Egy mentő száguld egy haldoklóval a kórházba, miközben a kihunyó elmében emlékszilánkok villanak be az észrevétlenül elmúló gyerekkorról, a Klauzál térről, a hatvanas évekről. Hogyan lehet feloldozást adni és kapni, hogyan lehet identitást találni a megfosztottságban? Ilyen kérdések feszítik széjjel Surányi András filmrendező, egyetemi oktató filmszerűen, megírt, lírai hangú, önéletrajzi ihletésű regényét, A világ közepét. Olvass bele!
Surányi András: A világ közepe (részlet)
A srácok arcán pattanások tarkállanak, girbegurba szőrszálak pelyhedzenek. Nekik ez a tér, ez az idő, ez a történelem adatott. Ebben kell megtalálniuk önmagukat, ebben kényszerülnek megélni az ősök történeteit és saját sorsukat.
A hétköznapokban új remények és új hősök születnek.
A nyirkos gumilepedőhöz bilincselve nézem a fejem felett tükröződő sárga fényt. A kereszteződésekben zöld-vörös színesíti a fényjátékot a kocsi műanyag plafonján.
Egy-egy zökkenés, kanyar, szememben néha házak, homlokzatok részletei, a homályos képek alapján sejtem, merre megyünk.
Ismerős ismeretlenség életem színterein.
Valós és feltételezett történetek.
Az emlékezés önkénye, ahogy megélem a múltamat.
Most csak ebbe kapaszkodhatok. Ez tart életben.
Emlékezem, tehát vagyok.
Kölykök voltunk.
Áldott tudatlanságban élveztük a napfényt, a simogató szellőt, a pillanatok ígéretét.
Egy szép napon az utcán szokatlan zsivaj, nyüzsgés hullámzik végig. Izgatott felnőttek rohangálnak, kezükben újsággal. Néhányan kisebb csoportokban állva magyaráznak egymásnak.
Ákos is vesz egy újságot a Fagylaltsaroknál álló újságosbódé előtt fülsiketítőn üvöltöző rikkancstól.
– Ember a világűrben! – óbégat a rikkancs a Pátria presszó előtt. – A kozmosz hőse. A szovjet nép világraszóló diadala. Rendkívüli kiadás!
Tolong körülötte a tömeg. Tágra nyílt szemekkel olvassák a vastagon szedett betűket. A két fiú is izgatottan lapozza fel a „rendkívüli kiadást”. Újra és újra elismétlik az újságírói fordulatokat, szlogeneket. Eufóriában hullámzik körülöttük az utca.
A bérházak között méltóságteljes barokk épület tör tornyával az ég felé. Az Avilai Szent Teréz Plébániatemplom már az 1800-as évek óta menedéke a híveknek. Messze zengő harangjai meghittséggel töltik meg a piszkos utcák, szűkös lakások világát. A terézvárosi templom elé érve Krámer hunyorogva int a kapuban megtorpanó Ákosnak:
– Győztek a komcsik, ott röpködnek az Isten lábánál.
Ákos nem válaszol. A kapuban áll, kezében az újsággal, és befelé néz, a padokban ülő embereket figyeli.
– Öregem! Ez már a világvége! – hallja a háta mögött Krámert.
– Hogy félhetett az az ürge odafent, egyedül. Tuti imádkozott – mondja Ákos az egyik bejárati oszlop takarásába húzódó Krámernak. – Mi lett volna, ha végül nem bír visszajönni?
Aztán elfintorodik, és maga elé tartva a szétnyitott újságot, amelynek címlapjáról egy kedves férfi mosolyog, továbbindul. Krámer utána.
A kocsi a gyorsulás-lassulás ritmustalanságában lötyög.
Fázom.
Vacogok a rám terített dohos pokróc alatt.
Nem pontosan tudom felidézni, mi is történik velem. Még kevésbé, hogy mi történt, mielőtt a fémesen zörgő ágyon a kocsiba csúsztattak.
