Miután Penelope Featherington a fél életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta Colin Bridgertont, azt hiszi, mindent tud róla, mígnem véletlenül megismeri a férfi legféltettebb titkát. Colin Bridgertonnak elege van abból, hogy a társaság csak üresfejű szépfiúnak tartja, elege van az élet soha véget nem érő egyhangúságából és legfőképp abból, hogy mindenki folyton a hírhedt pletykalapszerző Lady Whistledownnal foglalkozik, aki soha egyetlen lapszámban sem hagyja őt említés nélkül. De amikor Colin hazatér külföldi útjáról Londonba, rájön, hogy életében már semmi sem ugyanaz, mint volt... különösen Penelope Featherington változott meg.
Julia Quinn:Mr. Bridgerton csábítása - Colin története - A Bridgerton család 4.
Fordította Bozai Ágota
2. fejezet
A Társaságban mindig is divat volt unalomról panaszkodni, de bizton állítható, hogy az idei szezon társasági eseményeinek látogatói az unalmat művészi fokon művelik. Az ember mostanság nem tehet két lépést társaságban úgy, hogy ne hallaná a „halálosan unalmas” vagy „kétségbeejtően banális” kifejezéseket. E sorok írója úgy értesült, hogy Cressida Twombley nemrégiben kifejezte abbéli meggyőződését, miszerint ha még egy hamis-zenés esten kénytelen részt venni, belepusztul az örök unalomba.
(E sorok írója ezen a ponton versenyre kel Lady Twombley-vel; bár az idén a debütáló ifjú hölgyek igen kedves sereglete került a Társaságba, sajnálatos módon egyetlen jó zenész sincs közöttük.)
Ha van ellenméreg az unalom betegségére, az biztosan a Bridgerton-házban tartandó vasárnapi ünnepség. Az egész család ott lesz a legközelebbi barátok mintegy százfős körében, hogy megünnepeljék a vikomtesz születésnapját.
Udvariatlanságnak számít egy hölgy életkorát firtatni, ezért e sorok írója nem fedi fel, hányadik születésnapját ünnepli Lady Bridgerton.
De kétség se férjen hozzá: e sorok írója pontosan tudja!
LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,
1824. április 9.
A vénkisasszonyság olyan szó, ami pánikot vagy sajnálatot vált ki az emberekből, de Penelope rájött, hogy a hajadon állapotnak vannak határozott előnyei. Először is az, hogy a vénkisasszonyoktól senki sem várta el igazán, hogy bálokban táncoljanak, ami azt jelentette, hogy Penelope már nem volt kénytelen a táncparkett szélén ácsorogni, félrenézni, és úgy tenni, mintha nem is igazán akarna táncolni. Így a többi vénkisasszonnyal és gardedámmal üldögélhetett. Természetesen akart volna táncolni, nagyon is szeretett táncolni, és ami azt illeti, elég jól tudott; nem mintha valaha valaki észrevette volna,
de minél távolabb van az ember a keringőző pároktól, annál könnyebb érdektelenséget színlelni.
Az is előny volt, hogy az unalmas beszélgetéssel töltött órák száma drasztikusan csökkent. Mrs. Featherington hivatalosan is feladta a reményt, hogy Penelope valaha férjet fog magának, ezért már nem tolta minden harmadrangú nőtlen fiatalember útjába. Portia sosem gondolta, hogy Penelope másod-, sőt elsőrangú fiatalember figyelmére vágyik, ami valószínűleg így volt, de a harmadrangú nőtlen urak nem véletlenül kapták ezt a besorolást, és sajnálatos módon ennek oka a személyiség, illetve annak hiánya volt. Ez, és Penelope idegenekkel való tartózkodó viselkedése együtt jellemzően nem segítette sziporkázó beszélgetések kialakulását.
A harmadik előny: újra ehetett. Őrjítő volt, hogy a társasági eseményeken óriási mennyiségű étel állt rendelkezésre, de őrjítő volt, hogy a férjvadász hölgyeknek legfeljebb csipegetniük volt szabad, mintha nem lenne étvágyuk. Ez a legjobb a vénkisasszonyságban, gondolta Penelope, miközben beleharapott a legmennyeibb képviselőfánkba, amit Franciaországon kívül valaha készítettek.
– Szent ég! – sóhajtott fel. – Ha a bűnnek lenne anyagi formája, az biztosan édesség lenne. Lehetőleg csokoládés.
– Finom, ugye?
