Ann Napolitano regényében a testvérek a Kisasszonyokat idézik, hiszen nővérek és a legjobb barátnők is, akik szeretetben élnek. Julia temperamentumos és ambiziózus, Sylvie, a család álmodozója, aki akkor a legboldogabb, ha egy könyvet bújhat. Cecelia, a szabad szellemű művész, Emeline pedig türelmesen gondoskodik mindannyiukról. Ám amikor a William múltjából áradó sötétség kezdi elhomályosítani a jövője fényét, nem Julia, hanem Sylvie lesz a fiú bizalmasa. Így azonban nemcsak William lelke törik darabokra, hanem a négy nővér öröknek hitt szövetsége is. Vajon vissza tudnak-e találni egymáshoz? És a szeretet képes-e egy széthullott családot újra egésszé varázsolni?
A Helló, gyönyörűm világsiker lett: 2023-ban az Amazon és a Goodreads Choice Awards is a legjobb könyvek közé választotta. Barack Obama és Oprah Winfrey könyvklubja is ajánlotta.
Ann Napolitano: Helló, gyönyörűm (részlet)
Fordította Gieler Gyöngyi
Rose kijött a hálószobából, tisztán, az egyik szebb otthonkájában.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, William. Szereti a vörösbort?
William felállt a kanapéról, kiegyenesítve hosszú testét. Bólintott.
– Jó estét, asszonyom!
– Szentséges szűzanyám! – Rose, aki alig volt több százötven centinél, hátrahajtotta a fejét, úgy nézett fel a fiúra. – Azt elfelejtetted megemlíteni, Julia, hogy ez a fiú egy óriás!
– Csodás, hát nem? – szólt közbe Charlie. – Sikerült kicsit lecsiszolnia a mi Juliánk éleit. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges.
Nézzétek, hogy mosolyog!
– Apa! – tiltakozott Julia.
– Milyen poszton játszol? – kérdezte Charlie Williamtől.
– Kiscsatár.
– Hah! Ha te vagy a kiscsatár, akkor nem szívesen találkoznék a naggyal.
– Vajon mi lehet az evolúciós magyarázat az ilyen magasságra? –mondta Sylvie. – Szükségünk volt olyan emberekre, akik ki tudtak lesni a várfalon, hogy jön-e az ellenség?
Mindenki nevetett, William is, és Julia arra gondolt, hogy a fiú egy kicsit elveszettnek látszik a nagy kavarodásban. Odament hozzá, és odasúgta:
– Túl sok neked a családom?
William megszorította a kezét, és Julia megértette, hogy ez igent és nemet is jelent.
A vacsora nem volt túl ízletes. Habár Rose gyönyörű zöldségeket termesztett a kertben, főzni utált, úgyhogy felváltva próbáltak vacsorát varázsolni az asztalra. A zöldségeket amúgy se maguknak szánták – a nagy részét az ikrek hétvégenként eladták a termelői piacon egy közeli gazdagabb környéken. Ma Emeline volt a soros a főzésben, ami azt jelentette, hogy mélyhűtött készétel volt a vacsora. A vendég választhatott elsőnek: a pulykát választotta, amit egy kis műanyag tálcán szolgáltak fel, volt külön kis rekesz a krumplipürének, a borsónak és az áfonyaszósznak. A család tagjai találomra választottak utána, és enni kezdtek. Emeline töltött croissant-t is sütött, amit szintén félkészen vásárolt, csak be kellett tenni a sütőbe. Ez már nagyobb lelkesedést váltott ki, és tíz perc alatt el is fogyott.
– Az anyám ugyanezt a márkájút csinálta gyerekkoromban – jegyezte meg William. – Nagyon jó volt újra ilyet enni, köszönöm.
– Örülök, hogy nem találod elrettentőnek a vendéglátásunkat – mondta Rose. – Kíváncsi lennék, hogy katolikus családba születtél-e.
– Végig katolikus iskolába jártam Bostonban.
– És az apád foglalkozását választod te is? – érdeklődött Charlie.