Nehezen szuszogó, elcsigázott arcú, piros egyenruhás férfi igazgatja elnehezült testemet a kocsiban.
Szakszerű, nem barátkozós fajta. Ki tudja, hányadik életmentése ez.
Nem érzem a testemet, így a fájdalmat sem. Hál’ istennek.
Tudom, valami nagy baj lehet, ezt látom az arcokon…
Kezdődik az esti mise. Néhány néni imbolyog a templom bejárati korlátjába kapaszkodva. Az ódon falakról letekintő szentek sejtelmes félhomályba burkolódzva várják a híveket. Zsebkendőkbe fojtott szipogás, zsolozsmázás révületébe burkolt fohász, remény. Lehunyt szemű áhítat a padsorokban ülők arcán. Halk imáikkal nem keresnek magyarázatot a világ történéseire, csak valami csendes reményt mormolnak, hogy nincsenek egyedül, hogy késik még a világvége. Harangszó verődik a házak falának, és onnan szabadulva, halkulva kapaszkodik az ég felé.
Ákos még mindig a mellén szétterített újsággal vonul az utcán. Gagarin, a hős, már messziről ránevet a szembejövőkre.
Amikor belépnek a házba, Peti a poroló alsó keresztlécén ülve lóbázza a lábát. Ákos kelletlenül indul meg felé. Krámer lassan utána. Kivár, és figyeli, mit fog tenni a barátja.
Ákos komótos léptekkel vág át a keramitkockás udvaron. Mellén még mindig ott virít az újság.
– A fenének kell ez a műsor! – morogja halkan Krámer, de Ákos nem reagál. Megáll Peti előtt, és magabiztosan vigyorgó barátjára szegezi a tekintetét. Nézik egymást. Peti gunyorossága lassan átváltozik zavarrá.
– Apám, ez kilépett a világból! – bök az újság felé. Ákos lassan bólint.
– Elszállt! De lehet, kamu az egész.
– Mennyből az angyal – kotyog közbe idegesen Krámer, de már bánja is. Visszalép Ákos mögé.
– Lehet, csak duma, trükk. Tudod! – bölcselkedik Peti.
Húzná az időt, de Ákos hallgatása egyre jobban feszélyezi.
– Csak dumálni akart velem – mondja végül halkan Peti. – Úgy gondolta, hogy velem lehet dumálni. Az Éva – mondja lassan, visszanyerve magabiztosságát.
Krámer fél, és megint idegesen közbekotyog:
– Jó az nekünk, hogy ruszki?
De sem Ákos, sem Peti nem figyel rá, egymást nézik. Tekintetük egyre távolabbra löki őket egymástól.
A fel-le merülő képek között keresgélem magamat.
Azt remélem, még ura vagyok a pillanatnak.
Mire felidéződik egy-egy kép, már szét is pattan, üvegrobbanás szilánkjai, hogy helyére más múlttörmeléket sodorjon az emlékezés bizonytalansága.
Azt sem tudom, mi az, amit kimondok, mi az, amit nem, és ebből mit érthet egyáltalán az, aki fölém hajolva elemlámpával vizsgálja a szememet.
Azt hiszem, a pupillámat.
Még élek, bár most éppen nem látok arcokat, csak tejmaszatos árnyakat. Vajon tudja-e ezt a mentőápoló?
Nem tudom, miként jelezhetem, próbálom megértetni, mi történik velem.
Éva jön a millenniumi sugárút felől.
Tini bombázó. A Csányi utcai szőke ciklon. Klauzál téri affektáló csicsergés.
Bal kezében egy komikus kinézetű női retikül. A másikban piros lufi. A suliban kapták a rajvezető tanár pajtástól. Vihogva nézik a gumira festett Lenin-pofát, amely a cukorspárgát rángatva ide-oda csapódik a szélben. Éva megáll, várakozóan billegeti magát anyjától elcsórt cipője sarkán. Haját igazgatva elvigyorodik. Bakfis báj, koravén romlottság. Srácok álmatlan éjszakáinak gyerekképű démona.
