Kevesen beszélnek olyan avatottan a klasszikus zenéről, ahogy Bősze Ádám beszél. És szerencsénkre már nemcsak podcastokban vagy előadások alkalmával hallhatjuk őt, hanem könyvekben is megosztja velünk a zene évszázadainak titkait.
Például ezeket.
Van-e boszorkány a Macbethen túl? Hányféle lény bukkan föl a Nibelung-tetralógiában? Ki az a híres koraromantikus író, aki operát írt Undinéről, a vízitündérről? Hány zeneszerzőt ihletett meg Goethe megrázó erejű verse a Villikirályról? Hogyan változtatta meg Stravinsky életét a Tűzmadár?
A törpék, angyalok, boszorkányok, szárnyas lovak, főnixmadarak, rémlények és hegyi szellemek révén a Muzikális bestiák fejezeteiben elvarázsolt mesevilágba repülhetünk, a lapszéli QR-kódok segítségével pedig meg is hallgathatjuk azokat a műveket, amelyek róluk szólnak. Engedjük hát szabadon száguldani a fantáziánkat, merüljünk el a varázslények elragadó kavalkádjában!
Bősze Ádám: Muzikális bestiák (részlet)
De vissza a sárkányokhoz! Mihály karddal küzdött ellenük, György viszont a lándzsát választotta. Az ő legendáját a Legenda aureában olvashatjuk. Libya provincia Silena nevű városához közel, egy tóban élt a gonosz sárkány. Hogy kiengeszteljék, és rábírják a béketűrő életre, a városlakók állatokat szolgáltak föl neki, többnyire két juhot naponta. Ha nem kapta meg a jussát, kimászott a tóból, fölröpült a városfalra, és mérgező leheletével sokakat megölt. Bölcsebb volt tehát időben és megfelelő mennyiségben leszállítani az élelmet. Úgy ám, de hamar kifogytak az állatokból, ezért az emberek saját gyermekeiket kezdték a halálba küldeni. Amikor pedig már ők sem maradtak elegen, a király egyetlen lányát szemelték ki. A király viszont inkább azt szerette volna, ha a lányát férjhez és nem a sárkánynak adja. Az emberek nem tágítottak:
„Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!”
Nem mondom, elég erős érv, a király nem teketóriázott, kiadta a lányát. Összesereglett ám mindenki, látni akarták, hogyan teljesedik be ennek a gyönyörű lánynak a sorsa. Azonban sem a katasztrófaturisták, sem a lány nem sejtette,
hogy a sárkányon kívül más is van a környéken.
György vitéz volt az, aki meglátta a szomorú lányt, és megkérdezte tőle, mi nyomja a szívét. A lány kifakadt, és töviről hegyire elmesélt mindent. Györgynek több sem kellett, Krisztus nevét segítségül hívva elindult a sárkány ellen. Heves küzdelemben megsebesítette a fenevadat, nem karddal, hanem lándzsával ejtett sebet rajta, majd így szólt a lányhoz: „Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom!” Lássanak csudát, a sárkány mint egy kezes bárány, vagy mint egy engedelmes kutya követte őket a városba. Az emberek rettegve szaladtak amerre láttak, majd György intett nekik, és így szólt:
„Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétől megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt.”
Mielőtt még valaki azt gondolná, György egyszerűen megzsarolta őket, szeretném visszaidézni, hogy ugyanezek az emberek a királyt fenyegették meg azzal, ha nem adja ki a lányát, fölégetik a palotát. György egyszerűen tudta, milyen hangon kell velük beszélni.
Meg is keresztelkedtek mindnyájan.
És ha ez népmese lenne és nem egy szent legendája, akkor azzal végződne, hogy György elnyerte a királylány kezét. De nem, ebben a sztoriban György pénzjutalmat kapott. A pénzt pedig szétosztotta a szegények között. Majd négy dolgot kötött a király lelkére, „hogy tudniillik gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekről”. Érdemes hozzátenni, hogy a katolikus egyháztörténetben a fönt említett sárkányharc a 11. századtól kezdve ismert. Sőt, a nyugati keresztényeknél csak a 12. században, azaz a tényleges életpályája után vagy ezer évvel később kezdtek el beszélni róla. Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni, hogy a Sátánt fegyverrel elpusztító György kultusza éppen a keresztes hadjáratok idején vált divatossá. Szent György ugyan népszerű szent, de az említett történet minden bizonnyal puszta legenda. Mindegy is, az egyik legismertebb népdalunk, a Süss föl, nap éppen hozzá kötődik: „Süss föl, nap, Szent György nap, Kert alatt a kislibáim megfagynak. Terítsd le a köpönyeged, adjon isten jó meleget!”