Penelope félrenyelt, köhögött, finom süteményhabpermetet köpködött szét.
– Colin! – kapkodott levegő után, és magában hevesen imádkozott, remélve, hogy a legnagyobb szemcsék nem fröccsentek Colin fülére.
– Penelope! Örülök, hogy látlak! – mondta a férfi kedvesen mosolyogva.
– Én is örülök.
Colin a sarkán hintázott egyszer, kétszer, háromszor.
– Csinos vagy, Penelope.
– Te is jól nézel ki – felelte, és nagyon igyekezett kitalálni valamit, hogy hova tegye a süteményt, így nagyobb változatosságot adva a beszélgetésnek.
– Szép ruha – jegyezte meg Colin a zöld selyemöltözékre mutatva.
Penelope bánatosan elmosolyodott.
– Legalább nem sárga.
– Valóban nem sárga – vigyorgott Colin, és ezzel megtört a jég. Furcsa volt, mert az ember azt hinné, Penelope nyelve leginkább a szeretett férfi jelenlétében nem oldódik, de Colinban volt valami, amitől mindenki feloldódott.
Lehet, éppen azért szereti, mert ha vele volt, el tudta fogadni magát olyannak, amilyen, gondolta Penelope nem is egyszer.
– Eloise azt mondja, nagyon jól érezted magadat Cipruson.
Colin szélesen mosolygott.
– Való igaz, nem tudtam ellenállni Afrodité születési helyének.
Jókedve ragályos volt. Penelope azon kapta magát, hogy ő is mosolyog, bár nem volt szándékában szóba hozni a szerelem istennőjét.
– Olyan napfényes, mint amilyennek mondják? Ne is válaszolj. Látszik rajtad, hogy így volt.
– Valóban, egy kicsit lebarnultam – bólintott. – Anyám majdnem elájult, amikor meglátott.
– Gondolom, az örömtől – hangsúlyozta Penelope. – Nagyon hiányzol neki, amikor távol vagy.
Colin közelebb hajolt.
– Ugyan, Penelope, kérlek, ne kezdd te is! Anyám, Anthony, Eloise és Daphne is nyaggat ezzel, és ha mindent a szívemre vennék, belepusztulnék a bűntudatba.
– Benedict nem nyaggat? – kérdezte Penelope önkéntelenül.
Colin kissé pajkos pillantást vetett rá.
– Nincs a városban.
– Ó, ez magyarázatot ad a hallgatására.
Colin szeme összeszűkült, mely kifejezés tökéletesen illett karba font kezéhez.
– Tudod, hogy mindig is pimasz voltál?
– Jól titkolom – felelte Penelope szerényen.
– Nem nehéz megérteni, miért vagy olyan jó barátságban Eloise húgommal – állapította meg tárgyilagosan.
– Feltételezem, ezt bóknak szántad.
– Egészen bizonyos vagyok benne, hogy testi épségemet veszélyeztetném, ha másképp gondolnám.
Penelope csak állt és remélte, hogy eszébe jut valami szellemes riposzt, ám ekkor furcsa hangot, nedves toccsanást hallottak. Lenézett és látta, hogy sárga krémmassza esett a félig megevett süteményből a tiszta parkettra. Colinra nézett,
a férfi nagyon zöld szemében nevetés vibrált, bár ajka a komoly kifejezés megtartásával küszködött.
– Hát, ez nagyon kínos – mondta Penelope, mert úgy ítélte meg, hogy a megaláztatás elkerülésének egyetlen módja, ha kimondja a teljesen nyilvánvalót.
– Javaslom, hogy meneküljünk el a helyszínről – mondta Colin, egyik szemöldökét vidáman felvonva.
Penelope lenézett, még fogta az üres képviselőfánk-tésztát. Colin egy közeli szobanövény felé biccentett.
– Nem! – szólt Penelope, szeme tágra nyílt.
Colin közelebb hajolt.
– Kérlek!
Penelope a süteményről a növényre, majd újra Colin szemébe nézett.
– Képtelen vagyok rá!
– A csintalanságok között ez elég enyhének számít – jegyezte meg Colin.
Elég merész dolog volt ez, és Penelope általában immúnis volt az ilyen gyerekes csínyekre, de Colin pajkos mosolyának igen nehéz volt ellenállni.