A kocsma előtti telefonfülkében Ákos és Peti préselődnek az üvegfalnak. Igyekeznek „telefonálást” mímelni. Peti lapozgatja a könyvet, mintha egy számot keresne. Ákos eltúlzott mozdulatokkal tárcsáz, Peti az üvegnek lapulva jelzi, foglalt a vonal.
Évának tetszik a két fiú idétlenkedése. Érzi, hogy neki szól a műsor. Peti gonoszkodik:
– Tuti, hogy nem zúgott beléd. Hiába csinálod, kampobasszó. Akkor nem császkálna Gállal.
Ákos nézi Peti pattanásos képét, újból tárcsáz. Feszélyezi, hogy Éva figyeli őket. Mintha egy üvegketrecben lennének. Ákos dühödt.
– Te nekem ne szövegelj, seggfej! – sziszegi Petinek mosolygást színlelve.
Peti sértetten kilép a fülkéből.
– Figyelj, nem muszáj nekünk dumálnunk! – Ákos kényszeredetten mosolyogva szól utána, de addigra már becsapódik a fülke ajtaja.
Ákos zavartan, Éva tekintetét kerülve lép ki a fülkéből. A lány pisze orrocskáját felemelve a távolba kémlel.
Peti néhány lépés után visszafordul.
– Na, mi van? Jössz már?
Ahogy Ákos utoléri, Peti tovább gonoszkodik:
– Ha a Gál smárolhat vele, akkor hiába arénázol. – Ákos szótlanul lépked Peti mellett.
Gál fordul be a sarkon. Megtorpannak.
– Hülye, maradjál! – bök fejével Gál felé, aki teniszlabdát pattogtatva jön feléjük.
Peti odabiccent neki.
– Helló – aztán tagoltan megismétli –, azt mondtam, Hel-ló!
Gál nem reagál. A két fiú néhány lépés után visszafordul. Tettetett lazaság, feszülő indulat, kamaszos zavar. Gál most karolja át Éva vállát. A körút felé kanyarodnak. Magabiztosan, kihívóan, megleckéztetve a kiskrapekokat.
A fiúk maguk elé meredve baktatnak tovább a tér felé.
Krámer, az örökmozgó, elálló fülű kamasz csörtet feléjük.
Megáll Ákos előtt, zavartan vigyorog.
– A Gál! A Gál elvette a levelet! Én meg akartam enni, de belenyúlt a számba az ujjával. Kettővel! – És meg is mutatja, hogy történt.
Peti felröhög. Ákos szótlanul indul a tér felé.
Krámer vigyorogva magyaráz a nyomában araszolva:
– Hu! Olyan szemét volt, rögtön elolvasta.
Ákos megvonja a vállát, fintorog.
– Itt költészetről beszélni! – Peti grimaszol.
– El vagy homályosodva, hapsikám! – idézi az egyik filmélményét. – Ez a bringa elment!
Próbálom követni, mi történik velem.
A megfigyelt és a megfigyelő szemszöge egymásba csúszik.
A látó és láttatott azonos.
Ez egy feltételezett valóság, még ha minden szikráját hitelesnek is élem meg.
Az egymásba épülő időben minden egyszerre és egymástól függetlenül történik, és mindez összefüggőnek tűnik.
Ez a rám boruló időpáncél, az objektívnek vélt és a személyesnek megélt elmúlásfolyam a létezésem kerete.
Ákos a barátaival, mint szinte mindig. Kis csapatuk most ér ki a térre.
Klauzál tér! A világ közepe.
Otthonuk, biztonságuk, közös menedékük. Poros, piszkos, kitaposott fűcsomókkal csúfított otthonpótlék.
Elvétve emberek is ücsörögnek ebben a nagyvárosi díszletben.
