A kilencéves főhős kilencedikként született a családba, ahol nincs elég ágy, étel és szén, hogy fűtsenek. A gyerekek nagyon hamar megtanulják azokat az apró trükköket, amik segítenek nekik túlélni: például hogyan tömjék ki úgy a cipőjüket, hogy ne ázzon el a lábuk a latyakban. A történet egy mélyszegénységben élő család mindennapjainak látlelete 1968-ból, egy gyerek szempontjából. Barnás Ferenc A kilencedik című prózakötete 2006-ban jelent meg először. Azóta angol, német, cseh és indonéz fordításban is napvilágot látott. Ez az első kötete a Jelenkor Kiadónál.
„Így mondom én is erre a könyvre, milyen? - olvasható. Ez nem óvatos understatement, hanem szerintem egy könyv egyik legfontosabb tulajdonsága: olvasható, vagyis élvezhető. A regény nyelve és tárgya hibátlanul találkozott, csöndes ragyogása van a szövegnek. Pontos és drámai korrajz, lélekrajz, emberrajz" - írta róla Esterházy Péter. Olvass bele!
Barnás Ferenc: A kilencedik (részlet)
Most a pomázi Kisházban lakunk. Ésapa meg a három Nagyfiú építette Miska bácsi vezetésével, mialatt mi, Kicsik a Bombás Villában voltunk; na és a lányok is, illetve Ésanya. A Bombás Villa Debrecenben van. A Második Háborúban égett ki, Ésapa azonban negyvenötben az elengedett lakbér fejében rendbe hozatta, mert akkor még volt pénze a katonaságból. Csak később rúgták ki a néphadseregesek. Mindnyájan itt születtünk, mármint a kórházban. Ésanya mindig egy fakeresztet vitt be a nagyerdei szülészetre, pedig Szilágyi doktor bácsi megmondta neki: „Drága anyuka, nem lesz ez így jó, múltkor is majdnem bajba kerültem.” Ésanya erre széttárta a kezeit, miközben jött a belső sírása, amit talán a többiek is láthattak, Szilágyi doktor bácsi biztos, aztán
felfeküdt a szülőágyra, a fakeresztet a kezébe szorította, mi meg jöttünk. Én voltam a kilencedik.
A Kisházban van egy szoba és egy konyha. Ésapa alszik a konyhában, mi meg a szobában. Ésapának a sparhert melletti sarokban saját ágya van, amelyen egyedül fekszik. A konyhában még van egy asztal és egy szék. A mi szobánk akkora, hogy elfér benne a három faágy, a vaskályha, illetve a nagyláda. Ebben tartjuk a ruhákat. Az ágyakat egymás mellé toltuk, különben nem férnénk el rajtuk. Így is mindenkinek keresztbe kell feküdnie; még szerencse, hogy mi, Kicsik, engem kivéve, nem vagyunk olyan nagy testűek. A Bombás Villában, ahol két szobánk is volt, könnyebben oldottuk meg az alvást. Ésapa a debreceni Állomásfőnökségről jutányosan vásárolt vaságyakat, amelyeket nappalra össze lehetett csukni. Este meg kinyitottuk. Ilyenkor csupa ágy volt a két szoba, leszámítva az íróasztalt, a fröccsöntőt, a harmóniumot, illetve a könyves meg a barna szekrényt, ahova mi, Kicsik főleg akkor bújtunk be, ha a Nagyok közül valaki komolyabb kezelést kapott. A vaságyakat mégsem hoztuk fel Pomázra. Ennek én örültem leginkább. Jobb, ha most azonnal elmondom, miért.
Négyéves lehettem. Egy délután, amikor valami miatt nem volt kedvem békázni, bementem a belső szobába, és játszani kezdtem az egyik vasággyal, mert egyet szükség esetére általában a fröccsöntőgépnél hagytunk. Ide-oda tologattam az ágyat, már amennyire az erőmből tellett, aztán meg a pántok közé dugtam az ujjaimat sorban egymás után, hogy lelakatoljam őket. Éppen a bal hüvelykujjamat tartottam a lyukban, amikor Zoknis valahogy ott termett és ráugrott az ágyra. Nem éreztem semmit, csak jajgattam. Erre berohant Ésanya, és kiszabadította az ujjamat. Mégsem ő vitt orvoshoz. Először becsomagolták az ujjam egy rongyba, aztán egy újságpapírral körbetekerték, fogalmam sincs, miért, aztán Pótmamával elmentünk az Állomásfőnökségre, onnan meg Ésapával együtt a Klinikára. A doktor bácsi megdicsérte Pótmamát:
„Ügyes vagy, kislányom, nem veszítetted el a testvérkéd ujját.”