– Hát jó – mondta, azzal vállat vont és a cserépbe ejtette a süteményt. Aztán egy lépést hátrált, megnézte művét, és körülpillantott, hogy meggyőződjön róla, Colinon kívül senki nem látta, majd lehajolt és úgy fordította a cserepet, hogy egy leveles ág eltakarja a bizonyítékot.
– Nem hittem, hogy megteszed – jegyezte meg Colin.
– Azt mondtad, ez a csintalanságok között elég enyhének számít.
– Igen, de ez anya kedvenc szobapálmája.
– Colin! – perdült meg Penelope, azzal a feltett szándékkal, hogy kezét akár a virágföldbe mélyesztve veszi ki a süteménymaradékot. – Hogyan hagyhattad, hogy... egy pillanat... – Felegyenesedett, szeme összeszűkült. – Ez nem is pálma.
Colin maga volt az ártatlanság.
– Valóban?
– Törpe narancsfa.
– Valóban? – pislogott.
Penelope komor tekintettel nézett rá. Legalábbis remélte, hogy komor tekintettel néz. Igen nehéz volt rosszallón nézni Colin Bridgertonra. Egyszer még az édesanyja is megjegyezte, hogy szinte lehetetlen neheztelni rá. Egyszerűen lehetetlen.
– Csak bűntudatot akartál kelteni bennem – mondta Penelope.
– Bárki összetévesztheti a pálmafát a narancsfával.
Penelope kénytelen volt nagyon uralkodni magán, hogy fel ne háborodjon.
– Kivéve a narancsokat.
Colin alsó ajkába harapott, mintha nagyon gondolkodna.
– Nahát... pedig azt lehetne hinni, hogy a gyümölcs magáért beszél.
– Tudtad, hogy szörnyen rosszul tudsz hazudni?
Colin kihúzta magát, lesimította zakóját, állát felszegte.
– Ami azt illeti, kitűnően tudok hazudni.
Abban vagyok igazán jó, hogy ha rajtakapnak, félénknek, ártatlannak és elragadónak tűnjek.
Penelope azon tűnődött, vajon mit kéne erre mondania. Mert az biztos, hogy senki nem tűnik olyan imádnivalóan félénknek és ártatlannak, mint Colin Bridgerton, aki most kezét hátrakulcsolva, szempilláját a mennyezet felé rebegtetve nézett, és gyermetegen fütyörészett.
– Amikor gyerek voltál, kaptál egyáltalán büntetést? – kérdezte Penelope hirtelen témát váltva.
Colin erre rögtön felfigyelt.
– Tessék?
– Amikor gyerek voltál, kaptál egyáltalán büntetést? – ismételte meg a kérdést. – És mostanában szoktak büntetni bármiért?
Colin csak nézett, és azon tűnődött, van-e fogalma arról, hogy mit kérdez. Valószínűleg nincs.
– Hm – felelte, főleg azért, mert nem tudta, mit feleljen.
Penelope kissé leereszkedő mosollyal nézte.
– Gondoltam, hogy nem.
Ha Colin kevéssé elnéző férfi lett volna, és nem Penelope Featheringtonnal áll szemben, akiről tudta, hogy egy csepp rosszindulat nincs benne, sértésnek vette volna. De nagyon elnéző férfi volt, és éppen Penelope Featheringtonnal állt szemben, aki isten tudja, milyen régóta húga jó barátnője, ezért kemény, cinikus mosoly helyett (mely arckifejezés kifejezésében sosem jeleskedett) egyszerűen csak mosolygott és rákérdezett: – Mit akarsz ezzel mondani?
– Ne hidd, hogy a családodat akarom kritizálni – felelte Penelope egyszerre ártatlan és furfangos arccal. – Eszembe sem jutna arra utalni, hogy elrontották volna a nevelésedet.
Colin kegyesen mosolygott.
– Csak arról van szó – hajolt közelebb Penelope, mintha nagy titkot mondana –, hogy szerintem gyilkosságot is simán megúsznál, ha akarnád.
Colin köhécselt; nem torokköszörülésül, és nem azért, mert jól érezte magát, hanem mert olyan átkozottul meglepődött.
Penelope igen érdekes ember. Nem, ez nem egészen igaz.
Hanem inkább... meglepő. Igen, talán így jellemezhető a legjobban. Nagyon kevesen ismerték igazán; nem állt kitûnő társalgó hírében. Colin szinte biztos volt benne: három-négy órás társasági eseményeket is úgy tudna átvészelni, hogy nem ejtene ki egy szótagosnál hosszabb szavakat.
Nyitókép: Netflix
