Alekszej Anatoljevics Navalnij orosz ellenzéki politikus az utóbbi években azzal vált híressé, hogy nyíltan kiált a putyini államigazgatás korrupciója és elnyomása ellen, ezen pedig csak növelt a később bebörtönzése majd (a sajnálatos) halála. A később bebörtönzött Navalnij jelentős politikai szereplővé vált, a szólásszabadságot és a változást képviselte. Halála előtt megírta a memoárját, a Hazafit. Mutatunk belőle egy részletet.
Navalnij útját részletesen végigkövettük: írtunk arról, hogy az orosz emigráns írók mit gondoltak a haláláról, részletet osztottunk meg egy róla készült portrékönyvből, és egy politikai kötetből is, amely a hatását elemzi Putyinnal szemben, sőt még arról is írtunk, hogy Tompa Andrea mit gondol az orosz politikusról. Navalnij memoárja egy kitartó ember története, aki a végsőkig kiált az igazáért. Korábban arról nyilatkozott egy interjúban, hogy az ideje nagy részét könyvekkel tölti a börtönben.
Alekszej Anatoljevics Navalnij: Hazafi (részlet)
Ford.: Bartók Imre, Gy. Horváth László, M. Nagy Miklós.
FEBRUÁR 5.
Az interkom ugyanakkor ébresztett, mint a fény – vagyis 6:00-kor –, a hangszóró valami olyasmit motyogott, hogy: „Készüljön az indulásra, minden holmijával.” Hmm. Máris elvisznek? Csak alsónadrág van rajtam, feltápászkodom, megnyomom a gombot, és várok, hogy valaki beleszóljon.
– Igen?
– Nem hallottam, mit mondott.
– Évszaknak megfelelő öltözéket vegyen fel, és vegye magához az iratait. Tíz–tizenöt perce van.
– De hát ma nincs tárgyalásom. Hova megyek?
– Készüljön!
A fenébe, ez igazán bosszantó. Holnap lesz a tárgyalásom, akkor ma vajon hova megyünk? Elcipelnek, hogy jelen legyek a bírósági meghallgatásokon azokban a szánalmasan unalmas ügyekben, amiket „Putyin szakácsa”, Jevgenyij Prigozsin kezdeményezett? Olyan sok vádpontban indított ellenem büntetőpert, hogy a számát se tudom. Vagy valamilyen nyomozás folyik? Ez a legvalószínűbb. Nincs idő borotválkozni, meg különben is minek vesződnék vele, amikor a Nyomozó Bizottsághoz megyünk, ahol mindenki bűnöző. Bekapcsolom a vízforralót, és megyek mosdani. Mivel most van tejem, ihatom azt a mennyei italt: instant kávét tejjel. Természetesen neszkávét iszom forró vízzel (ami elég undorító), de csak azért, mert nincs más választásom. Ha az ember hozzá tud önteni fél deci tejet, valami egészen finom ital lesz belőle. Persze tisztában vagyok vele, hogy a kávéínyencek a szokásos italomat is gyalázatnak tartanák: feketekávé gépből, amibe csak úgy dobozból öntök egy kevés (fel nem melegített) tejet.
Ilyesmik járnak a fejemben, miközben állok, iszom a kávémat, és várom, hogy kinyíljon az ajtó. Legutóbb nem engedték, hogy megigyam, úgyhogy most próbálom megtalálni a középutat: hogy gyorsan igyam, de azért élvezzem is.
Az ügyeletes parancsnok kinyitja az ajtót, de őt sem tájékoztatták.
Azt mondja, az őrkíséretemtől majd mindent megtudok.
Ugyanaz a procedúra: motozószoba, meztelenre vetkőzés, mindennek az átvilágítása. Az őrkíséret parancsnoka ugyanaz, mint az előző tárgyalásnál. Úgy biccentünk egymásra, mint régi ismerősök. Ő sem tud semmit, vagy, ami valószínűbb, nem mondja el, amit tud. Kivezetnek, és az őrkíséret is pontosan ugyanazokból a fazonokból áll. Nyilván őket rendelték mellém. Bevezetnek a rendőrségi teherautó fémketrecébe. – Hova megyünk? – kérdezem. – Ma nincs tárgyalásom.