Ez volt az első alkalom, amikor hosszabb ideig voltam kórházban.
Ésanya után Pótmama és Tera kel fel leghamarabb. Szinte rögtön elkészülnek, még télen is, mivel éjszakára magukon hagyják a nappali ruhát, akárcsak mi; hiába melegítjük egymást a takarók alatt, nem elég. Amióta kivették őket a szentendrei Ferencesektől, a budai Lenfonóba járnak dolgozni. Ésapa gyorsan elintézte a kivételt az igazgató úrral: „Értse meg, Lóránt atya, a keresetünk, illetve az a kilencszáz forint, amit ezektől a piszkos kommunistáktól kapunk, nem fedezi a kiadásainkat. És a házunkat még építjük, tetszik tudni.” Pótmamáék nem sokkal Ésanya után indulnak.
Már csak heten fekszünk az ágyon. A legtöbb helyet Pap foglalja el, aki úgy tesz, mintha saját ágyban aludna. Felesleges megrugdosni, úgysem mozdul. Ő még az álmában is kiváltságos, nem beszélve arról, hogy állandóan Ésanya közelében alszik. Reggel viszont mindnyájan rá hallgatunk. Megmutatja, hogy csináljunk kapcát a cipőnkbe, különben a hóban, a latyakban még jobban eláznánk, ha kell, megmondja, hogyan tűrjük be az ingünket a mackóba, vagy ha közülünk, Kicsik közül valaki meg lenne fázva, Zoknisékra ráparancsol, akik így kénytelenek aznapra átadni a pulóverüket. Pap nagyon szeret mások érdekében beszélni, bár az is igaz, hogy az ő ruháihoz senki sem nyúlhat. A nagyláda mellett van egy kis doboza, amelyet kulccsal be tud zárni.
Neki van egyedül farmere a családban, még Debrecenben szerezte, senki sem tudja, hogyan.
Ésanya tulajdonképpen először zongoraművész szeretett volna lenni, aztán apáca, de jött a Második Háború, úgyhogy Székely Nagyapáék gyorsan eldöntötték, jobb, ha egy katonatiszt felesége lesz, mert akkor el tud menekülni Erdélyből. „Hadnagy úr, ahol Baba van, ott zongorának is kell lennie”, mondta Székely Nagymama az esküvő előtt Ésapának, ő pedig megígérte, hogy páncéltőkés zongorát vesz majd.
Pap tizenhét éves, ő továbbra is járhat a szentendrei Ferencesekhez. Ésanya titokban abban bízik, hogy egyszer plébános lesz belőle. A Teráig bezárólag, aki a legkisebb Nagylány, Ésanya igen el volt keseredve, mert nem sikerült fiút szülnie, pedig ő mindenképpen papot akart. Hiába vitte a Klinikára a feszületet, csak lányok jöttek. Elsőnek Kláró, utána Pótmama, végül Tera. Aztán mégis megszületett Pap. Szilágyi doktor bácsi ekkor azt hitte, ezután nem fog már Ésanyával találkozni. Nem így történt.
A Kisházban mostanában nem szoktunk reggelizni. A sparhertot, amelyen a teát főzzük, a kenyeret pirítjuk, csak este gyújtjuk be; spórolnunk kell a szénnel, különösen most, hogy csak négy zsákkal maradt. Még jó, hogy az utóbbi hetekben enyhébb volt az idő.
Ésapa azt állítja, hogy a Kárpátokban, ahol az oroszok úgy megtáncoltatták őket, sokáig mínuszban aludtak és néha egyáltalán nem ettek.
„Hát ti se legyetek lekvárok!”, mondja sokszor. Ésapa szerint nincs annál hitványabb dolog, mint amikor valaki lekvár. Azért ha előző estéről maradt tea, megisszuk. Hol cukorral, hol anélkül, attól függően, hogy tudtunk-e venni. Majd az iskolában kapunk tízórait. Mindnyájan be vagyunk fizetve a napközibe, ami fejenként huszonnégy forint egy hónapra. Ezért a pénzért jár ebéd meg uzsonna is. Egyedül Papnak és Zoknisnak nem, ők a középiskolában csak ebédelni tudnak.
