„Nem kínálok reményt, de nem is veszem el. Az én könyveim nyilvánvalóan nem receptkönyvek. Nem lehet belőlük jó ételt főzni” – fogalmazott Krasznahorkai László nemrég az olasz La Rebubblica című újságnak adott interjúban a hvg.hu fordítása szerint.
A szerző a barceloniai Kortárs Kulturális Központ vendége volt, ahol a lap szerint rengetegen voltak rá kíváncsiak, itt mesélt az irodalmi Nobel-díjas szerző a magyarsághoz fűződő viszonyáról, a magyar nyelv szeretetéről és arról is, miért ne gondolják a könyveiről azt, hogy nehezen olvashatóak.
Krasznahorkai Lászlónak tavaly októberben ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, akkor egy átfogó portrécikkben dolgoztuk fel az életművét. Azóta számos elismerésben részesült az író: többek között megkapta a francia Művészetek és Irodalom Érdemrendje legmagasabb fokozatát, kisbolygót neveztek el róla, sőt díszdoktori címet is kapott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, illetve emlékérem is készül a tiszteletére.
Egy rosszul sikerült paella
Az interjú egy fontos pontja az újságíró bátor kérdéséből indult ki, amely arra vonatkozott, hogy mit gondol a szerző arról a véleményről, hogy a művei nehezen olvashatóak. Erre Krasznahorkai egy találó, hétköznapi válasszal reagált, ami szerint a művei nem receptek, sőt, olyanok, mint egy rossz paella:
Nem kínálok reményt, de nem is veszem el. Az én könyveim nyilvánvalóan nem receptkönyvek. Nem lehet belőlük jó ételt főzni.
Olyanok, mint egy paella, amit egyszer készítettem. Rosszul sikerült, minden hozzávaló megvolt, de az eredmény nem sikerült, még rosszul is lettem tőle. De ha valaki ennek ellenére úgy dönt, hogy elolvassa a könyveimet, azt tanácsolom, hogy ne higgyen el semmit abból, amit róluk mondanak. Hogy nehezen olvashatók” – mesélte a szerző.
A hosszú mondatairól úgy fogalmazott, hogy azok tudatos döntés eredményei, olyanok, mint egy spontán vallomás, ami nem tud abbamaradni:
Igaz, hogy szokatlanul hosszú mondatokat használok. De olyan ez, mint amikor sokáig őrzünk egy titkot, majd hirtelen eláruljuk. (…) A pont használata lehetetlen, mert a történet iránti szenvedélyem ösztönöz az írásra.”
A magyar nyelv érdemében
Az interjú másik fontos sarokpontja a magyarság és a magyar nyelv kérdése volt: „Magyarnak születtem, az anyanyelvem a magyar. De magyarnak lenni – ez ellen minden erőmmel küzdök. Miért cserélném el a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek? A viszonyom a magyarságomhoz olyan, mint az embernek egy folyóparton fekvő kőhöz. Nem tudom, miért nem albánnak vagy szlováknak születtem (…)
Szeretem a magyar nyelvet, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy anyanyelvem képes ilyen finom árnyalatokat kifejezni. De más nyelveket is ugyanúgy tisztelek.”
Úgy folytatta: „A huszárokról, a hazáról kérdez, én pedig folyamatosan a nyelvről beszélek. Ez nem véletlen. Az én Magyarországom a nyelvé, nem a huszároké. Messzire kerültem a magyar világtól, a butaságtól szennyezett magyar létezés fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem hasonlítható intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon történik. Ez a manipulációs képesség fertőző. (…) Még azok is, akik nagyon intelligensnek tűnnek, az ideológia foglyai.
Ahogy egy magyar közmondás mondja, két nagyon különböző malomban őrölünk, és a lisztjükből soha nem lesz kenyér. Ez pedig egy beteg társadalmat hozott létre.”
(HVG)
Fotó: Clémente Morin, @ Nobel Prize Outreach