A másik sárkányölő, Szent Mihály ennél fontosabb helyet tölt be az általános zenetörténetben. Nem mondom, hogy a vele kapcsolatos szövegeket zenésítették meg a legtöbben, de szerepet kapott az ünnepéhez tartozó énekek földolgozásaiban, például a Szent Mihály vesperásban, illetve Karlheinz Stockhausen már említett Licht című művében. A Bach-kortárs Johann Caspar Ferdinand Fischer pedig egész misét komponált a tiszteletére. Érdemes meghallgatni.
FOLYÓ ÜGYEK
Izajás próféta könyvének huszonhetedik fejezete „sárkánysorral” kezdődik: „Azon a napon az Úr meglátogatja kemény, nagy és erős kardjával a leviatánt, a gyors kígyót, a leviatánt, a tekergő kígyót, és megöli a tengeri sárkányt.” Két kígyó, egy sárkány. Az első, a gyors a sebesen hömpölygő Tigris folyóra, azaz Asszíriára vonatkozik, a második, a tekergő, a kanyarokkal teli Eufráteszt, tágabb értelemben Babilont akarja jelenteni,
a tengeri sárkány viszont egy nílusi krokodil, tehát Egyiptom jelképe.
Ugyan a katolikus egyházban a sárkány Szent Mihály, Szent György és Antiochiai Szent Margit attribútuma, köze van Keresztelő Szent Jánoshoz, pontosabban az ő ünnepéhez is. A Krisztus előfutárának tekintett szent napja június 24., amelynek az előestéjét, vigíliáját falun különös tiszteletadással övezték. Az emberek hatalmas máglyát gyújtottak. Így utaltak Szent János jelentőségére: ő volt az égő fáklya Krisztus megjelenése előtt. A 12. században egy francia teológus, John Beleth leírta ennek a szokásnak az eredetét. Persze a sárkány nem maradhatott ki.
„[Szent János ünnepének idején] régi szokás szerint elhullott állatok csontjaiból raktak máglyát. A hagyomány eredete a következő. Léteznek állatok, akiket sárkányoknak nevezünk, és akikről a zsoltárokban is olvashatunk: »Dicsérjétek az Urat, ti, a föld sárkányai!« [...] Mondom nektek, ezek az állatok röpülnek a levegőben, úsznak a vízben, és járnak a földön. Viszont amikor kéjvágyukban a levegőbe emelkednek (és erre van példa), magvukat gyakran kutakba, a folyóvízbe ontják, melynek következtében az emberek halált hozó év elé néznek. Ezért tehát, hogy a sárkányokat elűzzék, kitalálták a már említett módszert. Csontokból máglyát raktak, melynek füstje messzire űzte ezeket az állatokat. Mivel pedig főként az évnek ebben a szakaszában csinálták, mindenki úgy tudta, ez a szokás. Van másik oka is a csontégetésnek: Szent János csontjait a pogányok elégették Sebasta városában. A vigílián szokás szerint kis fáklyát gyújtanak az emberek, hiszen János volt az égő fáklya, aki előkészítette az Úr útját.”
Teljesen érthető a reakciójuk, egy röpülő sárkánytól ma is mindenki rettegne. Ennek a történetnek nincs köze a muzsika históriájához. Nem úgy Keresztelő Szent Jánosnak, aki a zenetörténet egyik legfontosabb szentje. Nem pusztán azért, mert megjelenik Richard Strauss Salome című operájában, hanem mert a szolmizációs hangjainkat egy az ő tiszteletére készített himnusz kezdőszótagjaiból származtatjuk.
Ut queant laxis / resonare fibris / Mira gestorum / famuli tuorum, / Solve polluti / labii reatum, / Sancte Iohannes.
A római katolikusok énekeskönyve ennek nyomán a következő magyar szöveget hozza: „Hogy dicsérhessünk könnyű énekszóval, s elmondjuk életed tündöklő csodáit: bűnös nyelvünknek kötelékét oldd meg, Szent János mártír!”
Napjaink embere és a századokkal ezelőtt élők között az a nagy különbség, hogy mi sajnos már nem hisszük el, ha valaki sárkányt kiabál, akkoriban viszont egy sárkányjelenés bőven belefért a népek fantáziavilágába. A 17. században élt Cserei Mihálynak leesett az álla, amikor sárkányt látott az égen:
„egy esetefelé Kecén künn a kapunál állottunk sokan, s nagy hirtelenséggel az égen, egy szárnyas szikrázva keresztül mene, más helyeken is az országban ugyanakkor láttatott.”
Így aztán nem véletlen, hogy féltek tőle, a mérges leheletétől és a nedveitől, igaz, többnyire a nyálától rettegtek. Gombocz Zoltán szerint a mi sárkány szavunkat a bolgároktól vagy a törököktől vettük kölcsön még a honfoglalás előtt. Ott pedig sziszegőt, mérges köpésűt jelentett.