Néhány zsugázó nyugdíjas az asztaloknál, a partikba belekotyogó kibicek kupacokba gyűjtött aprópénzzel.
Az egyik pad körül a szokásos csődület. A hunyorgó, vaksi Weisz úr sorra nyeri a sakkpartikat. Forintos alapon játszik, szinte verhetetlen. A táblát csak homályosan látja, de, fejében számtalan parti bölcsességével, atyáskodó hümmögéssel veri partnereit.
Itt csak a fekete-fehér mezők törvényei számítanak, ezekben biztonságban érzi magát. Korábban matematikát tanított, de a háború után már nem volt ereje visszamenni a gimnáziumba.
Túl sok eltorzult diákpofát látott.
Korrepetálásból él. Kap valami rokkantnyugdíjat is. Nincsenek igényei. Talán csak annyi, hogy unokája békében élhessen.
– A Weisz én vagyok, a fekete a partner! – ismételgeti a viccesnek gondolt mondókáját a táblára bökve.
Unokája két paddal odébb pókerezik. Nehéz kenyér ez Pityunak, a simlis stricik mellett folyamatosan veszít. Képes elbukni nagyapja minden nyereségét, aztán meg ékes káromkodások közepette dühöng.
Igazi antitalentum, de Weisz bácsi nem bánja. Így legalább a közelében van ez a kétéves korában árván maradt, szerencsétlen kölyök. Ketten maradtak, egymásra utalva, egymást kényszerűen elviselve.
Esős napokon a sakkpartik a csarnok kofaasztalain folynak.
Az öreg elmaradhatatlan, egyszemélyes intézménye a térnek. Harmincnyolcban, az utolsó sakkversenyen, amelyen indulhatott, fővárosi bajnok lett. Ezt minden alkalommal elmondja a hallgatóságának.
A homokozó túloldalán a Stia testvérek lábtengóznak.
A fiúk leguggolnak a homokozó szélére. Ákos kicsit bizonytalan, beszállhatnak-e.
– Mi van, Vigyori?
Krámer közelebb húzódik Ákoshoz, vigyorog, úgy kérdezi:
– Tényleg csókolóztál vele?
Ákos a fiúra néz, aztán a Stia testvéreket figyeli. Nem válaszol. Peti szerencsére nem hallotta Vigyori kérdését.
– Fantasztikus, hapsikám! – mereng el Ákos az álomképen. Lehunyja a szemét, és Évára gondol. Arra, hogy tényleg megcsókolja a lányt.
– Be lehet szállni? – hallja Petit, de még szeretné egy kicsit őrizni a lány képét. Nem nyitja ki a szemét.
– Tengózhatunk! – hallja a kisebbik Stiát. Ákos érzi, hogy Peti feltápászkodik mellőle. Ő sem kéreti magát, beáll a négyzetbe, de valahogy nem megy neki. A Stiák eleve mindig jobbak, de ma különösen siralmas az állás.
A mosdatlan, mindig rossz szagú ikrek nagymenők. Pénzben szoktak játszani – felnőttekkel is. Kicsi a kockázat, mindenkinél jobbak.
Ők már nemegyszer söröztek is a sarki csehó ajtajában állva. A faterjukat senki sem ismeri. Vagy soha nem is volt, vagy már évekkel ezelőtt elszippantotta őt a megnyitott határok vákuuma.
Erről nem lehet velük dumálni. Az anyjukról meg nincs mit. Hallgatag, mindig a falak védelmében megbújó törékeny asszony. A körúti szállodába jár takarítani. Meg hétvégén az orvosékhoz. Egyébként csak otthon ül, és egy hangosan csattogó gépen megállás nélkül ronda színű pulóvereket köt, amelyeket aztán a piacon Oláhné árul.
– Mint a cukrot, veszik, aranyom! Csak rángassa azt a masinát! – mondja negédes mosollyal Oláhné, tisztes hasznot kaszálva.
