A Dűnéről sokan leírták már, hogy elsősorban nem is a cselekménye miatt megfilmesíthetetlen (el is bukott rajta Alexandro Jodorowsky és David Lynch is), hanem mert Frank Herbert annyira gazdag univerzumba helyezte az eseményeket, ami még a mozgóképes sorozatformátumot is szétfeszítené. Nem arról van szó, amikor - teszem azt - egy 572. lábjegyzetben megemlített használati tárgy hiánya őrjöngő tiltakozást vált ki a fanatikusabb rajongókból. Hanem hogy a politikai, dinasztikus, filozófiai, vallási, gazdasági és társadalmi rétegek egymásba fonódását mennyire hitelesen tudta Herbert az egyes karakterek nézőpontján, érzésein, motivációin átszűrve ábrázolni. Ráadásul egyre elborultabban, hiszen a messiásváró első kötet tényleg csak a kezdet, ahogy Zendaya is bemondja a kamerába Villeneuve filmjének végén. Igaz, itt még csak arról van szó, hogy Villeneuve egyelőre A Dűne felét dolgozta fel.
Az 1965-ös A Dűne a sci-fi egyik alapkönyve, azokban az években jelent meg, mikor Philip K. Dicktől kezdve Stanislaw Lemig mára klasszikusnak számító szerzők megjelentetik a legfontosabb munkáikat. És aligha elhanyagolható, hogy ez az az évtized, amikor a két szuperhatalom között felpörög a hidegháborús űrverseny, egyre népszerűbbé válnak Nyugaton a keleti filozófiák és vallások, Timothy Leary és Alan Watts útmutatása nyomán pedig virágkorát éli a pszichedelikus és tudattágító anyagok és módszerek használata. Plusz A Dűnének van egy nagyon erős környezetvédelmi, bolygóökológiai rétege is, ami több mint aktuális napjainkban.
Frank Herbert fia új, hivatalos képregényt készített A Dűnéből. A regény korunk egyre égetőbb kérdéseit tárgyalja, ráadásul nagyon alkalmas a vizuális feldolgozásra. Mégis úgy tűnik, Brian Herbert alkotóként nem tudta magáévá tenni A Dűne legfontosabb imáját.
Nem annyira az hát a kérdés, hogy mit hagyott ki Villeneuve a regény világából vagy cselekményéből ahhoz, hogy két filmben el tudja mesélni A Dűnét, inkább az, hogy úgy általában mit akart kezdeni ezzel a sokféle olvasat számára hálás alapanyaggal.
Villeneuve lassú tempójú filmeket csinál, ezt azért érdemes tudatosítani, mielőtt beülünk a moziba - és ez önmagában nem gond, sőt, A Dűnéhez még illene is. Az amerikai-mexikói határvidék kíméletlen és folyamatos drogháborújába vezető Sicarióban Villeneuve azt mutatta meg, hogyan tud minimális cselekménnyel elképesztő feszültséget teremteni úgy, hogy alapvetően a tájat fényképezi hosszasan és az agyunkat lezúzó zenét játszik alá. Persze a Sicarióban is nagyszerű színészekkel dolgozott, ahogy az Érkezésben is, ami egy érzékeny pszichológiai dráma a sci-fi eszközeivel elmesélve, emellett pedig képes az emberi és egy nem antropomorf tudat találkozását ábrázolni. Azért ezt a két Villeneuve-filmet említem, mert ezek végig ott kísértenek A Dűnében, csak itt nem sikerül a bravúr, amitől azok jók lettek.
Villeneuve Dűnéjének kulcsfogalma a monumentalitás. Nem tudok például szabadulni attól, hogy mintha a hollywoodi filmzenék atyaúristenének számító Hans Zimmernek kiadták volna, hogy most olyat szerezzen, mintha a 2018-ban elhunyt, izlandi Jóhann Jóhannsson írta volna, aki Villeneuve visszatérő alkotótársa volt. Ezt a szinte megsemmisítő erejű zenét aztán ráeresztették a lélegzetelállító norvég és jordán tájak felvételeire és a katonai diktatúrákat idéző CGI-seregszemlékre,
az eredmény monumentalitása pedig agyonnyomta a cselekményt, annak a feszültségét és a finomabb emberi drámái zömét.
És ez könnyen válik az unalom forrásává.