Szent Györgyéhez kísértetiesen hasonlít Mr. Moore története, ami a 17. század végén jelent meg először nyomtatásban. A Wantley-i sárkány, ez a címe. De nem rémtörténet, sem moralizáló költemény, hanem igazi angol humor, paródia. Görbe tükröt állít a népszerű sárkányos meséknek, a rettenthetetlen lovagoknak, akik mind puszta fizikai erővel,
netán éles pengéjű kardjuk és tűhegyes dárdájuk segítségével győzték le a fenevadat.
Mr. Moore páncélban ugyan, de fegyvertelenül indult a küzdelembe. Továbbmegyek, a sztori, amiből Henry Carey írt szövegkönyvet, a kifordítottja az eddig megszokott, erkölcsi tanulságokban bővelkedő leírásoknak. Melyek szerint a sárkány a gonoszság megtestesítője, és ha rendes életet élsz, ó, te halandó, akkor le tudod győzni a benned élő gonoszt, azaz a sárkányt, blablabla. Az abszurd humor szabályai szerint megformált szereplők vesznek részt a történetben, néhol Monty Python-i magaslatokra, vagy mélységekbe érve. A hős lovag egyáltalán nem lovagias, vagy kedves, sokkal inkább beképzelt és agresszív. Szöges páncéljában inkább egy sündisznóra, mint félelmetes vitézre hasonlít. A sárkány is különleges: ahelyett, hogy tüzes és mérgező leheletével futamítaná meg az embereket, szellentésével igyekszik hasonló hatást elérni.
A sárkányon kívül Moore lovag, szeretője Mauxalinda, egy Margery nevű lány (aki megtetszik a lovagnak) és annak édesapja, Gaffer Gubbins lépnek színpadra. A cselekmény a következő: a falu lakóit rettegésben tartja a sárkány. Futnak, rohannak előle, amikor meghallják félelmetes ordítását. Margery és édesapja, valamint Mauxalinda elhatározzák, Moore lovagot bízzák meg a feladattal, ölje meg a fenevadat. Moore elfogadja a megbízást, cserébe – meglepő szerelmi fordulat! – Margery kegyeit kéri.
Mauxalinda megdöbben, hogy a férfi más nőt akar, a féltékenységtől szinte nem lát.
Margery Moore haláláról álmodik, majd Mauxalindával találkozik, aki szerelemféltésből bosszút akar állni. Épp készülődne megtépni riválisát, amikor Moore közbelép, a feleket megnyugtatja, majd nekilát erőt gyűjteni. Azaz megiszik hat sört és egy pálinkát. A harmadik felvonásban szöges páncélban jelenik meg, elrejtőzik egy kútban. Hogy hogy nem süllyed el végleg ebben a súlyos maskarában, ne kérdezzék. Végül is operában vagyunk. Nos, a sárkány és Moore egyszerre emelik ki fejüket a vízből, a férfi nem retten meg, rákiált a fenevadra: „hu!” A szörnyeteg nagyon megijed. Ezután a szárazföldön folytatódik az egyenlőtlen küzdelem, Moore tudja, hogy a sárkánynak az ánusza az Achilles-sarka.
Úgy fenékbe rúgja ezt a lábas-szárnyas kígyót, hogy az kileheli a lelkét. (És nem a száján.)
Moore találkozik Margeryvel, aki a küzdelem idejére fölmászott egy fára, és mindenki boldog. Hogy Mauxalinda lelki békéje mitől tér vissza, nem tudom. A librettó, és a belőle készült opera, John Frederick Lampe zenéje, ráadásul a mester egyetlen fönnmaradt operája, fergeteges sikert hozott. A szövegkönyvet kicsit több, mint egy év alatt tizennégyszer nyomtatták ki, az opera az első évadban közel hetven előadást ért meg, amivel bőven lekörözte a „komoly szerző komoly operája” produkciókat, de még a kicsit korábban megjelent, hasonlóan tréfás The Beggar’s Operára sem voltak ennyien kíváncsiak. Az emberek megvesztek érte, igazi szenzáció volt. A történet, a szövegkönyv nagyon vicces, de Lampe muzsikáján is lehet nevetni. Főként ha hozzávesszük, ezzel a zenével Lampe nem pusztán a sárkányozást figurázza ki, hanem a londoni operaőrületet is.
Ebben az időszakban ugyanis rengetegen rajongtak az olasz operákért, az itáliai zeneszerzőkért, akiknek stílusát messziről föl lehetett ismerni. Az énekesnők és a kasztráltak cikornyás éneke tehát nemcsak Gluckot idegesítette, Lampe sem ment a szomszédba, hogy kigúnyolja azt, muzsikája istenien követi Carey szövegét, és amellett, hogy szerkesztésében könnyen követhető (a szöveg végtelenül egyszerű), finom túlzásokkal karikírozza az olasz divat nyomán túldíszített áriákat, a komoly opera gyakran áldramatikus együtteseit, vagy éppen a patetikus haláljeleneteket. Humorának frissessége nem változott, a sárkány végórája a mai hallgatónak is felhőtlen perceket jelent.