Hiába korholja Peti, Ákos nem tud figyelni a labdára.
Unja. Az utolsó poén után szertartásosan kezet ráznak. Petit majd megüti a guta.
– Tudom, a sérülésed! De hát, te született sérült vagy! Retardált! – kopogtatja meg a homlokát.
Ákos nem reagál.
– Legalább mellre tudnád venni a labdát! – dühöng tovább Peti, amikor leülnek egy padra.
Ákos szétvetett karokkal, szemét lehunyva álmodozik.
– Lyukas a fülcimpája, átlátszó!
Peti rá sem bagózik.
– Óvodások, ébresztő! – vigyorog előttük ismét a lapátfogú Krámer.
– Mit üvöltözöl, okostojás? – Ákos feláll, Krámer mellé lép. Elindulnak. Peti néhány lépéssel mögöttük.
Krámeren, azaz Vigyorin lóg a használt kordnadrág, és lötyög rajta az apjától örökölt, kinyúlt pulóver is.
– A körmödet azért kipucolhatnád! – veti oda Vigyorinak. Aztán megsajnálva a riadtan pislogó fiút, hátba veregeti.
A mindig vigyorgó Krámer hálásan enged fel.
– Te, a Gál felvitte magához! – mondja nyögve-bőgve.
Ákos megáll. Nézi a zavartan vigyorgó, bizonykodó Krámert.
– Az anyám életére esküszöm! Még a lépcsőházban is figyeltem őket! Rohadék az a Gál! – mondja vérvörös fülekkel.
– Szegény muterod! – morogja Ákos. Reméli, Peti nem hallotta. Indulatait visszafogva vállon veregeti Krámert.
– Ma postanap van. Mindjárt írok neki! Ha gáz van, legfeljebb megkajálod. – A lapátfogú megkönnyebbülve vigyorog.
– Hülye gyerek! Szombat van! Zárnak! Siess!
Peti megy be a trafikba. Ákos attól tart, hogy az ismerős trafikos szagot fogna a heti háromszori levelezéstől.
Peti egy rózsaszín borítékkal tér vissza.
– Illatos, apukám! Baba segge! – Ákos utálkozva forgatja ujjai között ezt a szörnyűséget, Krámer azonban fel van dobva.
– A zoknimban mégsem küldheted!
– Maradj már! – rúg feléje, de Vigyori elugrik.
Ákos a kerítésre ülve fogalmaz. Peti flegmán elnyújtózva egy padon ül.
Krámer a zsebéből előhalászott tollat nyújtja felé. Lenyűgöző, vetkőzős toll. Ide-oda forgatva bukkan fel a tinta mögött a meztelen kínai csaj. Krámer szertartásosan nyújtja Ákos felé.
– Be ne rondíts az izgalomtól! – töri le lelkesedését Peti.
Ákos komolykodó képpel bámul maga elé. Krámer moccanatlanul figyeli. Peti érdektelenséget színlelve bámészkodik.
– Rózsaszín papírra nem lehet írni, nyálgép! – töri meg a csendet Ákos.
Krámer óvatos mozdulattal ereszkedik le Ákos mellé.
– Ez a hatodik levél, ugye? – kérdi halkan, de Ákos rámordul.
– Ne vakerássz, mert elfelejtem az egészet! Hetedik. – Szétteríti a térdén a papírt, és a megszólításon hezitálva ír.
Bizonytalan. Ezek a seggfejek őt nézik.
„Éva! A téren, egy kerítésen ülve írok. Ezért csúnyább az írásom, mint a múltkor. Persze ettől még nem válaszoltál nekem. A többire sem. Vasárnap elmehetnénk moziba vagy esetleg a Dagályra, és akkor ebédre hazaérsz, és a mamád sem balhézik. Kérlek, válaszolj. A Krámer elhozza. Szia: Ákos”
Lassú mozdulatokkal benyálazza a borítékot. Maszatos ujjaival lapogatja. Átnyújtja Krámernak. A lapátfogú ünnepélyes mozdulattal átveszi a levelet.
