Zajácz D. Zoltán új regénye a skandináv krimiket idézi: egy nyári éjszakán egy malmői étterem mögött húzódó sikátorban egy meggyilkolt kamaszlány holttestére bukkannak. Az áldozat kiléte ismeretlen, az öltözéke, a sminkje és a stílusa alapján azonban a nyomozás vezetője, Greta Almgren arra a következtetésre jut, hogy a lány a gót közösség tagja lehetett. Greta egy újságíró ismerőse, Sara Lendvay segítségével lát neki az eset felgöngyölítésének, ám az ügy váratlan fordulatot vesz, amikor pár nap múlva a kikötőben újabb gót fiatal holttestére bukkannak. Úgy tűnik, egy sorozatgyilkos szedi áldozatait a városban, aki a gót szubkultúra tagjait vette célba. Ahogy a sötétség eluralkodik Malmö városán, úgy nő a nyomás a rendőrségen, hogy mielőbb rács mögé juttassa a kegyetlen elkövetőt.
Zajácz D. Zoltán 1966-ban született Kisvárdán. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán érettségizett, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett diplomát. Huszonöt évig dolgozott a médiában, a kilencvenes évek második felében az akkor legnézettebb magyar televíziós műsor, a Friderikusz Show szerkesztője volt. Jelenleg középiskolai tanár. Hobbija a zenélés, a nyolcvanas évek elején a legendás Cipőfűző zenekarban Bódi László Cipő szerzőtársa volt. 2021-ben jelent meg nagy sikerű első regénye Véres Balaton címmel.
Zajácz D. Zoltán: Sötétség Malmőben (részlet)
Mire Greta visszaért a kapitányságra, pont befejeződött a sajtótájékoztató. Épp a lift felé tartott, amikor az aulából egy ismerős hang szólt utána.
– Almgren nyomozó!
Sara Lendvay volt az, az egyik legnépszerűbb bulvárlap, az Aftonbladet malmői tudósítója. Évek óta ismerték egymást. Sara azok közé az újságírók közé tartozott, akiket Greta elfogadott, sőt valójában még kedvelt is. Évente többször kávéztak együtt, és apróbb szívességeket tettek egymásnak, ami mindkettejüknek jól jött. Néhány szerény, de exkluzív rendőrségi információért cserébe Sara is adott tippeket Gretának, ha a saját csatornáin keresztül megtudott valamit, amit nem írhatott meg, mert nem volt elég bizonyítéka. A szerkesztője, Einar Lundell ezekben a dolgokban kérlelhetetlen volt.
– Nahát, Sara…
– Hiányoltalak a sajtótájékoztatóról. Pedig úgy tudom, te kaptad az ügyet.
– Tudod, hogy nem szeretem az ilyesmit. Ez inkább Molander egójának való…
Mindketten nevettek, mert akár az emlegetett szamár, a lépcső alján feltűnt Theodor Molander szikár alakja.
Elégedett képpel búcsúzkodott az egyik tévés stábtól.
– Megiszunk egy kávét? – kérdezte Sara.
– Rendben – mondta Greta. – Csak ne itt a földszinti büfében…
– Café Ceder?
A Ceder egy elfogadható libanoni kávézó volt a Fredriksbergsgatan és az Östra Förstadsgatan sarkán, gyalog tíz percre a kapitányságtól. Greta bólintott, hogy indulhatnak.
A kis kávéházban kevesen voltak. Maga a tulajdonos, Chafik jött az asztalukhoz. Felvette a rendelést, aztán hangtalanul távozott.
Sara előhalászta a táskájából az áldozat fényképét.
– Egy halott gót lány Rosengårdban. Van benne valami… valami nyugtalanító.
Láthatóan nehezen találta a megfelelő kifejezést.
– Hogy érted azt, hogy nyugtalanító? – kérdezte izgatottan Greta.
Rosengård rossz környéknek számított, és ha nem is történt minden héten gyilkosság, azért az elmúlt években volt jó néhány lövöldözés, igaz, azokat kivétel nélkül a drogbizniszhez lehetett kötni. És a közhiedelemmel ellentétben nem az arab vagy délszláv bevándorlók, hanem a született svédek gyilkolászták egymást.
– Molander elmondta, hogy nem ott ölték meg, de akkor is. Ki lehetett? Miért így végezte? És miért éppen ott tették ki egy autóból?
– Egy holttest számára Rosengård épp megfelelő hely, nem gondolod? – kérdezte Greta.
Sara a tasak sarkából is alaposan kirázta a cukrot, aztán megkavarta a kávéját.
– Ha azt akarod, hogy megtalálják. Mert egyébként a tettes el is áshatta, vagy elsüllyeszthette volna a tengerben.
– Talán nem akart vesződni vele. Egyszerűbb kitenni egy elhagyatott sikátorban, még ha kissé kockázatos is. – Mégis nyugtalanította, amit Sara mondott. Tudta, hogy neki is jók a megérzései.
– Szerinted a tettes számára fontos volt, hogy a lányt megtalálják?
Sara megvonta a vállát, de Greta a szemében azt látta, hogy igen, pontosan erre gondolt.
– De hát miért? Üzenni akart vele valakinek? Vagy fájdalmat okozni? De hiszen elvette az iratait. Miért nehezíti meg, hogy azonosítsuk a lányt? Ez nem áll össze…
– És ha egyébként sem voltak nála iratok? – kérdezte Sara.