Ez a kérdés meglepte Juliát, és látta, hogy a húgai is megdöbbentek rajta. Charlie soha nem beszélt munkáról, és soha senkit nem kérdezett a foglalkozásáról. Ő gyűlölte a saját munkáját a papírgyárban. Kizárólag azért nem rúgták ki – Rose szerint –, mert a gyár tulajdonosa a gyerekkori jó barátja volt. Charlie rendszeresen mondogatta a lányainak, hogy egy embert nem a munkája határoz meg. „És téged mi határoz meg, apa?” – kérdezte egyszer Emeline pár évvel korábban, amikor ezt a megjegyzést tette. Mindig úgy csacsogott, mint egy aranyos kislány – többnyire mind egyetértettek abban, hogy ő a legkedvesebb és a legkomolyabb a négy lány közül. „A te mosolyod – felelte Charlie. – Az éjszakai égbolt. A virágzó sombokor Mrs. Ceccione háza előtt.”
Julia akkor csak hallgatta, és arra gondolt: Ez ostobaság! És anyának sincs belőle sok haszna, aki idegenek szennyesét mossa minden héten, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat. Lehet, hogy Charlie olyan kérdést akart feltenni, amiről úgy gondolta, más apák kérdezni szokták a lányuk barátjától. Miután a szavak elhagyták a száját, felhajtotta az italát, és a borosüveg után nyúlt.
– Apa ijedtnek tűnt – mondta Sylvie később ezen az estén, már a hálószoba sötétjében. – És hallottad, hogy anya azt a szót használta, hogy „elrettentő”? Soha nem szokott így beszélni.
Mind a ketten megjátszották magukat William előtt.
– Nem, uram – felelte William a kérdésre. – Az apám könyvelő. Én... – Kicsit habozott, és Julia azt gondolta: Nehéz neki, mert nem tudja a választ. Nincsenek válaszai. Kellemes borzongás futott végig a gerincén. Juliának az volt a specialitása, hogy válaszokat adjon. Attól kezdve, hogy megtanult beszélni, utasítgatta a testvéreit, rámutatott, mi a problémájuk, és megadta a megoldásokat. A húgai ezt néha bosszantónak találták, de azt is beismerték, hogy ha van otthon egy „problémamegoldó mester”, az értékes dolog. Előbb-utóbb mindegyikük hozzá fordult, és szégyenlősen azt mondta: Julia, van egy kis gondom.
A probléma lehetett bármi: egy fiú, aki undokul viselkedett, egy szigorú tanár, vagy ha elvesztettek egy kölcsönkért nyakláncot. Julia boldog izgalmat érzett, ha őt kérték meg, hogy segítsen, összedörzsölte a két kezét, és kitalálta, mit tegyenek.
William folytatta:
– Ha a kosárlabdázás nem jön be, akkor talán… – Elakadt a hangja, és olyan elveszettnek látszott, mint pár pillanattal korábban Charlie, mintha az egyetlen reménye az lenne, hogy varázslatos módon magától befejeződik a mondat.
Julia közbeszólt:
– Lehet, hogy professzor lesz belőle.
– Hú! – kiáltott fel helyeslően Emeline. – Két sarokra innen lakik egy professzor, aki irtó jól néz ki, a nők állandóan a nyomában vannak. Csodás zakókat hord.
– Milyen professzor? – kérdezte Sylvie.
– Fogalmam sincs. Az úgyis mindegy, nem?
– Már hogy lenne mindegy?
– Professzor. – Charlie úgy ejtette ki a szót, mintha Julia azt mondta volna, hogy „űrhajós” vagy „az Amerikai Egyesült Államok elnöke”. Rose állandóan az egyetemről beszélt, de az ő oktatása véget ért a gimnáziummal, Charlie pedig kimaradt az egyetemről Julia születése után.
– Az már valami!
William vetett egy pillantást Juliára, részben köszönetképpen, de valami más is volt a tekintetében. A csevegés továbbra is körülöttük forgott.
Később elmentek sétálni a környéken, és William megkérdezte:
– Miért mondtad, hogy professzor leszek?
Julia érezte, hogy elpirul.
– Csak segíteni akartam. És Kenttől azt hallottam, hogy könyvet írsz a kosárlabda történetéről.