– Rohanok! – harsogja, és valóban rohan.
Peti gonoszkodva kiköp a fogai között.
– Apafej! Van a Kertész 10-ben egy nő, gimis. Kiscsajokkal puszedlizik, mint egy óvodás a trolimegállóban. Akkora dudák! – És a hülye gyerek széles gesztussal mutatja is.
Ákos szótlanul feláll, elindul hazafelé.
Eszméléseim pillanataiban azt találgatom, merre zötykölődik a mentő.
Ellenségesek a hangok, rám dőlnek az ablakrésben látott házak, gonosz kátyúkban zökken a mentőautó.
Nem akarom, hogy így legyen. Nagy erőfeszítésbe kerül, hogy az emlékekbe visszatalálva mosolyt, gyengéd érintéseket idézzek fel.
Ragaszkodom ezekhez a pillanatokhoz. Legalábbis remélem, hogy képes vagyok még erre.
Ákos otthon, az üres lakásban. Szinte mindig. Anya későn szokott hazaérni.
Néha elé megy a buszmegállóba. Áll, várakozik, nézi az Operaház fényeit, és számolgat, melyikkel, hányadikkal érkezik. Mindegy is, csak jöjjön. Az elsővel nem fog, de talán a második vagy harmadik buszról már integetni fog.
Addig babonásan számol százig. Ha nem ér a számsor végére, akkor minden rendben lesz.
Kilencvenhat, kilencvenhét. Végre megjön a budai busz. Késő este Anyával kettesben haza, a kirakatok fénycsóváiban. Ákos a hűséges lovag szerepében, kicsit kihúzza magát. Majdnem olyan magas, mint Anya. „A világ legszebb utcája”, állapítják meg mindig.
A mellékutca kocsmabejáratát gondosan kikerülve, kézen fogva lépkednek. Pedig megvédené. „Bármi áron!”, bizonykodik magában Ákos. Aztán már a szoba-konyhás lakás biztonságában. Kettesben.
Nem tudom felidézni az utolsó perceket. Talán otthon történhetett valami.
Tréninggatya van rajtam. Soha nem mentem ki az utcára tréningben. Sem rövidgatyában. Városban, kánikulában sem.
Most jó érzés, hogy melegít a bolyhos bélés.
Csak ne lenne ez a rettenetes feszítő érzés. És a vele érkező fájdalom.
Kiszolgáltatottá tesz.
A szemem is cserben akar hagyni. Már nem akar látni.
Semmit.
A házak ablakai is vakon néznek rám.
Elpiszkolódott ablaktáblák, pergő vakolat.
Eltakart szemű, gyászoló öregasszonyok.
Ákos belép az előszobába, Peti csitítón emeli ujját a szája elé.
– Halkan! Ki van borulva az anyám – bök a szobaajtó felé.
Ákos nekitámaszkodik a falnak, úgy szólal meg:
– Te mit szórakozol velem állandóan? – És az eddig kezében tartott labdát Petihez vágja. Peti erre nem számított. A labda puffogva pattog az előszobában.
– Állítsd le magad, mert beléd rúgok! – mondja fenyegetően, és Ákos felé lép. Ákos befeszül.
– Próbálkozz, kis genyó!
Peti hirtelen üt. Ákos érzi, hogy az ütés nyomán zsibbasztó forróság ömlik szét az arcán. Mindig is utálta, hogy az orra rögtön vérezni kezd. Aztán már csak azt észlelik, hogy egymásba kapaszkodva, széles mozdulatokkal csépelik egymást.
Már nemcsak az előszoba, de a féltve őrzött szalon is kész csatatér.