Negyed nyolc felé elindulunk az iskolába. Mi, Kicsik rendszerint együtt megyünk, mivel mindannyian a Kettes Számú Általánosba járunk. Benjámin elsős, Tentés másodikos, Mara negyedikes, én pedig harmadikos vagyok. Risi már felsős, ő valami okból az Egyesbe került, közel a Meselia-hegyhez; Zoknis a békásmegyeri Szakmunkásban tanul, amelyet tavaly kezdett el. Ha majd végez, villanyszerelő lesz belőle. A mi iskolánk a falu végén van, nem messze a régi Teleptől; a házunktól számítva legalább fél órát gyaloglunk, ha nem többet. A farmotoros busz hamar felvinne, de nincs rá pénzünk. Majd ha megint megyünk locsolni, egy ideig meg tudjuk venni a jegyet, mint az újtelepi osztálytársaink, akiknek a többsége mindig buszozik.
Az iskolában úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást.
Csupán Mara próbál néha beszélni velünk a szünetekben, de ő lány, és különben sem annyira olyan a kiejtése. Ha tehetjük, elkerüljük, ha meg véletlenül belebotlunk, gyorsan elfutunk tőle. A sorakozónál nem lehet, ilyenkor válaszolunk valamit.
Az én tanító nénimet Vera néninek hívják. Sötétbarna a haja, és majdnem olyan szép a hangja, mint Ésanyáé. Ő nem veszi le órák alatt a zokniját. Magdi néni, akitől másodikban tanultunk, állandóan a vaskályhán szárította a zoknijait. Meg feltette a lábát az asztalra. „Tudjátok, gyerekeim, az én fájós lábaimnak csak ez tesz jót.” Folyton ezt mondta, aztán nagyokat sóhajtott. A zoknik miatt nem lett büdösebb a teremben. Én legalábbis így éreztem. A többieket nem kérdeztem, másodikban is leginkább hallgattam.
Vera néni ültetett a Kenéz mellé. Mi vagyunk az ablak felőli sorban az utolsók. Kenéz nagyon kövér, furcsa a szaga, ráadásul lány. Ahogy mellé kerültem, mindjárt bámulni kezdte az ujjamat, néha ugyanis egészen elfeledkezem a bal kezemről. Aztán észbe kaptam, és a tollat beleszúrtam a kezébe. Először azt hittem, zsír fog kifolyni belőle, de nem jött semmi, a bőre megvédte.
Írásóráig főleg a tízóraira gondolok, illetve a Dunai uzsonnás zacskójára.
Dunai épp előttem ül, és már megint szalámis zsemlét hozott. Miközben hangosan olvassuk a leckét, egyre erősebben érzem a paprikaszagot, olyan az egész, mint a húsboltban, ahová hetente egyszer-kétszer bemegyek. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak ne találták volna fel a szalámit. Ha nem ébrednék fel hajnalonként, szerintem nem érezném annyira erősen a szagokat, és akkor talán Kenézből sem jönne semmi. Nem tudom, nekik van-e fürdőszobájuk, és hogy ő egyáltalán fürdik-e, de amennyiben elfeledkezem a Dunai uzsonnás zacskójáról, rögtön azt a szagot érzem, amelyet a szomszéd bácsinál szoktam, aki néha áthív tévézni, és aki a meccs alatt állandóan azt mondja, hogy „hol a béka, hol a béka”. De az is lehet, hogy belőlem jön ez a szag, csak ráfogom a Kenézre.
Az első szünetben bemegyek az udvari vécére. Majdnem itt szeretek legjobban lenni. Legalább tízszer akkora, mint az otthoni, lehet benne sétálni. Nem zavar, hogy büdös, pont jó. Amikor bejönnek a többiek, úgy teszek, mintha pisilni kezdenék. Akár hatszor-hétszer is így csinálok. Itt ellenőrzöm a hasamat is, persze csak ha egyedül maradtam. Felhúzom az ingemet, elengedem az izmaimat, aztán nézem, mennyire dülled ki a hasam. Ilyenkor reggel eléggé. Az osztálytársaim azt hiszik, hogy sovány vagyok. Alaposan megnőttem ugyanis, majdnem akkorára, mint Risi, pedig ő tizenhárom éves, én meg kilenc; ráadásul ruhában vékonynak és csontosnak tűnik az egész testem, ami így is van, leszámítva a hasamat, amely hájas és állandóan behúzva tartom. Valószínűleg nem fog megnőni annyira, mint a Kenézé, bár a múltkor azt álmodtam, hogy az összes hája átfolyt belém.
Írásórán szédülni kezdek. Ez jó érzés, olyan, mintha a padban ülnék, meg nem is. Kicsit remeg a jobb kezem, a betűk meg dülöngélnek. Amikor Vera néni hozzám ér az ellenőrzésben, rám szól, hogy egyenesen írjak. Megpróbálom. Vera néni mindig jó szagú. Legszívesebben megkérdezném, hogy csinálja.
Nyitókép: Barnás Ferenc portréja - Muhammad Fadli