William szinte észre sem vette, de elengedte a lány kezét.
– Ezt mondta? Nem is könyv, egyelőre csak jegyzeteim vannak. Nem tudom, lesz-e belőle valaha is könyv. Még nem tudom, mi lesz.
– Akkor is figyelemre méltó. Nem ismerek más egyetemistát, aki a szabadidejében könyvet írna. Nagyon ambiciózus vállalkozás. Nekem úgy hangzik, mint amit egy jövendőbeli professzor csinál.
William vállat vont, de Julia látta, hogy azért forgatja a fejében a dolgot.
William fölé tornyosult, és árnyékba borította. Már férfi, ha fiatal is. Pilsen ezen az estén csendes volt a sötétkék égbolt alatt. Jobb kéz felől, pár saroknyira Julia látta a Szent Prokop-templom tornyát, ahová a családjával vasárnapi misére jártak. Az jutott eszébe, hogy Sylvie a sci-fi regények polca mögött csókolózott a könyvtár éles neonfényében.
Megfogta William kabátját, és megrángatta. Hajolj le ide hozzám!
William már ismerte a jelzést, és lehajtotta a fejét. A szája összeért a lány meleg és lágy ajkával, összesimultak az utca közepén, a szerelmük közepén, az egész kerület közepén… Amikor végre kibontakoztak egymás karjaiból, Julia odasúgta a férfi mellkasának:
– El fogok menni innen.
– Honnan? A szüleid házából?
– Igen, és erről a környékről. Az egyetem után. Amikor… – most Julia kezdett habozni – …amikor elkezdődik az igazi életem. Itt nem kezdődhet semmi… Láttad a családom. Az emberek itt ragadnak. – Maga elé képzelte a földet Rose kertéjében: zsíros, rögös, ragacsos. Odadörzsölte a kezét William kabátjához, mintha a földet akarná letörölni róla. – Sokkal szebb környékek is vannak Chicagóban. Egy más világ ehhez képest. Te vissza akarsz menni Bostonba?
– Szeretek itt lenni – felelte William. – És kedvelem a családod.
Julia csak most jött rá, hogy eddig visszafojtotta a lélegzetét, úgy várta a fiú válaszát. Eldöntötte, hogy William a jövője, de abban nem volt biztos, hogy ő is ugyanígy érez-e, bár azt gyanította, igen.
– Én is kedvelem őket – mondta. – Csak nem akarok olyan lenni, mint ők.
Amikor Julia később beosont a házba és az aprócska szobába, amin Sylvie-vel osztoztak, az összes húgát ott találta; őt várták, hálóingben és diadalmas mosollyal fogadták.
– Mi az? – suttogta Julia. Egyszerűen muszáj volt viszonoznia a mosolyukat.
– Szerelmes vagy! – suttogta Emeline, és a lányok lehúzták Juliát az ágyra, hogy megünnepeljék az elsőt közülük, aki megtette ezt a lépést, az elsőt, aki átnyújtotta a szívét egy fiúnak. Az ikrek Sylvie-vel együtt odazuhantak a keskeny ágyra. Számtalanszor csinálták már ezt, és egyre nehezebben ment, ahogy nőttek, de tudták, hogy kell behúzni a végtagjaikat és úgy elrendezni magukat, hogy elférjenek.
Julia a szájára szorított kézzel nevetett, vigyázott, hogy ne csapjon zajt, és ne ébresszék fel a szüleiket. Meglepte, hogy könnyek szöknek a szemébe a húgai karjaiban.
– Lehetséges – vallotta be.
– Helyeseljük – mondta Sylvie. – Úgy néz rád, mintha te lennél a legnagyobb szám a világon, és az is vagy.
– Tetszik nekem a szeme színe – jegyezte meg Cecelia. – Szokatlan árnyalatú kék. Le fogom festeni.
– Ez nem olyan szerelem, mint amire te vágysz, Sylvie – mondta Julia. Ezt szerette volna tisztázni. – Inkább olyan racionális fajta.
– Hát persze – bólintott Sylvie, és arcon csókolta. – Te racionális ember vagy. Annyira boldogok vagyunk, hogy boldog vagy.