A szereplők belső vívódásai ráadásul fontos cselekményszervező erők A Dűnében. Például a főhős Paul egyszerre járja be egy kamaszfiú kényszerűen gyors felnövésének és a messiás/próféta ébredésének stációit, ami elég megterhelő neki. És tény, hogy a filmben jó volt látni, hogy annyi young adult tucathős után itt végre hagyják, hogy egy kamasz valóságos kamasz maradhasson a vásznon. Azaz hogy bármennyire is ő a Kiválasztott, az egyik jelenetben még gyermeki örömmel vesse magát a hazatérő atyai jóbarát nyakába, a másikban pedig korát meghazudtoló bölcsességgel vonjon le egy következtetést, hogy nem sokkal később világfájós merengésbe boruljon. Erre a feladatra pedig tökéletes választás Timothée Chalamet. Viszont a Paul vízióira és a jelentőségteljes nézéseire szánt játékidő ugyanúgy túl sok volt, ahogy a fent említett monumentalitás. Ezek az aránytévesztések pedig nemcsak azért ártanak a filmnek, mert vontatottá teszik, hanem mert juthatott volna pár perccel több például a Paul szüleit alakító Oscar Isaac és Rebecca Ferguson összetett viszonyára. Mivel az ő kapcsolatuk úgyis fókuszban van, egyszerűen árnyalható lett volna A Dűne intrikákkal terhelt univerzuma.
Ez a pazarlás a színészgárdát tekintve is jellemző a filmre - bár vannak nagyon jó példák is, mint Rebecca Ferguson. Ő kapott teret a karaktere kibontására, és a csapat egyik legerősebb alakítását nyújtja. A herceg ágyasaként egyszerre tud aggódó anya és a Bene Gesserit rend veszélyesen kiképzett tagja lenni, aki szerelemből felülírta a rend szuperember-tenyésztő programját, és lány helyett fiút szült.
Mellette nem rossz Jason Momoa és kifejezetten jó pillanatokat kap a helyi őslakos frement alakító Javier Bardem. Az eredetileg sem túl bonyolult antagonista (a hidegháborús polarizáltság tipikus példájaként) Harkonnen báró itt faék egyszerű, visszataszító gonosz marad, hiába van Stellan Skarsgård az álháj alatt. Josh Brolin figurája pedig dramaturgiailag értelmezhetetlen ebben a filmben, ha valaki nem tudja, hogy lesz még szerepe később.
A könyv második felét feldolgozó folytatás sorsáról közben megy a találgatás, a Legendary Pictures még nem jelentette be, hogy beleáll-e az elkészítésébe (update: a cikk megjelenése után néhány órával a Legendary hivatalosan bejelentette, hogy elkészül a második rész). Márpedig ott ismerhetjük meg az Arrakis bolygó valódi arcát, a fremenek kultúráját, amiben szent a víz, Mester a homokféreg és ott van az a bizonyos alázatos egység is a természeti renddel - valamint persze beindulnak az egyre nagyobb ívű katonai és politikai leszámolások is. Ezekre pedig nagyon kíváncsi lennék. Sőt, Villeneuve azt nyilatkozta, hogy szívesen feldolgozná a következő könyvet, A Dűne messiását is. Úgyhogy már csak ezek miatt is érdemes ismét elővenni a korábbi kérdést, hogy ez az első film tulajdonképpen mi akar lenni és kit tud megszólítani.
Most úgy tűnik, hogy Villeneuve Dűnéje az égvilágon semmit sem akar gondolni A Dűnéről. A rendező bevallottan rajongóként megcsinálta az eddigi legjobb, képeskönyvszerű feldolgozást, és egyszerre próbált a többi rajongónak és az átlagnézőnek is megfelelni. A film kellően letisztult és tele van elég kis részlettel ahhoz, hogy egy elnézőbb rajongó mögé tudja látni a teljes univerzumot - egyre inkább úgy érzem, ez dolgozik bennem is utólag. És a film kellően leegyszerűsített is, hogy egy Herbertet nem ismerő néző is találjon fogást a történeten. Hogy mindez aztán mire lesz elég, az ebben az esetben a bevételi adatokból nagyon szépen ki fog rajzolódni - főleg, hogy Amerikában nemcsak a mozikban, hanem streamingen is elérhető.
Itthon azért minél nagyobb vásznon nézzétek, ez a film megköveteli - és ne akciófilmet várjatok. Akció is lesz benne, de ez egy Villeneuve-film. Lassú és monumentális, de a rendező korábbi munkáihoz képest sajnos egy kicsit üres.