Az indulataikat követik, bevágni egyet a másiknak. Úgy, hogy vérezzen, fájjon. És látják egymás szemében a vad dühöt, a gyűlölet csillámait. Ákosnak örömöt okoz, hogy borogathatja a féltve őrzött bútorokat, összegyűrheti a drága szőnyegeket. Aztán hirtelen, ahogy kezdték, abba is hagyják. A kezek ernyedten engedik el a megmarkolt ruhákat.
Egymással szemben ülnek a szőnyegen. Peti kézfejével törölgeti duzzadt ajkát.
– Kis pöcsfej vagy! – nyalogatja felrepedt száját.
Ákos kifulladva szuszog.
– Először ment élesben. Így még sohasem… – mondja halkan. – A muterod viszont szerintem kiütötte magát.
Peti a szemébe néz:
– Leszállni! Nem a te dolgod! – Megmossa az arcát a falicsapnál. – Majd pont egy ilyen kell az Évának.
– Krámer már biztosan átadta – mondja Ákos, majd még egyszer megismétli a mondatot.
Peti feláll, kezdi rendbe szedni a feldúlt szoba bútorait.
– Tudod, kinek kell az a kis liba? Max a Gálnak meg neked!
Ákos is feltápászkodik. Segít Petinek rendet rakni. Szelíd békülés gesztusai.
– Felugrunk a Nagyihoz? – kérdezi békítőn.
Peti az italos szekrényhez lép. Cigivel kínálja Ákost. Rágyújtanak.
– Ja, felugorhatunk – vigyorodik el Peti.
Benéz a szobaajtóból, anyja édesdeden alszik. Ujját az ajkára tapasztva indul kifelé.
Már messziről látni a téren integető Krámert.
– Odaadtam, ahogy kell. Jatt a jattba.
Peti gúnyosan int Ákos felé.
– Na, öreg! Ez kézbesítve.
Krámer a szokásos pózban állva várja Ákos dicséretét.
– Klassz vagy, Vigyori! Üzenet? – kérdi Ákos ugyancsak lelkesen.
– Hát, nem volt ideje – magyarázza Krámer, aztán Petire nézve folytatja. – Mert, tudod, a muterja ott volt. Majdnem…
Ákos segítőn szól közbe:
– Tudom! Az mindig.
– Szinte mindig rajta lóg – bizonygatja Krámer.
– A muterja meg a Gál – veti közbe Peti, és elindul a piac felé.
Krámer zavartan néz Peti után.
– Le van szarva – mondja Ákos, és kezét Krámer vállára téve elindulnak a Körút felé.
Kicsit később Krámer félszegen megszólal:
– Te, nekem richtig erre kell mennem. A muter azt mondta, intézzek el valamit. Olyan sorban állós dolog. – És kalimpálva a túloldalra mutat.
– Oké, jól van – mondja Ákos, és segít a még mindig egy helyben toporgó Krámernak – Menjél, te gyogyós! És kösz a postázást.
Krámer még mindig ugyanabban a pózban állva nézi, hogy Ákos hátrál, és egyre távolodva integet neki. Ő meg itt marad, egyedül. És megint mehet sorba állni.
– Ez a muter heppje, hogy fel legyen készülve. Minden helyzetre. Állandóan ezt gajdolja – vonja meg a vállát, de ezt Ákos már nem láthatja.
Észrevétlenül múlik el a gyermekkor.
Elvékonyodik a mesék halk fényű szövetében az álmodozás, és egyszer csak hűvösek lesznek a nappalok is. Kisebbek lesznek a házak, a felnőttek sem magasodnak már fölénk. Kicsit lehajolunk anyánkhoz, amikor megcsókoljuk.
Rádöbbenek, a monoton motorduruzsolásban, a másik szemében több az árny, mint a mosoly.
Foghíjas utcák, soha el nem takarított múlt, törmelékek, egy pusztítás mindennapi relikviái. Amivel megtanultunk együtt élni. Amikor már nem kérdezzük, ki hiányzik, kik tűntek el nyomtalanul.
A némaság, a felejtés az egyetlen gyógyír.