– Nem tudom, hova megyünk, de az ügyvédei azt üzenték: „Találkozunk a bíróságon.”
– De hát a tárgyalás pénteken lesz, ma meg csütörtök van.
– Ma péntek van.
A fenébe, mindent összekevertem. Szereznem kell egy naptárat.
Abban az ügyben hallgatnak meg, hogy állítólag „megsértettem egy veterán becsületét”. A Kreml píárosai találták ki, és nagy ötletnek gondolták. Milyen jól hangzik majd a hírekben: „Navalnij egy háborús veterán becsületébe gázolt!” Ma készítenek egy csomó felvételt, én pedig nem borotválkoztam, és úgy nézek ki, mint egy csavargó. Előbb meggyaláz egy veteránt, majd újból megsérti azzal, hogy borostásan jelenik meg a tárgyaláson.
Nem tiszteli a háború emlékét! Bűnös!
A Babuskinszkij Kerületi Bíróságra szállítanak. Újabb motozás. Bevisznek egy cellába. Ó, oké, gondoltam, amikor kinyitották az ajtót. Ez legalább nagy és világos, nem valami klausztrofóbiás tolltartó.
Nem, nem oké, jövök rá, amikor rám csapják az ajtót. A cellát láthatóan kipucolták az érkezésem előtt. És mit jelent a „tiszta” egy kerületi bíróságon vagy egy rendőrőrsön? Pontosan: egy csomó klórt.
Ez egy valóságos gázkamra.
Mindent gondosan lemostak klórral, és nincs szellőzés. Fel-alá járkálok a nagy cellában, és úgy érzem magam, mint egy katona egy első világháborús csatatéren. Azzal vigasztalom magam, hogy annak idején a klór bizonyult a legkevésbé hatásos vegyi fegyvernek, és hamarosan áttértek a mustárgázra. Micsoda szerencse, hogy a cellákat nem mustárgázzal tisztítják.
Azt gondoltam, egy óra alatt megszokom. Másfél órával azután, hogy idehoztak, leültem, hogy elkezdjem ezt írni. A klór szagát ugyan nem érzem már, de továbbra is facsarja az orromat, és könnyezik tőle a szemem.
Fogalmam sincs, mikor lesz a tárgyalás. 7:15-kor hoztak ide, úgyhogy most kábé 9:00 lehet.
• • •
Délután 2:00-kor visszahoztak a cellába. Szünetet tartanak 3:00-ig. Huh! Milyen visszataszító tárgyalás! Nyilvánvaló, hogy valami píáros írta a forgatókönyvét. Nem lennék meglepve, ha maga Margarita Szimonyjan[1] volna az. Minden tökéletesen az ő szellemiségére vall, és maga az egész ügy láthatóan válasz a mi Paraziták című videónkra, amelyben a Russia Todayről, Szimonyjanról és a férjéről végzett nyomozásunk anyagát adtuk közre.
Dióhéjban:
a szerencsétlen kilencvenöt éves embert, aki láthatóan azt sem tudta, miről van szó, kamera elé állították a lakásában, miután gondosan ráaggatták az összes medálját.
Az öreg nem értette a kérdéseket, és hallani lehetett, ahogy jó hangosan mondják neki, mit kell mondania. Amikor a kérdésekre került sor, felolvasott három mondatot egy darab papírról, majd kérte, hogy állítsák le a felvételt, mert nem érzi jól magát.
Az ügyész azonnal vidáman felpattant: – Hallgassuk meg az írásos tanúvallomását! – Ez húszoldalnyi memoár volt a háborúról, amit nyilvánvalóan nem az illető öregember írt.
A bírónő, nem kevésbé vidáman, felkiáltott: – Igen, hallgassuk meg!