Ez remek kérdés volt, Gretának ezt el kellett ismernie. A fejében kezdett összeállni egy homályos sejtés, de még nem akart róla beszélni.
– Ahhoz, hogy tisztábban lássunk, további tények kellenek – mondta diplomatikusan. – Ha valaki felismeri és azonosítja, akkor okosabbak leszünk. Ha megtudjuk, ki volt, talán közelebb kerülünk a gyilkosához is. És nem csak a sajtóra számítunk. Ma este végigjárjuk az Amiralsgatan szórakozóhelyeit.
– Ezt tervezem én is – vágta rá Sara.
– Nem jó ötlet – felelte Greta. – Várj vele egy napot! A ma este legyen a rendőrségé, aztán még kifejezetten hálás is leszek neked, ha te is kérdezősködsz. Az emberek talán többet elárulnak, ha látják, hogy nem zsaru vagy.
– Hát jó – egyezett bele némi gondolkodás után az újságírónő, és intett Chafiknak, hogy fizetni szeretne.
Gunnar alig várta, hogy besötétedjen, és indulhasson az Amiralsgatanra Greta oldalán. Először a Black Cross nevű klubba mentek, ami igazi alternatív hely volt. Gunnar szerint a díszletek a 21. századi poklot voltak hivatottak ábrázolni: a középkori motívumok szerves egységet alkottak a modern kor szimbólumaival.
Halálhörgéssel vegyes zene szólt, és a nagyrészt tizenéves közönségről nehéz volt eldönteni,
melyikük gót, melyikük emós, és ki az, aki egyszerűen csak sátánista.
A pultoslányok a fejüket rázták, amikor megmutatták nekik az áldozat fényképét.
– Halott? – kérdezte riadtan a második.
A fotósok próbáltak olyan képet készíteni, hogy minél kevésbé legyen ijesztő. Igazából nem is volt az, de kétségtelenül látszott rajta, hogy egy halottról készült.
Greta és Gunnar bevetette magát a táncolók, helyesebben inkább a vonaglók közé. Egyikük sem ismerte a lányt, vagy nem akarta megmondani.
A Svart Svanban sem jártak szerencsével. Az egyik biztonsági őr ugyan elbizonytalanodott, de végül azt mondta, mégsem az, akire elsőre gondolt.
Nicklas Möller látszólag beletörődött, hogy egész este az alternatív klubokat járják majd. De az autóban azért még tett néhány szarkasztikus megjegyzést Rasmusnak, akit azonban ez egyáltalán nem érdekelt. Sőt, igazából mulattatta, hogy a társa mennyire kiakadt.
Nicklas és Rasmus a Malmborgsgatanon, a Kharons Båt nevű helyen kezdett. A bejárat Kharón ladikját formázta, innen meredek lépcső vezetett a föld alá, egy tágas pincehelyiségbe. A klub meglehetősen kúl volt, így aztán értelemszerűen drága.
Az egyik pultossrác hunyorogva nézte a fotót a félhomályban.
– Nem látom jól. Bejönnének a raktárba? – kérdezte üvöltve, mert közben durva hangerővel szólt valami dark zene.
A raktár tele volt kartondobozzal, bennük mindenféle drága ital. Nicklas elismerően füttyentett.
A neonfénynél a fiú alaposabban szemügyre vehette a képet.
– Felismeri? – kérdezte Rasmus, és maga is meglepődött, hogy nem kiabál, mert ide már csak halkan szűrődött be a kinti zaj.
– Azt hiszem – mondta kissé bizonytalanul a pultossrác. – A nevét nem tudom, de megfordult itt párszor. Mindig Heddával lógott.
– Ennek a Heddának van másik neve is? – kérdezte Nicklas.
– Bizonyára, de tőlem ne kérdezzék.
– Ne kérdezzem, vagy nem tudod? – kapta fel a vizet a nyomozó.
Rasmus a vállára tette a kezét, és finoman visszahúzta.
– Ez a Hedda gyakran jár ide? – vette át a szót.
– Csak hétvégén jön, de nem minden héten. Utoljára szombaton láttam, de a lány nem volt vele.
– Őt mikor látta utoljára?
– Nem is tudom. Már hetek óta nem járt itt.
– Van itt valaki ma este, aki ismerheti őket?
– Svea talán többet tud Heddáról. Ő az egyik pultoscsaj, de ma nem dolgozik. Néha volt velük pár csaj meg srác, de nem törzsvendégek. Amúgy sem ismerném fel őket. És ha megbocsátanak, most vissza kell mennem, mert nagy a forgalom.
– Mikor lesz itt ez a Svea?
– Csak ma van szabadnapja. Holnap már jön.
Nicklas látható ellenszenvvel nézte a fiút. Nem egészen úgy öltözködött, mint a klub vendégei, de a haját és a körmeit feketére festette, és volt egy alig látható karika az orrában. Mi tagadás, szívesen pofán vágta volna.
– Biztató kezdet! – ordította a fülébe Rasmus, miután visszamentek a klubba.
– Micsoda?
– Többször járt már itt, ami azt jelenti, hogy ha mindenkinek megmutatjuk a fényképét, talán lesz, aki emlékszik rá. De legrosszabb esetben holnap ott a pultoslány, Svea…
A Kharons Båtban végigkérdeztek mindenkit, de nem jártak sikerrel. Néhányan emlékeztek ugyan a lányra, de nem tudtak róla semmi közelebbit.
Nyitókép: Louie Castro Garcia/Unsplash
