjogokat pedig Steven Spielberg vette meg.
Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub (részlet)
2.
Donna De Freitas közrendőr szeretné, ha lenne fegyvere. Sorozatgyilkosokat szeretne kergetni elhagyatott raktárépületekben, és tenni a dolgát, ügyet sem vetve a vállába fúródott golyóra. Talán rákapna a whiskyre, és viszonyt folytatna a társával.
Ehhez képest Donna huszonhat évesen most épp arra készül, hogy négy ismeretlen nyugdíjas társaságában költse el az ebédjét dél előtt tizenöt perccel, így hát jól tudja, hogy még hosszú út áll előtte a lőtt sebig. Ráadásul kénytelen bevallani, hogy igencsak élvezte az elmúlt egy órát.
Donna nem először tartja meg a Gyakorlati tanácsok otthonunk biztonságáért című előadást. Ma is a szokásos, idősebbekből álló közönség gyűlt össze, térdüket takaróval melengetve majszolják az ingyenkekszet, a hátsó sorokban pedig még el is bóbiskolnak páran. Donna minden alkalommal ugyanazokat a tanácsokat adja. A legeslegfontosabb, hogy szereltessünk zárat az ablakainkra, ellenőrizzük a személyi igazolványokat, és soha ne adjunk ki személyes adatokat ismeretlen telefonálóknak. Donnának mindenekelőtt megbízhatóságot kell sugároznia ebben a rémisztő világban. Tisztában van ezzel, és mivel így az irodából is leléphet, és a papírmunkával se kell bajlódnia, többnyire önként jelentkezik előadónak. A fairhaveni rendőrőrs álmosabb hely, mint amihez Donna szokott.
Kiderült, hogy ma a Coopers Chase nevű nyugdíjasfaluba kell mennie.
A hely ártalmatlannak tűnik. Gondosan ápolt, gyönyörű táj, béke és nyugalom, ráadásul odafelé menet kiválaszt egy jó kis éttermet, ahol majd megebédelhet, miután végzett. A sorozatgyilkosok motorcsónakon való üldözése egyelőre még várat magára.
‒ Biztonság ‒ kezd bele Donna, noha valójában az jár a fejében, hogy csináltasson-e magának tetoválást. Mondjuk egy delfint a derekára? Vagy az túl elcsépelt? És vajon fájna? Valószínűleg… de mégiscsak rendőr, nem igaz? ‒ Mit jut eszünkbe arról, hogy biztonság? Nos, ha jól sejtem, ez a szó mindenkinek mást…
Egy kéz emelkedik a magasba az első sorból. Ami fura, mert általában nem ez történik. Egy makulátlanul öltözött, nyolcvanas éveiben járó nő szeretne közölni valamit.
‒ Kedvesem, úgy vélem, mi itt mind abban reménykedtünk, hogy nem ablakzárakról lesz szó. ‒ Az idős hölgy körbepillant, a közönségből többen helyeslően pusmognak.
Egy járókerettel körbezárt úriember következik a második sorból.
‒ És a személyiket is hagyjuk, ha lehet. Értjük a dolog lényegét. Mindig kérdezzük meg: maga tényleg a Gázművektől jött, vagy be akar törni? Higgye el, kérem, hogy minden világos.
A közönség soraiból többen hangosan bekiabálnak.
‒ Az már nem a Gázművek, hanem a Centrica ‒ jegyzi meg egy jól szabott háromrészes öltönyt viselő férfi.
A mellette ülő pasas, aki rövidnadrágot, vietnámi papucsot és West Ham United-pólót visel, kapva kap az alkalmon: felpattan a székéből, majd az ujjával a levegőt bökdösve ezt kiabálja:
‒ Ez is Thatcher miatt van, Ibrahim. Régen a mi tulajdonunk volt.
‒ Ülj már le, Ron! ‒ szólal meg az elegánsan öltözött hölgy, majd Donnára pillant, és alig észrevehető fejcsóválással hozzáteszi: ‒ Kérem, ne haragudjon Ronra!
Tovább záporoznak a megjegyzések.
‒ Ugyan már, melyik bűnöző ne lenne képes arra, hogy személyazonosító okmányokat hamisítson?
‒ Hályogom van. Akkor is beengedném magát, ha a könyvtári kölcsönzőjegyét mutatná fel.
‒ Már nem is jönnek órát leolvasni. Az egész az interneten megy.
‒ A felhőben, kedvesem.
‒ Én örülnék egy betörőnek. Soha senki nem jön hozzám látogatóba.
Egy pillanatra elcsendesül a hallgatóság, majd sípoló hangok atonális szimfóniája csendül fel, ahogy néhányan feltekerik, mások pedig lekapcsolják a hallókészüléküket.
Az első sorban ülő nő ismét magához ragadja az irányítást.
‒ Szóval… egyébként Elizabethnek hívnak… csak semmi ablakzár, ha kérhetném, és a személyit is hagyjuk, és azt sem szükséges elmondania, hogy semmiképpen ne adjuk meg a PIN-kódunkat telefonon nigériaiaknak. Ha szabad még egyáltalán azt mondani, hogy nigériai.
Donna De Freitas átértékeli a helyzetet, és most már nem a pubban tervezett ebéd meg a tetoválások körül forognak a gondolatai, hanem egy továbbképzés körül még a dél-londoni régi szép időkből, ahol azt tanulta meg, mi a teendő felkelés esetén.
‒ Nos, akkor miről szeretnének hallani? ‒ kérdezi Donna. A negyvenöt percnek meg kell lennie, különben nem tudom kivenni szabinak, morfondíroz magában.
‒ Intézményesített szexizmus a fegyveres erőknél? ‒ veti fel Elizabeth.
‒ Én Mark Duggan illegális meggyilkolásáról akarok beszélgetni, amit a rendőrség szentesített és…
‒ Ülj már le, Ron!
Ilyen kedélyes és derűs hangulatban telnek az előadás percei, és amikor lejár az idő, a közönség hálás köszönetet mond Donnának, fényképeket mutogatnak neki az unokáikról, és arra kérik, maradjon velük ebédre.
Így került most ide, ebbe az étlapon „felső kategóriás modern étteremként” felkonferált helyre. Donna salátát rendel magának, és bár egy kissé korainak találja, hogy háromnegyed tizenkettőkor ebédeljen, udvariatlanság lenne visszautasítania a meghívást. Feltűnik neki, hogy vendéglátói többfogásos ebédet lapátolnak magukba, és egy üveg vörösbort is hozattak a pincérrel.
‒ Csodálatos előadást tartott, Donna ‒ mondja Elizabeth. ‒ Borzasztóan élveztük. ‒ Elizabeth úgy néz Donnára, mint azokra a tanárokra szoktunk, akik egész tanévben halálra rémisztenek bennünket, aztán végül ötöst kapunk tőlük, és sírnak, amikor elballagunk. Lehet, hogy a tweedblézere miatt van.
‒ Káprázatos volt, Donna ‒ szólal meg Ron. ‒ Ugye szólíthatom Donnának, édesem?
‒ Nyugodtan szólítson Donnának, de édesemnek inkább ne.
‒ Igaza van, kedvesem ‒ helyesel Ron. ‒ Vettem a lapot. Az a sztori arról az ukránról a parkolási bírsággal meg a láncfűrésszel! Fel kéne lépnie, sokat kereshetne vele. Ismerek valakit, ne adjam meg a számát?
Donna közben arra gondol, hogy isteni a saláta, márpedig nem gyakran gondol ilyesmire.
‒ Fantasztikus heroincsempész lett volna belőlem. ‒ Ezt Ibrahim mondja, aki már korábban is szóba hozta a Centricát. ‒ Az egész a logisztikáról szól, nem? És ott az a rengeteg, nagyon precíz méricskélés, amit nagyon élveznék. A pénzt gépekkel számolják. Az a sok modern berendezés! Mondja, maga kapott már el heroindílert?
‒ Nem ‒ vallja be Donna. ‒ De rajta van a bakancslistámon.
‒ De ugye jól tudom, hogy gépekkel számolják a pénzt? ‒ kérdezi Ibrahim.
‒ Igen, azzal ‒ feleli Donna.
‒ Nagyszerű ‒ jegyzi meg Ibrahim elégedetten, és felhörpinti a bort.
‒ Hamar elunjuk magunkat ‒ teszi hozzá Elizabeth, és ő is felhajtja az italát. ‒ Az isten mentsen meg minket az ablakzáraktól, De Freitas rendőrnő.
‒ Elég lesz a rendőr ‒ mondja erre Donna.
‒ Vagy úgy. ‒ Elizabeth összepréseli az ajkait. ‒ És ha én ragaszkodom a rendőrnőhöz? Elfogatóparancsot adnak ki ellenem?
‒ Nem, de csalódni fogok magában ‒ válaszolja Donna. ‒ Mert amit kérek, igazán nem sok, és több tiszteletet mutatna irányomban.
‒ A francba! Sakk-matt. Na jó ‒ adja meg magát Elizabeth.
‒ Köszönöm.
Ibrahim témát vált.
‒ Találja ki, hány éves vagyok!
Donna hezitál. Ibrahim elegáns öltönyt visel, és gyönyörű a bőre. Csodás az illata. Mellzsebében művészien hajtogatott zsebkendő lapul. A haja ugyan megritkult, de még megvan. Semmi pocak, és semmi toka. De a szervezete vajon hány éves? Hmmm. Donna a férfi kezére pillant. Mindig ez az, ami leginkább árulkodó.
‒ Nyolcvan? ‒ saccolja.
Látja, hogy Ibrahim magabiztossága egy kissé megbicsaklik.
‒ Eltalálta, pont annyi vagyok, de fiatalabbnak nézek ki. Kb. hetvennégynek. Mindenki ezt mondja. A Pilatesben rejlik a titka.
‒ Na és magáról mit kell tudni, Joyce? ‒ fordul Donna a társaság negyedik tagja, egy alacsony, ősz hajú nő felé, aki levendulaszínű blúzt és mályvaszín kardigánt visel. Roppant elégedettnek tűnik, élvezettel hallgatja a társalgást. A szája ugyan csukva, a tekintete azonban csillog. Olyan, akár egy halk madár, amely örökké lesben áll, hátha megcsillan valami a napfényben.
‒ Rólam? Ó, bennem nincs semmi különös ‒ szólal meg Joyce. ‒ Ápolónő voltam, aztán szültem egy gyereket, aztán megint ápolónő lettem. Sajnos nem sok izgalommal tudok szolgálni.
Elizabeth felhorkan.
‒ Ne higgyen neki, De Freitas rendőr! Ő az a típus, aki szereti kézbe venni a dolgokat.
‒ Csak összeszedett vagyok ‒ legyint Joyce. ‒ Tudom, hogy ez manapság nem divat. Ha azt mondom, hogy megyek zumbára, akkor az úgy is van. Ilyen vagyok. A családban a lányom az, aki érdekes. Egy befektetési alapot kezel, ha értik, miről beszélek.
‒ Nem igazán ‒ vallja be Donna.
‒ Én sem ‒ helyesel Joyce.
‒ A zumba a Pilates előtt van ‒ veti közbe Ibrahim. ‒ Nem szeretek mindkettőre menni. Rossz hatással van a fő izomcsoportokra.
Egy kérdés motoszkál Donnában, amióta csak asztalhoz ültek.
‒ Feltehetek maguknak egy kérdést? Az világos, hogy maguk mind Coopers Chase-ben élnek, de hogy lettek barátok?
‒ Barátok? ‒ Elizabethet mintha mulattatná az ötlet. ‒ Kedvesem, mi nem vagyunk barátok.
‒ Atyaég, dehogy vagyunk barátok, szívem ‒ kuncog Ron. ‒ Töltsek még, Liz?
Elizabeth bólint, mire Ron teletölti a poharát. A második üvegnél tartanak. Negyed egy van.
‒ Nem gondolnám, hogy a barátok a megfelelő szó erre ‒ veszi át a szót Ibrahim. ‒ Nem élnénk együtt társasági életet, nagyon más az érdeklődési körünk. Kedvelem Ront, de nem könnyű eset.
‒ Tényleg nem vagyok könnyű eset ‒ ismeri el Ron.
‒ Elizabethnek meg igencsak bosszantó a stílusa.
‒ Ez valóban így van, minek is tagadnám ‒ bólogat Elizabeth. ‒ Mindig is időbe telt, mire az emberek megkedveltek. Gyerekkorom óta így van.
‒ Joyce-t viszont szeretem. Szerintem mindnyájan így vagyunk ezzel ‒ szól közbe Ibrahim.
Ron és Elizabeth ismét egyhangú bólintással helyeselnek.
‒ Igen, ebben biztos vagyok, Ibrahim ‒ jegyzi meg Joyce, miközben egy szem zöldborsót üldöz a villájával. ‒ Valakinek fel kellene találnia a lapos zöldborsót, nem?
Donna megpróbálja tisztázni a zavaros helyzetet.
‒ Ha maguk nem barátok, akkor mégis micsodák?
Joyce felpillant a tányérjából, a fejét ingatva végigméri a többieket, ezt a különös társaságot, majd így folytatja:
‒ Nos, először is, természetesen barátok vagyunk. Csak a jelenlévőknek kissé lassú a felfogása. Másodszor pedig, kérem, bocsássa meg, De Freitas rendőrtiszt, ha nem fogalmaztam volna világosan, amikor meghívtam. Az én hibám. Mi vagyunk a csütörtöki nyomozóklub.
Elizabethnek üveges a tekintete a vörösbortól, Ron a West Ham nyaktetoválását vakargatja, Ibrahim pedig a makulátlanul fényes mandzsettagombját fényesíti.
Időközben az étterem megtelik emberekkel. Nem Donna az első látogató Coopers Chase-ben, aki úgy gondolja, hogy annyira nem lehet rossz itt az élet.
Ölni tudna egy pohár borért és egy szabad délutánért.
‒ Úszni is szoktam mindennap ‒ teszi hozzá Ibrahim. ‒ Feszesen tartja a bőrt.
Miféle hely ez?