Felolvasták. Az öregember a kamerába nézett. Tíz perc után a bírónő, aki ott volt az öregember házában (ahogyan azt a törvény megkívánja), odadugta a fejét ugyanabba a kamerába, és azt mondta: „Rosszul érzi magát. Megérkezett a mentő.”
Micsoda alakítás!
Szeptemberben az öreg elküldött egy közjegyzőileg hitelesített levelet, közölve, hogy beteg, és nem kíván részt venni a tárgyaláson.
Bárki írta is a tárgyalás forgatókönyvét, megmondta neki, hogy de igen, részt kell vennie. És íme.
Szünetet hirdettek. A cellámban ülök, a kekszet eszem az „egynapi hideg élelemből”. A smasszeroktól kaptam forró vizet.
• • •
Haha! Természetesen már máskor is fenyegettek azzal, hogy eltávolítanak a tárgyalóteremből, de ennyiszer még sosem. Még soha nem kaptam három „utolsó figyelmeztetést” egymás után, és még soha nem kiabált rám a bíró, hogy „kivezettet az őrszobába”. A bírónő egy gonosz varangy, teljesen buggyant még Putyin bírói karának mércéjével is. És nemcsak buggyant, hanem buta is, mint a tök.
Egy koholt ügyet bíztak rá, és nem tudja, hogyan viselkedjen.
Ennek következtében egyszerűen elutasítja a kérdéseinket, amikor azon kapjuk a tanúkat, hogy ellentmondanak egymásnak, leállítja a keresztkérdéseket, és szünetet hirdet. Még annak az eljárásmódját sem érti, hogyan kell egy dokumentumot előterjeszteni az ügyiratból.
A veterán unokája, egy pojáca, aki összejátszott a nyomozókkal az ügy fabrikálásában, hangosan kijelenti, hogy sem ő, sem a nagyapja nem tett egy bizonyos kijelentést. De én történetesen tudom, hogy van egy ilyen kijelentés az ügyiratban. Játszom vele, mint macska az egérrel:
– Valóban nem hangzott el ilyen kijelentés?
– Valóban.
– Biztos benne?
– Biztos!
Majd diadalmasan azt kérem, hogy nézzük meg a szóban forgó dokumentumot.
A bírónő kijelenti: – Ezt nem teszem meg! –, és berekeszti a tárgyalást. Szünetet hirdet egy hétre.
Az unoka különben azt remélte, hogy a keresztkérdések során majd jól megmondhatja a magáét, és elkezdett arról zagyválni, hogy nekem hogyan kellene „igazi férfiként” viselkednem. Ez is nyilván a forgatókönyv része volt. Kötelességemnek éreztem kiabálva közölni vele, hogy ő egy strici, aki kiárusítja a nagyapját. Ekkor egy pohár vizet kért a kísérőitől.
Úgyhogy végül éhesen és dühösen tértem vissza a bíróságról. Miközben motoztak, arra gondoltam, hogy lemaradtam a vacsoráról, a
cellámban pedig nincsen más, csak torta és répasaláta.
Mikor visszavittek a cellába, azt láttam, hogy csomagom érkezett imádott nőmtől. Egy üveg étolaj volt benne, egy saláta és négy marhahúskonzerv. Hű, az nagyon finom volt. Ujjongva, szerelmes szívvel megettem két konzervet.
Újabb jó hírek. Kérvényt írtam a börtönparancsnoknak, hogy az önképzéshez való jogom gyakorlásaképpen szükségem van két szótárra és bizonyos angol meg francia nyelvű könyvekre. A könyvekbe nem egyezett bele, de valami még jobbat talált ki. Valamikor összeállítottak egy katalógust olyan idegen nyelvű könyvekből, amiket meg lehet vásárolni. Nem nagy a választék, de mégis… Hát, köszönet érte, megtették, amit lehetett. Kifejezetten hálásnak érzem magam.
[1] A Russia Today főszerkesztője, Putyin egyik legismertebb propagandistája.
Fotó:
